Miért muszáj mindenkinek babfőzelékkel a gyomrában meghalni?
kifejtés:
anyukám nem akar már élni, nem eszik, nem iszik, de az intézetben otthonban nem lehet nem enni, sőt, nem lehet csak gyümölcspürét sem enni (amit tőlem elfogad), hanem rántásos főzelékpürét kell tolni vacsorára (is). Állítólag nem mondhatok le erről az ő nevében. Gyalázatos, szörnyű, szívfájdító. Nem akarom, hogy folyton megtömjék valamivel.
Miközben állítólag a hét közepére már dübörög a nyár, én még mindig láncot téli ruhát hordok. Nem bízom az idei tavaszban. Folyton fázom, még akkor is, amikor melegem van. Anyukám (és az ő egészségi állapota, gondozása, meg a rendelkezésre álló fedezet) körül ismét hatalmas anomáliák, viharok, kérdőjelek, fellegek - és így tovább - kerekedtek. És én úgy érzem, nem bírom ezt a nyomást. Csak tegnap anyukám gondozója belengette, hogy ő már ezt nem tudja vállalni, a háziorvosa - aki egyszer látta eddig, tegnapelőtt, mert csak néhány hónapja érkezett - ellentmondást nem tűrően közölte, hogy azonnal gondnokság alá kell vonni és otthonba adni, a nagynéném azzal állt elő, hogy szerinte itt az ideje feladnom a munkámat, hogy végre eleget törődhessek anyukámmal. Az ilyesmikre mostanában intenzív fejgörccsel reagálok, ami nem segíti a relaxálást, ellazulást, higgadtan gondolkodást, vagy úgy összességében a túlélést. Nagyjából tudom, hogy anyukám mit tenne. Otthon maradna, mint eddig. Nyilván nem látja be saját állapotát - ez az állapota nagy része, ez a nem belátás. Ettől még szinte biztos vagyok benne, hogy egy demens otthonba beadva depresszióba esne és néhány hónapon belül feladná. Persze így is romlik az állapota, de jobban szeretném, ha az utolsó éveit boldogan töltené, mint hogy azt érezze, hogy kidobtuk a szemétdombra. A munkám feladása nem opció. Nemcsak azért, mert ha megtörténne, sem tudnám nullhuszonnégyben ellátni anyukámat, vagyis kéne gondozó, amire kéne pénz, hanem azért sem, mert a gyerekeim jóllétéért (még ha felnőttek is már) még egy kicsivel több felelősséggel tartozom, mint a szüleimért, meg mert az én koromban (jaj) kipottyanni a mukaerőpiacról meg a szakmából, az felér a nemcsak szakmai öngyilkossággal, de hát basszus, én is vagyok valaki saját élettel, amit nem, nem és nem akarok feláldozni, ez az egy nyomorult, toldozott-foldozott rongyos életem van, szeretném ezt a saját életemet valahogy sajátként megélni (és akkor itt nem megyek bele hosszan a gyerekkoromba és a fiatal felnőttkoromba, de sok tekintetben kiskanállal kapartam össze magam, mire idáig jutottam)
Ha netán tudtok jó - úgy értem, nagyon emberséges, szép (budapesti vagy közvetlen környéki) környezetben lévő, maximum kétágyas, de inkább egyágyas demens otthonról, ami megfizethető, vagyis nem kerül napi minimum 15ezer forintba (érzem, persze, itt már én is röhögök kínomban, hogy ilyen nem létezik) - hát, azt azért írjátok meg. De úgy tűnik, az a sorsom, hogy egész életemben szoronganom kell valamitől. Most attól, hogy hogyan ölöm meg az anyámat - mert bármit teszek, azzal nyilván megölöm. Köszönöm a figyelmet. Valahogy már nem is izgat annyira, hogy a téli gönceimben is fázom májusban.
