happy end

Tegnap óta őszinte a mosolyom, zokszó nélkül töröm a mogyorót harapom az almát, nem kell beruháznom újabb adag fájdalomcsillapítóra, nem kell esténként munka után átsprintelnem a városon - vagyis a kiölt ideg végre megnyugodott, a fantomfájdalmak szublimáltak - idén nem kell többször fogászatra mennem. Januárban persze indul egy új (remélem, jóval rövidebb) projekt, elavult részek cseréje, de hiszek abban, hogy az néhány nap alatt problémamentesen lezajlik.

A követőim ismét megfogyatkoztak egy kicsit - nem tudom, a rakott hal, a rakott sárgarépa vagy egyéb unalom miatt döntöttek úgy, hogy leiratkoznak. Ha öt alatt leszünk, tartunk egy vidám házibulit a nagyszobában, aztán majd az utolsó lekapcsolja a villanyt, hogy ne legyen semmi gáz.

Közétkeztetős

Időnként féllegálisan ovikban ebédelek - nevezhetjük munkaebédnek is akár. Sokféle tapasztalatot szerzek ezen alkalmakkor (azért megyek oda) - és járulékos nyereségként megismerkedem a közétkeztetés trükkös fogásaival is. Én már nagyon rég voltam napközis, menzás soha - meg a menzakaja szerintem azért kicsit más is, mert ott felnőtteknek főznek, itt meg kifejezetten gyerekeknek, elvileg szem előtt tartva az egészséges táplálkozás korszerű alapelveit. A közétkeztetést mindenki szidni szokta - én most nem fogom. Egyrészt azért, mert általában némileg szokatlan ételeket adnak ugyan, de ezek többnyire finomak. Tényleg azok. Ami vicces egyáltalán nem vicces, hogy általában az óvónők nem eszik meg az ovis ételeket, sőt, eléggé elítélően nyilatkoznak róluk. Azt mondják, hogy sótlan - nekem nem az. Hogy bizarr - nekem nem az. Hogy ízetlen - nekem nem az. Így kínáltak meg első alkalommal is, hogy nézzem már meg, milyen ehetetlen kajákkal tömik a gyerekeket. Finom volt. Aztán megint és megint és megint (ez persze maximum havi egy-két alkalom, szóval akár az is lehetne, hogy épp kifogom a jó falatokat - de szerintem nem ez a helyzet.) Lehet persze azt hinni, hogy én olyan vacakul főzök, hogy ahhoz képest még a közétkeztetés is finom - de szerintem  (mások szerint is) nem főzök ehetetlenül. Hogy miket ettem?

Ettem rakott halat - oké, én sem hallottam, ettem, csináltam még ilyesmit. De megkóstoltam és jó volt. Most épp reprodukálni próbálom, néhány perc múlva megsül. A tepsi alján egy sorban lerakva befűszerezett (só, fokhagyma, citrom, rozmaring) szálkamentes tengeri hal, a tetetjén főtt brokkolival, tejföllel, sajttal, tojással kevert krumplipüré, egyben sütve.

Ettem rakott sárgarépát - szeletetlt párolt sárgarépa, fűszerezett darált hús, rizs vagy bulgur, netán árpagyöngy (ezt nem sikerült pontosan megállapítanom). A répa nekem túl olajos volt - de amúgy nagyon finom.

Ettem tökfőzeléket, amit még soha sehol nem ettem meg az itthonin kívül - ez is fura volt, kicsit édes, krémes, mintha besamelmártással főzték volna. Ezt nem fogom így készíteni, nálunk karakteresebb, sokkal kaprosabb, savanykásabb, én nem sűrítem be semmivel, szóval nagyon más - de ez is jó volt.

Időnként persze létező kajákat is adnak, de én pont a furcsaságokra hajtok, szívesebben kóstolom meg azokat. És hát ha belegondolok, állatira nem lehet könnyű az állami normatívából kigazdálkodni valami ehetőt, nagyon kreatívnak kell hozzá lenni - én ezekben az ételekben a kreativitást látom és sokszor igenis nagyon jól sikerülnek.

