Mai szerzeményeink

egy 39 fokos láz fejfájással, étvágytalansággal,
egy hányinger szédüléssel, hasfájással és étvágytalansággal,
egy hőemelkedés torokszaggatással, bőr- és végtagfájdalommal,
+ egy enyhe "én sem érzem egészen jól magam" állapot

a gyerekek nyilván nem mennek így iskolába
én hétfőn utazom két napra a Balatonhoz, A. szerdán háromra Londonba
és van egy négyünkre lefoglalt szállásunk pünkösdre...

A nagy nemzeti inzultációban rejlő lehetőségek

Hát, az ugye, nyilvánvaló, hogy a kérdőívnek titulált nemkérdőív meglehetősen uszítóra sikeredett - de hát ugye ez volt a cél. Nem uszulok és nem válaszolok ostoba, rosszindulatú, gyűlölködő kérdésekre sem. Mert nem engedem, hogy a válaszaimat ostoba, rosszindulatú, gyűlölködő emberek használják fel ostoba, rosszindulatú, gyűlölködő céljaikra.

Na de! Van most egy borítékom (sőt, A.-éval együtt kettő - mert ő sem fogja kitöltve visszaküldeni), amiben szabad akaratom szerint ingyen, bérmentve (izé... majdnem... szóval, a kormány által elsinkófált adóforintjaimat mégis jó célra felhasználva) bármit visszaküldhetek személyesen a magyar miniszterelnöknek annak a nyomorult pszichoszocioptata bohócnak.

De mit írjak, vagy mit tegyek bele? (nem, anthraxom nincs)

Elhull, eliramlik

Már egyetlen szem (piros, ámde fűízű) cseresznye sincs a fán.

Átnyergelünk a mezőgazdaságra

én: V. miért nem jön még aludni?
A.: mert lovakat tenyészt
én: lovakat?
A.: már három van neki és úton van a negyedik. Lóultrahanggal megnézték, hogy kanca lesz.
én: Van ultrahang? de már olyan késő van a tenyésztéshez, nem?
A.: Közben meg csetel H-val. Hadd tenyésszen, szombat van.
én: szerencsére még csak péntek... de én már alszom is!

szerelmes

Vannak olyan megrögzötten pesszimista és emiatt sokszor szomorú emberek, mint én. El nem tudom képzelni, hogyan változtathatnék ezen - de higgyétek el, szívesen változtatnék, mert szar állapot.

A. nem ilyen pesszimista, ugyanakkor optimistának se nevezném. Fotorealisztikus állapotban él. A környezet ingerei nem nagyon abajgatják a lelki világát (van neki, de nem él vele túl intenzíven). Leginkább azt szereti, ha békén hagyjuk és dolgozhat. Időnként persze elfárad a sok gondolkodásban, és különösen akkor, ha nem sikerül megoldania valamit nagyon rövid határidőn belül (bár azt tudni kell, hogy az általa megoldott problémákat a nagy többség egyáltalán érzékelni sem képes, nemhogy megoldani valaha is) - szóval, ha lassabban megy a dolog, mint szeretné, akkor nagyon szomorú lesz és azt mondja, mindennek az az oka, hogy ő buta. Hát, ha úgy vesszük, tényleg elég buta, hogy ilyen marhaságokat gondol - de én nem ezt szoktam neki válaszolni, hanem azt, hogy minden jóra fordul hamarosan, és nemsokára kész lesz a megoldással (ami nem fogja azt jelenteni, hogy nem kell majd újabbakat megoldania, mert részben ez a munkája, részben ha nem ez lenne, akkor is ez élteti) - szóval, én szoktam őt vigasztalni, bátorítani és támogatni, ami elég abszurd helyzet, mert én többnyire tényleg mindenben a szomorúságot veszem észre legelőször, és aztán még sokáig - de azt gondolom, hogy A. annyira okos és kreatív és kitartó és tehetséges (vagyis én rettentően hiszek A.-ban minden tekintetben), hogy ebben a kérdésben nem tudok pesszimistán megnyilvánulni, őt mindig biztatom. Ma például (többek közt) azt is mondtam neki, hogy nézze meg, hogy a világ mennyire gyönyörű (mert én olyan pesszimista vagyok, aki csodálatosnak látom a világot, csak folyton érzem a mulandóságát meg a romlékonyságát és folyton félek, hogy elveszítem - mármint a világot, illetve a részeit) - szóval, én egy olyan rajongó pesszimista vagyok, úgyhogy szóltam neki, hogy nézzen körül, mennyire szép a világ és szeretni való. És megkérdeztem, hogy ő eszt egyáltalán nem látja, csak a számokat?

