Párbeszéd színházból hazafelé a kocsiban

A.: Tudod, hogy III. Károly lotaringiai herceg (1643-1690), császári tábornagy, a törökellenes háborúk hírneves hadvezére volt, aki nemcsak döntő szerepet vitt Bécs 1683-as felmentésében és Buda 1686-s visszavívásában, de még az is fontos volt számára, hogy minél kisebb emberáldozattal nyerjen csatákat? Apai nagyanyja Habsburg Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő volt, III. Ferdinánd császár leánya. Nagyjából Rákóczival egy időben élt, tulajdonképpen dönthettek volna úgy, hogy Rákóczi helyett őt kezdik el sztárolni, ehelyett nem ismer senki... nem tudom, mi kifogásuk volt ellene... Mit gondolsz? 

én: Épp azon gondolkodtam, hogy ha egy autónak a rendszáma PUD146, azt könnyen lehet pudingnak olvasni. Ezentúl figyelni fogom, hogy meglátom-e valahol...

A.: de miért épp a négyes?

én: mert az hasonlít leginkább a készletből az N-re. Amúgy meg Rákóczi magyar volt, ez respektálható szempont, nem?

A.: szegény Károly!

én: remélem, még nem vonták ki a forglomból a PUD146-ot, és egyszer megpillanthatom...

Amúgy A döntést láttuk, csak ajánlani tudom, megrázó és felemelő is egyben. Ma moziba megyünk.

a hajmosás csak részmegoldásokat hozott

selymesen és illatosan szédelgek, mint egy bepinacoládázott angóramacska

nem köhögök, de gyengécske vagyok

és világosan elvált az ocsútól a búza - jobban vágyom Nádasdyra, mint a harcművészetre, valamint szívesebben mondok le jegyről a lányom, mint az anyósom kedvéért - viszont az időtényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni: ma még sérülékenyebb vagyok, mint holnap lennék

és a legvégső: nincs szívem (vagy pofám) a már felajánlott lehetőséget visszakérni

persze én vagyok a hülye, minek intézkedtem már tegnap, A. mondta, hogy lássuk meg, ma hogy vagyok, de féltem, hogy a mai felajánlással már senki nem fog tudni élni, és elvész a jegy, vagy nekem kell betegen odacsámborognom, ha A. nem akarna (és nem akarna) egyedül odamenni

valamint a hajmosással, mint aktussal elveszítettem a kiváltságos helyzetemet, hogy ágyba kapjaim a napi 4-5 mézes teámat, mert A. örömmel látja, hogy hajat tudtam mosni, így nem okozhat gondot a földszinti teafőzés sem - itt említeném meg, hogy A. nem túl odaadó betegápoló (vagyis ő azt hiszi magáról, hogy az), de abszolút a komfortzónáján kívül esik minden tevékenység, ami betegségekkel kapcsolatos (na, jó, ehhez képest nagyon is gondosan ápol, csak látszik rajta valami zsigeri iszonyodás - nem tőlem, a helyzettől, hogy ápolnia kell)

P.S.: végül is a mai napon többször is lemerészkedtem a földszintre, és mindannyiszor vissza tudtam térni a szálláshelyemre, az előző négy naphoz képest meglepően jól vagyok, de az előadásra nem mentem el, mert nem éreztem volna fairnek, ha az utolsó percben visszakérem a lehetőséget - végül is anyósom 80 éves, remélhetőleg én még sokkal több helyre jutok majd el A.-val, mint ő (és ha nem így lenne, akkor korántsem a ma kihagyott előadás lesz az első helyen, amit sajnálnék, hogy rövid életemben nem történt meg velem - már amennyiben holtamban is képes lennék sajnálkozni)