Labirintus

Azt álmodtam, hogy egy kis lakásban várjuk néhányan (a lakás méretéhez képest igen sokan), hogy megérkezzen Alexandr Popa, a híres román filozófus és író, hogy zárt körben beszéljen nekünk legújabb, Labirintus című könyvéről. Hosszan várunk, gyerekek is vannak, én többször is szeretnék egyedül lenni és/vagy hajat mosni, ezért bemászom egy szekrény igen kicsi polcára - az, hogy összehajtogassam magam polc méretűre, az jól megy, de a polc fürdőszobaként mégsem használható. Kiderül, hogy Popát a bátyja a repülőtérről egyenesen Moszkvába vitte, ezért még egy kicsit várnunk kell rá. A társaságban ott van egy fiú, akibe tizenhét éves korom óta szerelmes vagyok (jó, már nem - de az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul), aki észre sem vesz - és én sem megyek oda hozzá, igyekszem úgy észrevétetni magam, hogy ne legyek feltűnő (hahaha), amitől én szenvedek (sőt, gyanítom, hogy a szekrényes mutatványaim is őmiatta vannak), ő meg rám sem hederít, pedig igazából tudom, hogy tudja, hogy ott vagyok - a szerelem nehéz dolog. Aztán végre megjön Alexandr Popa, meglepően fiatal és elkezd a könyvről beszélni, de főleg kérdezget minket, hogy megértrettük-e a lényeget. Amikor engem kérdez, azt mondom, a nézőpont a legfontosabb, hogy honnan nézzük a labirintust. Ha felülről is nézhetjük, onnan más perspektívából kereshetjük a kiutat, mint amikor benne bolyongunk - ez esetben viszont szükségünk van ceruzára vagy krétára, hogy fonal helyett azzal jelöljük az utat. Alexandr Popa nagyon elismerően bólint, és megkérdezi, hogyan tudnék bentről a labirintus fölé kerülni. Bárhová fel tudok mászni - mondom - és ezt el is hiszem.

Mielőtt zsenialitásom fényében sütkérezhettem volna, felébresztett a macska - jókor amúgy, mert ismét átaludtam egy jelzést.

Átesők és átesetlenek

Úgy tűnik, megint hódít tarol a covid,  egyre-másra jelentik be kollégák, kliensek, valamint nemkollégák és nemkliensek is, hogy covidosak lettek. Meghalni (az én közvetlen környezetemben) nem szoktak ugyan már covidban, de simán betegek két-három hétig, aztán még további hetekig nyögnek, hogy nem jó. Maszkot már csak elvétve látok - és én is csak a tömegközlekedési járműveken hordom következetesen, mindenütt másutt következetlenül, hébe-hóba, úgy-ahogy. Vissza kéne szokni rá, de (talán nem meglepő) nem szeretem. Egy esetben esik jól, ha hideg szél fúj az utcán, ja kettőben, ha büdös ember van a közelemben. Amúgy látom, hogy csúf és engem is elcsúfít - de mi csúfíthatna el jobban a covidnál? Semmi. Irigylem azokat, akik már átestek rajta (és túlélték), én még mindig tartok attól, hogy többirányból érintetten engem leteperne. Ma egyébként egészen új dimenziók tárultak ki előttem a férfidivatot (???) illetően Á. jóvoltából, ezért is szívesen megélném a XXII. századot, hogy visszanézve lássam a folytonosságot, ami most (férfidivat ügyben*) megszakadt bennem. Itt toporgok tétován, bizonytalankodva, átesetlenül.

* hazudnék, ha azt állítanám, hogy valaha is mélyebben érdekelt a téma, de most izgat, hogy mivé alakítja át magát a fiam

Tündérhercegnőm

 Gyöyörű, ugye?

Téli dili

Beugrottam a Spárba, ahol örömmel láttam, hogy leárazták a kedvenc jégkrémemet (Anjuna, eper-mangó), ami után nyáron többnyire csak csorgatom a nyálam, mert túl drága ahhoz, hogy megvegyem. Leárazva is túl drága persze - de megvettem. Vettem még pomelót, szvítit (sweeti - édes grapefruit), meg bio banánt (mert sokkal olcsóbb volt, mint a nem bio), meg egy karácsonyi asztalterítőt, meg brokkolit, krumplit, cirkuszt, kenyeret. Hazajöttem, nekiálltam adminisztratív eszközökkel (is) bizonyítani, hogy munkával töltöm a napjaimat - aztán eszembe jutott,  hogy a kenyeret nem tettem ki a zacskóból és én nem szeretem zacskóízűen, gumírozott állaggal, úgyhogy leslattyogtam a konyhába, hogy áttegyem textilzsákba. Na, akkor találtam meg a baromi drága jégkrémemet fél deciliter ivólévé olvadva. Kikanalaztam, finom volt - na, de na.

Ezt csak úgy láttam jártomban-keltemben, november végén.

