a macskámat akarom!!!!!!

mostazonnal, épségben. tényleg.

még nyílnak

Igen, az ibolyáktól még mindig kéklik - lilállik a kertben a fű, és mára végre a mi kései aranyvesszőbokrunkon is kinyílt egy virág - a környéken teljes bokrok állnak virágban. A százszorszépeken, pitypangokon, a körömvirágon és az őszirózsákon semmi csodálkozni való nincs, de a közeli kertekben illatos nyári futórózsák és helyben maradó rózsák is pompáznak, van rózsaszín, sárga, fehér és halvány barackszín.

Már megint csak a macska hiányzik ahhoz, hogy kedvtelve szemléljem a természetet (Rosszat álmodtam róla, és tudom, hogy marhaság, de mivel épp ma, a rossz álom reggelén nem jön, nem jön, hiába hívom, én hülye persze aggódom érte, pedig aggódni nagyon káros és felesleges is. Tudom jól.)

ma szomorú napot tartunk

Mert még ezt a hírt is ma olvastam:

http://index.hu/bloghu/olaszforum/2013/11/21/meghalt_marcello_d_orta

Olvassátok a könyveit. Vagy ahogy akarjátok. Viccesek és szomorúak és tanulságosak és emberiek. Én szeretem őket. És azt várom, aki tanítónak, tanárnak áll, az legalább ilyen legyen. Ilyen szellemes, kreatív, emberséges, okos. Éljen együtt a diákjaival, mert csak szeretve lehet  jól tanítani. Szeretve (úgy értem, mélységesen tisztelve) a gyerekeket, szeretve (úgy értem, alázattal viseltetve, tudva, ismerve) a tárgyat, amit tanít, és sosem elfelejtve, hogy elsősorban embereket tanít, bármilyen tárgyon keresztül. Mindenkit a maga módján megszólítva. Hát, ez nagyon nehéz. De azt hiszem, neki sokszor sikerült.

(főként az olasz nyelv által összekötve, olvashattok még Brunella Gasparinit is, vicces is (meg persze szomorú), és a náluk sokkal ismertebb Umberto Ecot is olvassátok, szörnyen okos és persze élvezetesek is nagyon a könyvei - azt gondoltam, hogy Á.-nak hamarosan odaadhatom már A rózsa nevét, aztán a Foucoult ingát is, aztán majdcsak elolvassa a többit is.)

Egy délelőtt a városban

Két nő délelőtt a villamoson. Első ránézésre semmi különös. Két nő, olyan harmincas - negyvenesek, olyan középosztálybéliek. Úgy tűnik, teljesen átlagosak. Beszélgetnek.

- (...)
- (...)
- hallottad azt az elütött gyereket?
- igen, tegnapelőtt, igaz?
- szörnyű volt, amikor meghallottam a hírekben
- mi lett vele?
- meghalt
- jaj, istenem, ez borzasztó
- de aztán úgy megkönnyebbültem
- hogyhogy?
- hát, csak egy ilyen kéregető kiskölyök volt
- hát, azért az is csak gyerek... cigány?
- az... tudod, hogy én nem vagyok rasszista
- persze, hogy nem
- de azért csak másképp érez az ember egy rendes, fehér gyerekkel, nem igaz?
- hát, másképp, persze... milyen élete lehetett ennek?
- hát, milyen? még talán jobb is így neki
- (...)
- (...)


Ugyanaznap reggel az árkádok alatt menve nem hallottam a megszokott monoton sziszegést: cigi-cigi-cigi-cigi, kevesebben is voltak, mint máskor. Nem a járókelők száma csappant meg, azok jártak-keltek (csak erre lehet), hanem az árusoké. Aztán megláttam: két lófarkas rendőrlány álldogált egy fekete zsákkal letakart kupac mellett. Alatta az az ember lehetett, aki ott lakott az árkádok alatt a sarokban. Meg a holmijai. Az emberek jöttek-mentek, a többségnek talán fel sem tűnt, milyen halmot kerülgetnek. Én is csak akkor fogtam fel tudatosan, hogy tényleg az az ember lehetett alatta, amikor az árkádon túl, ahol máskor nem várakoznak olyan sokan, ott álltak a máskor cigit susogók, és morgolódva beszélgettek. Még mindig ott van? Még mindig nem vitték el? Nem hiszem, hogy órák alatt sem csinálnak semmit...