Tegnap lencselevessel vártam mindenkit haza - V. jött előbb, Á. később. Amikor végre megérkezett, mondtam neki, hogy alig vártuk, hogy együtt ehessük meg az év első vacsoráját - mire Á. azt mondta, hogy felesleges volt várnunk, tudhatnánk, hogy ő egyedül eszik. És fel is ment a szobájába három tányér étellel. Hoppon maradtunk. Ma én - mint fentebb dokumentáltam is - a szüleimnél voltam, vittem nekik is lencselevest és mákos gubát is (bár sem a jövőbeni gazdagság, sem a termékenység nem reális elvárás esetükben). Arra jöttem haza, hogy Á. tüntetőleg velük ebédelt és méltatlankodott egy sort (A.-nak és V.-nek), hogy nem érti, mi bajom volt/van azzal, hogy nem evett velünk tegnap lencsét, mikor ez neki nem fontos. A. azt mondta, hogy legalább azt tanulja meg, hogy nekünk fontos lenne. Mire Á. azt mondta, hogy erre a kis időre már nem érdemes új dolgokat tanulnia. A. és V. érdeklődésére, hogy mit ért ennyire kis időn, bejelentette, hogy összeköltözik a barátnőjével. Úgyhogy most tűkön ülünk. Mert azt nem tartotta fontosnak elmondani, hogy mikorra tervezi a szökést (és azt sem, hogy miből fogják fenntartani magukat). Azt hiszem, így január másodikán ez épp elég meglepetés volt, így örömmel konstatáltam, hogy legalább a covid gyorstesztem negatív lett (fáj a torkom és a fejem - de lehet, hogy csak az engesztelhetetlen düh és gyűlölet emészt fel, amit anyukám szomszédja iránt érzek, aki kábé húsz éve keseríti meg anyukám életét változatosan bunkó dolgokkal (most épp azzal szembesültünk, hogy valamikor a közelmúltban átküldött egy részeget, hogy vágjon ki diófákat a mi kertünkben (kivágta, otthagyta) de korábban megmmérgezte anyukám kutyáit, még korábban csonkolt juhtetemeket dobált áűt a kerítésen azzal, hogy jó lesz a kutyáknak játszani, stb) - illetve mostanában az enyémet gyötri, mert a demencia jó pajzs az atrocitások egy része ellen)
Most jött az sms, hogy szombaton reggel, ha a szappanozást lemostam vízzel, menjek törülközni, majd oltakozni. Örülök. Izgulok. Államilag nyilvántartott kövérember vagyok. Ha lefogyok, fel sem fognak ismerni. Remélem, az oltásig már megőrzöm az ép eszem szaglásom, és hogy nincsenek titkos autoimmun betegségeim, amiktől azonnal szörnyethalok, amint belém eresztik a chipet csimpánz adenovírust. Jobban szerettem volna, ha egy magányos helyen és órán szúrnak meg, nem egy tömeges oltóponton, de majd úgy öltözöm, hogy csak a vállamnál legyen egy szexi kis lyuk, amin befér a tű. Drukkoljatok, hogy hasson (alkosson, gyarapítson az oltás, és végre múljon el a stressz, és ne kelljen folyton gumicukrot ennem... igazából már vagy három hete nem ettem gumicukrot, bár igényem lenne rá). Úgy izgulok, mintha randira hívott volna az operatív törzs.
Valamint felhívtam apámat és megmondtam neki, hogy ne vezessen. Vagy csak a kertkaputól a garázsig - mert szerinte nem szabad kijönnie a gyakorlatból. Szerintem pedig pont ki kéne. Továbbra sem hiszem, hogy hosszan fog még élni, nagyon labilis testileg és szellemileg is (akarat azért még van benne... lehetne ez persze jó is)
Anyukám teljesen jól van az oltást követően - olvastam is egy cikket, hogy a demencia jó hatással van az ilyesmire, mert akik nincsenek tudatában a vírus és az oltás körüli mizériának, azok nem aggódják túl a dolgot.