Meselények utcája

Március 18-án lezárult (bár jogerőssé még nem vált) apám hagyatéki tárgyalása - de sajnos nem a nagy vagyon okán húzódott a halálát követően napra pontosan két évig, kétes értékű tapasztalatokon kívül nem lettem gazdagabb semmivel. A leginkább pozitív fejlemény, hogy a tesómmal végre eggyel kevesebb közös ügyünk van. Elég keserű öröm, sosem értettem, hogyan szakadnak meg örökre és kinyomozhatatlanul családi kapcsolatok, de most a saját bőrömön érzem az összes szakadást - és nem, nincs kedvem összevarrni sem ezt, sem a többit, bár van bennem gyász azok miatt is, de annyi sérülést szedtem össze az elmúlt néhány évben, hogy egy életre elégnek tűnnek. Kissé abszurd, hogy mindezek mellett lelkesen kutatom a családfát - na, de a múlt ködéből előbukkanó rokonok egyike sem bántott, velük könnyebb foglalkozni. Igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy milyen gyatra lett már ez a blog is valós élethelyzetek híján, de ez mégis kibukott. És mellette meg akartam említeni, hogy találkoztam egy közjegyző(segéd?)del, aki pont úgy néz ki, mint Dobby - abból az időből, amikor még nem kapott zoknit. Erről szól a cím. Valamint - semmihez sem kapcsolódóan - örömmel mondom, hogy fellendült a kulturális életünk, és minimum hetente egyszer eljutunk hangversenyre vagy színházba, legutóbb a MÜPA-ban voltunk kétszer is, egyszer négyesben Carmina Burana-t hallgatni, most pénteken pedig A-val kettesben - szóval, vannak pozitív történések is a sötét tónusú kis életemben. És csakazértis boldog remeteként fogok élni.

Olvasós

Nem fogadtam ugyan meg semmit január elsején éjféltájt az új év tiszteletére, mert arra kellett koncentrálnom, hogy ébren tartsam magam, de ha megfogadtam volna bármit is, az egyik kívánságom magam felé biztosan az lett volna, hogy olvassak többet. Mert amikor olvasok, az nagyon jó - csak sokszor jön közbe ez-az, és eltelnek napok úgy, hogy mégsem jutott rá idő. Ráfoghatnám a telefonomra, de és rá is fogom. A telefonom az oka! De néha kiverem a kezemből és könyvet helyezek inkább bele. Így történt, hogy idén elolvastam már az új Grecsó könyvet és két olasz kisregényt is, Az Átkozottat és az Anyám a folyót.

A Grecsó könyvet különösen érdekessé tette a saját családfakutatásom (amit milyen jó lenne megírni, ha tudnék írni) - és az, amit semmiképp nem mondhatok döbbenetnek, hiszen tudom, mégis döbbenet, mert mindig az, hogy mennyiféleképpen nőhet fel az ember, mennyiféle hiányban, hányféle tabuval, milyen zaklatottságokkal - és hogy mégis, mindennek ellenére ilyen-olyan szempontok szerint jóvá. Érdekes könyv, de igazán kb az utolsó hatvan oldal tükrében válik azzá - szerintem mindenképp érdemes elolvasni és mindenképp érdemes családot kuttni is. Igen, megírni is, ha valakinek van hozzávaló pennája.

Az Átkozott az olasz irodalom (?) iránti rajongásom miatt került hozzám - nem szerettem ezt a szöveget, bár a téma nyilván fontos több szempontból is - de vagy nem igazán jó a könyv, vagy nem jó a fordítás, engem valami folyton zavart benne (már a cím is) - emiatt nagyon gyorsan olvastam, hogy mihamarabb túllegyek rajta.

Anyám a folyóból még van egy kicsi hátra, de olvasás után gyorsan el tudok aludni, írás után pedig nem, úgyhogy írok róla, mielőtt még az utolsó néhány oldalt is elolvastam volna. Itt a téma (demens anya kísérése) egyértelműen olyan, ami nagyon is mozog bennem (milyen jó lenne erről is írni) - de meglepő módon sokkal markánsabban érzem a különbségeket, mint a hasonlóságokat a saját életemmel összevetve a könyvet. Ezt a könyvet viszont szeretem, még ha nem is nagyon látom tükörnek (és amúgy ugyanaz fordította, mint az átkozottat), el tudok merülni ebben az olasz világban, és tátom a számat, mennyire más.

Extázis

Héttől fél tizenegyig - utána pedig kómás kóválygás egész álló nap. Tőlem kapta V. a színházjegyet karácsonyi ajándékként a darabra, tudtam, hogy szeretni fogja - és tulajdonképpen nekem is tetszett, bár eléggé lehozott az életről. Na jó, csak a folytonos zenét hallgattam nagyon nehezen és szomorú lettem tőle. És a gerincemet újabb hetekre tönkrevágta a szék - komolyan, ha hokedliket állítanának be, az kényelmesebb lenne - de ha jó a gerincetek és bírjátok a hangos depresszív gépzenét, meg az éjfél körüli hazatámolygást, akkor mindenképp nézzétek meg. Ja, igen, buzdító színházajánlómat hallottátok. De tényleg! Csak én öreg vagyok már egy munkahét közepén (és félbetegen, de még nem íratom ki magam) ehhez.