Mire A. azt válaszolta, hogy tulajdonképpen tényleg szép a világ, különösen, ha velem lehet. Hát mit mondhatnék erre? Nem az a térdere borulva szerelmet valló fajta - de az ilyen félmondatai még a pesszimizmus írmagját is kiűzik belőlem egy időre.

Valamint V. helyezést ért el egy matekverseny döntőjében (!), amire nagyon-nagyon büszkék vagyunk (bár V. azt állította, hogyha őt is megkérdezik a mikrofonnal, mint ahogy többeket megkérdeztek, akkor ő igenis meg fogja mondani, hogy csak azért sem szereti a matekot).

Továbbá Á. már karddal és sisakban edz és a jövő héten be is öltözhet (mármint vívónak)

Ki csipog? - ácsi! Kicsi pogácsa?

Összefüggéskutatást végzek. Szerintetek van-e kapcsolat a két alábbi dolog közt?

1. Elmeséltem a minap a gyerekeknek, hogy láttuk A.-val az ablakból, amint egy pofátlan fekete rigó (akiket pedig mindig magasztalunk mások előtt és a macskának is szóltunk, hogy rigót ne!) leszakított egy szemet a cseresznyefáról (nálunk már piros a cseresznye - extrakorai - igaz, cserébe még fűíze sincs... de szépnek nagyon szép)

2. A mosnivaló nadrágok egyikének (nem tudom, melyiknek) a zsebéből cseresznyemag hullott ki.

A szálloda törülköző-felhozataláról

Fél mellemre sem volt elegendő.
Folt hátán folt, tű benne sosem volt.
Olcsó rúzsnak ott a helye.
Mostam színes tintákat. Álmodom?
Tiszta sör.
Vajúdtak a hegyek - és szállodai törülközőt használtanak.
A szó elszáll, de a tintával rótt írás megmarad.
Kicsi a kéztörlő, de kemény.
Egy sem volt jobb a Deákné vásznánál.

De szeretnék gazdag lenni!

És sajnos nem érem be a józsefattilányi mélységgel, magassággal, gazdagsággal, nem érem be a libasülttel, sem a kuglerrel - én cipőket akarok venni, de úgy ám, hogy nem akarom négy pár cipőre elkölteni a fél havi fizetésemet. Nem, nem aranyból vannak a cipők, sem nem üvegcipellők, még csak nem is gojzer varrott, vagy szarvasbőr, vagy eredeti kézi matyóhímzés, sima, egy nyár alatt széthullós sporttopánok. Kérdezem továbbá - anyagi helyzetemtől függetlenül - hogy vajon miért ment ki a divatból az, hogy a fekete cipő felsőrészhez fekete talprészt gyártsanak? Olyan hülyén néznek így ki fehér talppal!

Pedig néha olyan jó lett volna másképp

Mindig Éva voltam, sosem Vica. Mindig Zsuzsanna, sosem Zsuzska. Mindig Veronika, sosem Verka. Mindig Krisztina, sosem Kriszta. Mindig Irén, sosem Inci. Mindig Eleonóra, sosem Nóri. Mindig Erzsébet, sosem Zsike. Mindig Andrea, sosem Andi. Mindig Dorottya, sosem Dorka. Mindig Magdaléna, sosem Lenke. Mindig Zsófia, sosem Zsófi. Mindig Ildikó, sosem Ilda. Mindig Gabriella, sosem Rilla. Mindig Anna, sosem Panka. Mindig Ilona, sosem Lonka. Mindig Eszter, sosem Eszti. Mindig Judit, sosem Jutka. Mindig Ágnes, sosem Gigi. Mindig Hajnalka, sosem Hancsi. Mindig Borbála, sosem Bori. Mindig Julianna, sosem Julcsi. Mindig Mária, sosem Ria. Mindig Henrietta, sosem Henke. Mindig Szilvia, sosem Szilvi. Mindig Angéla, sosem Angi. Mindig Orsolya, sosem Orsi. Mindig Kreszcencia, sosem Krenci. Mindig Edit, sosem Ditke. Mindig Filoména, sosem Fifi. Mindig Bernadett, sosem Detti. Mindig Franciska, sosem Ciska.

csak azt akarom mondani így hirtelen,

hogy ma is legalább ezerszer elátkoztam mindazokat, akik ezt a kurva vasárnapi zárva tartást kitalálták, megszavazták, vagy elrendelték. sajnálom, tényleg sajnálom, hogy szebb jelző nem nagyon jut eszembe erről. mondhatnám, hogy nyomorult, tartalmilag rendben is lenne, de az az ökölbe szorítós érzelmi töltet nem lenne benne, ami meg a valóságban bizony erősen megjelenik.