Remélem, nem ez az átlag. Remélem, csak rosszkor jártam rossz helyen.

Nélkülözők

1. Á. felhívott, hogy megsérült a keze, nem tudja mozgatni az ujját. Megnéztem, hová lehet elvinni sebészeti ügyeletre, ha szükséges. Nos, a közelben sehová. Mert a helyi sebészeten (van helyben sebészet!) azt mondták (idézem) "nincs szerződésünk 18 év alatti betegek ellátására" - vagyis hiába viszem oda. Ha ömlik a vére, akkor ugyan sürgősséggel ellátják, de aztán vigyem csak a kettővel odébb lévő kerület szakrendelőjébe (háztól házig kb. egy óra), esetleg ugyanannak a kerületnek a kórházába (1-1,5 óra), esetleg egy másik nagy gyerekkórházba (1-1,5 óra) - vezetni pillanatnyilag nem tudok, bottal evickélek, ha muszáj. Végül is amikor Á. hazaért, úgy döntöttem, ellátom magam, szerintem nem tört el az ujja, legfeljebb zúzódás - ha mégis rosszabbodna, holnap is ezek közül a helyek közül választhatunk. De délelőtt talán kisebb a forgalom és van ülőhely a buszon. A nélkülözött holmi: a racionalitás.

2. Amíg kiderítettem mindezt telefonon, Á. a pályaudvaron várakozott. Nem rám, én mondtam, hogy siessen haza. De késett a vonat. Megnéztem az interneten, mi a késés oka. Nos, a napközben menetrend szerint félóránként (!!!) járó vonat Elvira barátnőm szerint több, mint húsz percet (!!!) várt egy csatlakozásra. A nélkülözött cucc ismét (a MÁV-nál nem először - és tartok tőle, hogy nem is utoljára): a racionalitás.

A chilis babról, nem csak háziasszonyoknak

Nos, mint már előző önkommentemben is említettem, ma chilis babot főzök. Így, jelen időben, mert jelenleg is fő a... a bab (ez egyébként igazi lúzeségnek számít, a többiek konzervet használnak). És a darált húsos izét... alkatrészt... már megfőztem.

Nem volt könnyű, mert egyrészt még sosem ettem chilis babot (vagy egyszer talán ettem valami olyasmit), így saját élményem nincs a dologról. De valahogy mindig tetszett, hogy babot meg darált húst (mert con carne gondoltam) egyen az ember fűszeres paradicsomszószban. A kukoricát én inkább frissen a csövén szeretem, de engedményt téve az étel szellemének, beleborítottam egy doboznyit a húsos tartozékba, ott van most is, ott sárgállik. Nekem ez így egy kissé idegen látvány, de legyen.

A másik nehézséget a főzés folyamán az jelentette jelenti, hogy nem elég, hogy én még sosem tapasztaltam autentikus chilis babot, de az internet sem igazán barátom ez ügyben, mert körülbelül kétszázharmincezer találatot dobott ki, és az első ezret végigolvasva arra jutottam, hogy a chilis babba babot rendszerint tesznek a népek, a többi alkotórész viszont teljesen opcionális. A többségében van kukorica, jelentős részükben valamilyen hús is (négylábú vagy szárnyas állatból származó, halasat nem találtam, de nyilván csak azért, mert letettem arról, hogy minden blogoló háziasszony fazekába bepillantsak), többségük talán darálva, de a csíkozott és kockázott hús felett is ölre mennek mások.

A paradicsomot kevesen hagyják el, de annak fűszerszámozásáról erősen megoszlanak a vélemények, így - a többi szerencsétlen vakon tapogatóhoz hasonlóan - saját ízlésemre hagyatkozva használtam ezt-azt. Sok hagymát (ezt sokan kockázott szalonnára teszik pirulni) és sok fokhagymát, némi fekete borsot és babérlevelet, csípős és nem csípős, piros és zöld paprikákat... de lehet, hogy még nem végeztem. A római köményt biztosan ki fogom hagyni, mert nem szeretem, helyette szórtam bele (magyar?) köménymagot, mert azt viszont igen, viszont biztosan nem teszek bele bort. A kakukkfüvön még gondolkodom, az olaszos oregano-bazsalikom-zsálya vonal szerintem nem illik hozzá, és mustárral vagy citrommal sem akarom nyakon önteni. A kakaóporon még gondolkodom, hátha...