Parthenopé

Ó, ez viszont igazán tetszett. Először is nagyon szép és Nápolyban játszódik, amivel én szinte bármit megeszek - de azon kívül is jó. Egy helyenként szürreális álomfolyam, amin csak utazunk, utazunk - és mikor véget ér a film, akkor is hömpölyget tovább. Jó hosszú volt (a reklámblokk előtte botrányosan hosszú), késő éjszaka lett, remélem, holnap az okoska karóra is azt mondja majd, hogy jól aludtam!

Kultúra

Karácsonyra rengeteg lehetőséget kaptunk (és adtunk is) ahhoz, hogy olvassunk, zenét hallgassunk, színházba vagy egyéb előadásokra járjunk. Lesz benne Katona, Pintér Béla, Nádasdy Ádám, Shaolin bemutató, Táncszínház, Zeneakadémia, MÜPA és mozi is.

Az első karácsonyi könyvemet már elolvastam: ezt - és hát izé... fanyalgás van. Láttam a Molyon, hogy nagyszerű írás egy traumatikus helyzetről - aztán olvasván a szöveget, számomra egy hatásvadász, szentimentális, csúnyán (és nem túl okosan) megírt könyvnek tűnt egy valóban rémes dologról, egy lebutított Dickens (oké, Dickens könyvet is tizenévesen olvastam utoljára, és elég volt belőle annyi, de akkoriban nagyon menőnek éreztem magam amiatt, hogy társadalmi problémákról szóló komoly és unalmas könyveken rágom át magam) Sajnálom, úgy látszik, csak nyafogni tértem vissza, de szerintem ez a könyv rossz.

A Jókai utca közelében

Ki a tököm volt az a Jókai?

Egy olyan... egy izé.... egy... egy bableves...

Büfé

És amikor azt képzeljük, hogy itt Agyarországon mi már tényleg mindenre fel vagyunk készülve, akkor jön ez. Én tényleg sokszor éhes vagyok, a stressz is folyton basztat, amiatt is ennék, de bakker, láttuk jönni, hogy az Operában szétkaszabolják a Carmina Buranát, hogy a büfének több bevétele legyen? Mondjuk ha azt nézzük, hogy a mémképződést hogyan segítik elő a hasonló ötletek, akkor örülhetünk, mert abban szerintem kiváló mutatókat ér el az ország és sok szellemes komment és mém keletkezett már tegnap óta is. 

Mai saláta

Már írtam régebben - de én is elfelejtem és újra meg újra fel kell idéznem - és időszerű saláta meg finom is - és kicsit át is költöttem (semmi különös, csak már nem főzöm, hanem sütöm) - szóval felkockáztam / felkarikáztam és pici sóval jénai tálban megsütöttem három céklát és két sárgarépát, egy másik jénaiban pedig serpenyős aprókrumplit héjastul (kis sóval, kis olajjal átforgatva), aztán a megsült krumplit is felkockáztam, összekevertem a sült céklával, répával, felkockázott fermentált sós vizes uborkával (nem csemege, semmi cukor!), felvagdalt savanyú káposztával és egy (két) nagy csokor felaprított kaporral. Azonnal, még langyosan is isteni volt - mára pedig hideg, de összeértek az ízek, ma is isteni. Mielőtt az ember összekutyulná, gyönyörű színkavalkád - utána sem csúnya, de a cékla mindent befog a kapron kívül.

Valamint az éjszaka folyamán (hajnali négyig) kiolvastam Tompa Andrea új könyvét, ami nagyon eteti magát, időnként engem jobban húzott a sztori, hogy mi fog történni, mintsem alaposan elolvastam volna minden mondatot, így most zombiként éledtem újjá, hogy nekilássak a rendes hétvégi programomnak, amely a soha be nem fejezett rendrakás sok sóhajjal címet viseli. Egyelőre még csak a sóhajoknál tartok, a be nem fejezés csak este történik, amikor hulla fáradtan konstatálom, hogy holnap dolgozni kell, és én fáradtabb vagyok, mint pénteken voltam. De legalább az arcom ma reggelre már kevésbé dagadt fel és már nem nézek úgy ki mosolygás közben, mint egy gyakorló alkoholista, akit szélütés ért, de még nem fogta fel, hogy ez gond.