Anyaságom ünneplését

némileg abszurd módon, Pintér Béla A démon gyermekei című művével ejtettük meg - ha ennél nyomasztóbb dolog a közeljövőben (vagy a távoliban) nem történik velem, velünk, elégedett leszek. Jó darab - de így belenyúlni egészen freudi. Legalább lesz min gondolkodnom, ha a darab miatt nem tudok aludni.

Sokat tisztult

a kép a szobámban - de nekem annyi nehezen kategorizálható, sehova vagy sok helyre is beillő tárgyam van, ráadásul folyton folyvást használom is őket itt-ott - szóval, látszatra már egész jó, de a neheze most kezdődik. Most kezdődne, ha holnap itthon maradhatnék pakolászni (meg még a héten, meg a jövő héten) - mert így, mire legközelebb ráérek majd, megint előbb a kupit kell kezelnem, aztán jöhet az apraja. Az mindenesetre sokat segített, hogy a csirkemellet Á.-ra bíztam, aki isteni brassóit készített belőle. Á. nem tapasztalati úton főz (sőt, a tapasztalataimat megvetően félresöpri), hanem szakácskönyvből, borzasztóan betartva a lépéseket és az eljárásokat, a fűszerezést - meg úgy általában mindent. Így történt, hogy egy kiló csirkemellhez két kiló krumplit vágott fel és sütött meg, amire én azt mondtam, hogy keddig sem fog elfogyni. Nos, egyetlen adag van még, amit Á. holnap magával visz. Szóval az, hogy én fél kiló krumplival megelégedtem volna (és úgy gondoltam, a csirkéből is jócskán marad majd), cáfolatot nyert, ezentúl is esküszik a receptek pontos betartására. Holnap ultrahosszú napom lesz, mert este színházba megyünk A.-val (Á. szülinapjára szerettem volna, aki felháborodottan utasította vissza, hogy pont a születésnapját kelljen egy színházban tölteni*, így aztán én kaptam az első szülésem napjára és kettesben megyünk)

* menjetek nyugodtan hárman - mondta - én majd itthon megvárlak - de azt mondtad, szeretsz színházba menni - hökkentem meg - máskor elmehetek, ha muszáj - vonogatta a vállát - de pont a születésnapomon inkább nem mennék

A ködös novemberi napok dicsérete

Imádom, hogy nem kell menni sehová. Nem hív a ragyogó nap, a langymeleg, a szikrázó hó - bár nekem tetszik a köd is - és végre nem kell menni sehová. Évek* óta próbálok rendet rakni a szobámban, most újra nekirugaszkodom. Tegnap podcastokat hallgattam és alkottam (semmi extra, rá lehet fogni a karácsonyi lázra), ma reggel megnéztem egy filmet, és most késznek érzem magam már muszáj a rendrakással foglalkozni. Nem áltatom magam azzal, hogy valaha is ma készen lesz, de talán fel tudom szabadítani** a gyaloglógépemet. Tegnap megfőztem minden***t is (jajbasszus, kiolvasztottam egy csirkemellet és azt nem) - szóval, ma nem kéne főzni (de az ostoba csirkemell miatt kell mégis)

* évek óta - úgy értem, tényleg évek óta - rémesen rendetlen vagyok (de vágyom az élhető kupira - ez ugyanis sajnos már élhetetlen)

** ruhák, törülközők, kréták, gyöngyök, vásznak, papírok, gyaloglócipő - meg még ki tudja, mi minden halmozódik rajta hogy ne tudjam használni ezért nem tudom használni

*** tegnap muszaka volt, van készen húsleves, pörkölt, sárgaborsó főzelék, főtt zöldség a franciasalátához és párolt gomba (meg a nyomorult felolvasztott csirkemell - a francba)

(Most komolyan, ilyen marhaságokkal töltöm a drága aligvan időmet? Az a helyzet, hogy igen - és még legalább egy hétig elmolyolgatnék ehhez hasonló (látszólag) semmire sem jó baromságokkal - egyszerűen nagyon jólesik csak arra figyelni, hogy ne szúrjam meg az ujjamat, színeket válogassak. Amúgy majd karácsonyi csomagkísérő karácsonyfadísz lesz belőlük - de nem a végeredmény célja izgat, hanem a folyamat, ugyanúgy, mint a festésnél. Nem görcsölök azon, hogy nem vagyok nagy festő vagy képzőművész, örülök, hogy nem kell eredményorientáltnak lennem, ha a végén nem tetszik, legfeljebb kidobom - na és?)

P.S.: ha valakinek az jut eszébe, hogy mit nyavalygok folyton, most kéne szakdolgozatot írnom és vizsgákra készülnöm, meg intenzíven testmozognom, annak igaza van - de azokhoz évek óta nincs erőm.