A tálalási képeket megnézve is eléggé megdöbbentem: van, aki tésztára szedi, más tükörtojással vagy főtt tojással eszi, láttam reszelt sajttal a tetején. De már az elkészült ételek állaga is igen változatos, a gyenge leveskétől a betonkeménységű halmokig terjedő. Mellé változatos kinézetű és még változatosabb készítési módokkal készült lepénykéket is kínálnak, kukoricalisztből, búzalisztből egész kukoricaszemekkel, tócsnival, tejföllel, friss kenyérrel... szóval, olyan ez is, mint az ungarischen goulasch soup, vagy mint a nápolyi rokonok totális kiakasztására alkalmas hawaii pizza.

Fő, fődögél a miénk is (kicsit piros, kicsit sárga, de a miénk) a várható sikert vagy sikertelenséget nem tudom felmérni látatlanban, de hogy az íze nyomokban sem hasonlít az eredetihez, az borítékolható. Attól persze még lehet finom. Láthatjátok, sokat dolgoztam vele és lám, még szakcikket is írtam róla.

Frissült! Összeöntöttem, majd össze is főztem a két részt. Került bele egy evőkanálnyi kakaópor, így sötétebb kissé a pillantása, tettem bele egy csipetnyi kakukkfüvet is (azért csak annyit, mert levendulával keverve van itthon) - és egy csipetnyi levendula is került bele. Ha nem tudnám, mit főztem, meg mernék rá esküdni, hogy jóféle babgulyással van dolgom, a húsporciók jobb oszthatósága érdekében előrelátóan darált húsból. Csipetkét csakazértsem teszek bele. Finom, és gondolom, a gyerekeknek és A.-nak is ízleni fog.

Tanulni, tanulni, tanulni

Háztartásunk felettébb hiányos állapotára enged következtetni, hogy miután a múlt héten élvezettel néztem végig egy rövid videót arról, hogy hogyan lehet kinyitni dugóhúzó nélkül egy borosüveget, ma este azzal szórakoztattam magam, hogy arról néztem meg egy izgi filmecskét, hogy hogyan lehet a konzerv beltartalmához jutni konzervnyitó nélkül. És holnap beszerzek egy féltéglát (bár néhány hatalmas, fekete bazalt utcakő jobban tetszene), továbbá elkezdek gyúrni kézfejre és ujjakra, mert a filmbéli mutatványhoz még gyenge vagyok. Technikában nem indulok nulláról, sörösüveget ki tudok nyitni ajtófélfán kora kamaszkorom óta. És nem hajt a tatár, nem konzerveken élünk... de van egy cukrozott sűrített tejkonzervem, aminek már többször szerettem volna nekifutni (nem, igazából tejkaramellát szerettem volna készíteni belőle, a futás bármely fajtája nélkül), szóval, amit már szívesen megcsapoltam volna, de az itthon fellelhető szerszámok egyikével sem értem el sikereket - de most úgy érzem, előbb-utóbb hozzájutok.

Íme az oktatóanyag:
http://www.almaimotthona.hu/hogyan-lehet-kinyitni-egy-konzervet-konzervnyito-nelkul.html

Csak megemlítem, hogy réges-régen, hajdanában, amikor én még pendelyes, de legalábbis csíkos zoknis gyerek voltam és a szivárvány minden színében pompázó áruk helyett hiánycikkekkel voltak teli a boltok, nos, akkoriban az üveghegyen innen is lehetett konzervnyitót szerezni, alig volt nagyobb egy pénzérménél, filléres cucc volt és működött - most meg talán múzeumba kéne menni egy olyan darabért és ott műtárgytolvajlás bűnébe esni.

Lessing

Doris Lessingnek szép hosszú élete volt, vagyis a szép élet csak lehetséges, mert arról nem lehetek meggyőződve, a hosszúsága viszont a jelenlegi születéskor várható élettartamokat is meghaladja, nemhogy az akkoriakat, amikor ő született, pláne, hogy mennyi minden (és korántsem csupa szép dolgok) történt aztán. Szeretem a női írókat - amit így ugyebár nagy baromság kijelenteni, mert korántsem minden női írót szeretek, és korántsem csak nő írókat (írónőket) szeretek - ugyanakkor nem érzem azt az ellenszenvet vagy lenézést, amit sokak éreznek pusztán amiatt, hogy egy (több) művet nő írt, amit némelyek eredendően alacsonyabb minőségű alkotásként tudnak csak elképzelni. Nos, csak azt akartam tisztázni, hogy én nem ilyen vagyok.

Doris Lessing a napokban halt meg 94 évesen és gazdag életművet hagyott maga után, amit 2007-ben Nobel-díjjal is elismertek. Az Indexen olvasható nekrológjában Az arany jegyzetfüzet című regényét méltatják leginkább - én azt nem olvastam végig, mert egyáltalán nem tetszett. Viszont az itthon megjelent további könyvei (A fű dalol, Az ötödik gyerek, Megint a szerelem) nagyon mély nyomokat hagytak bennem, nagyon erős könyvek. Úgy ír, olyan képekben és olyan szuggesztíven, hogy évekkel az olvasásuk után is világosan látom magam előtt az általa leírt helyek színeit, érzem a forróságot és a hűvösséget, és többnyire vacogok a szereplőktől. Sajnálom, hogy nincs meg több könyve magyarul (még inkább, hogy az én angoltudásom messze elégtelen ahhoz, hogy eredetiben olvashassam őt vagy bárki mást). Mennyire jó lehet ilyen magabiztosan, keményen, magával ragadóan írni! Vagy egyáltalán, bármit ilyen jól csinálni. Valami életközepi válságba kerültem.

Csak képek

Mert a szövegeket megírtam hozzájuk már régebben...

ilyen dobostortát tudok

a gyertyákat almákba tűztük


és így izzott a galagonya még szeptemberben...

Alternatíva az unalmas SI rendszer kiváltására

Az időt, hosszt és tömeget egyszerre mérő nagyszerű macskometer:

Nem helyeztünk el a kertben tükröket!

Így magunk is meglepődtünk, hogy duplán látunk.... bizonyos dolgokat...

A nagyon rejtélyes tükör nélküli macskakettőződésről a képek még szeptemberben készültek, az azt követő napon, hogy itt a blogban is megemlítettem, hogy esetleg kéne még egy macska... a még egy macska megjelent, megtapasztalhattuk hatásait (vicces volt, de annyira kifárasztották egymást, hogy a látható kiszáradás elől ölben kellett bemenekíteni a miénket - aki egy fél liter víz benyakalása után 24 órás mély álomba zuhant). A másik macska soha többé nem járt erre, így csak a képekre hagyatkozva hihetjük úgy, hogy nem a képzeletünk játszott velünk, hanem valaha valóban itt volt a másik.

(a hozzá kapcsolódó párbeszéd körülbelül így zajlott:
A.: már megint levette a macska a nyakörvét!
Á.: jó, megnézem a kertben...
A.: az jó lesz!
Á.: Apa!!!!! visszavette!
A.: már hogy vette volna vissza?????
Á.: akkor elnézted, mert rajta van
A.: dehogy van rajta! megsimogattam, nincs a nyakán semmi... nézd csak!
Á.: tényleg.... de az előbb rajta volt...
A.: hogy lett volna rajta?
Á.: biztosan láttam rajta a nyakörvet.... nézd csak, rajta van!
A.: basszus.... ez hogy lehet????...
Á.: megint levette...
A.: de hát most láttuk, hogy rajta van...
Á.: de én meg most láttam, hogy nincsen rajta...
A.: elnézted...
Á.: dehogyis! meg is fogtam!
A.: nézd, rajta van!
Á.: akkor két macska van
A.: hogy lenne két macska???????
Á.: nééééééézd, két macska van!
A.: két egyforma macska!
V.: két cicus! egyformák!!!!!
én: na, ne.... ez hogy lehet????? azonnal fényképezzük le őket...)