Hiába ígértek mára napsütést, nálunk esik az eső - így tényleg marad a rendrakás, mint program. Nyaff. Még nyaffabb, hogy hiába fáradok el nagyon, semmi látszatja nem lesz, és mire a jövő hét végén újra nekifogok, már össze is omlott, amit mára felépítettem. Be kéne falaznom valakit.

Filmet nézek

Gondoltam, elterelem a borús gondolataimat egy filmmel. Mondjuk inkább dolgoznom kellett volna, mert két napja lejárt egy határidős munkám, de nem tudok koncentrálni. Egy francia filmre esett a választásom a cinego.hu-n (tegnap a szökőnap alkalmából féláron lehetett egész évre előfizetni, szóval, elszórtam rá a félpénzem), ami a leírás szerint  "Gyönyörű és megható történet, amely egyszerre megríkat és megnevettet. Szerelmi vígjáték, francia romkomok kifulladásig, és arról szól, hogy egyz ötvenes éveiben járó párizsi történelemtanárnak, Antoine-nak rá kell döbbennie, hogy nagyothall, ezért visszavonult életet kezd élni. Claire nemrég özvegyült meg, és kislánya, Violette az apja halála óta nem szólalt meg. A nő ideiglenesen a húgához költözik a gyerekkel, ahol a szomszédban lakó Antoine lakásából átszűrődő hangos zene egyre jobban idegesíti. A kezdeti heves ellenszenv után azonban elkezdik jobban megismerni egymást, és találkozásuk mindhárom ember számára új ajtót nyit a világ felé." - hát, nyilván, ízlések és pofonok - de én szeretem a francia filmeket és rég néztem francia romkomot, szóval nekikezdtem. Ja, egyre süketebb is vagyok, szóval ezzel is találva éreztem magam. De arra azért nem számítottam, hogy a film egy pontján kiderül, hogy a történelemtanárnak van egy egyedül élő anyja, akit otthonba kell küldeni, mert demens (persze még alig, mint anyukám mondjuk 6-8 éve). Persze, végignéztem, de basszus, amikor épp kizárom a való életet az ajtón, miért mászik vissza még a képernyőmön is?

Na, megyek dolgozni, mert ha nem teljesítek, nem fogok több feketemunkát kapni, hanem jön a feketeleves.

Gyévuska

Ritkán, de előfordul, hogy sírok a színházban  - ez a darab ma nagyon megrendített. Pintér Béla egy zseni.

a koncert

nagyon-nagyon szép volt, a Teremtés csodája még úgy is megigézett, hogy iszonyú béna szögből nagyon előkelő helyről kellett végignéznünk és hallgatnunk az oratóriumot, annyira, hogy időnként le kellett hajtanom a fejem és lehunynom a szemem, ami elalvással fenyegetett - de végül sem el nem aludtam, sem nem tüsszögtem (mint itthon folyamatosan*), és A. sem köhögött (mint itthon folyamatosan*) - szóval, mindenki örömére ébren hallgattuk végig a zenét, ami némileg még a buggyant lencseleves miatti éhségünket is feledtette - egy-egy perecet vettünk, de itthon már csak egy almát vacsoráztam, hogy komfortos legyen majd az új szűk esztendő. A következő karácsonyi ajándékom színházba szól, azt is nagyon várom.

* a macskák bűne (a sima cicánké és a pormacskáké)

Örömhír

Miközben úgy érzem, hogy egy csomó dologban egyre rnehezebben élem meg a változásokat (és ez sajnos tökéletesen leképezi a merev testi állapotomat is), meglepő könnyedséggel tudok elengedni korábbi elvárásokat például a karácsonyi étkezésekkel, jelenlétekkel, szokásokkal kapcsolatban. Úgy romlok, hogy közben javulok is, és úgy rugalmatlanodom, hogy már nem ragaszkodom (annyira és mindenhez).

Azt hittem, hogy 27-ig, amíg a kötelezőségek vannak, kitartok valahogyan működőképesen - de éjszakára beteg lettem. Nem tudom, miben reménykedtem (gondolom, a karácsonyi csodában). A hőmérő szerint egyáltalán nem vagyok lázas (de totál úgy érzem magam), csak fájdalmas, csípős köddel van kitömve a fejem, a torkom és a fülem és fázik meg fáj a bőröm mindenhol. Ettől a kötelezőségek nem dobják hanyatt magukat, a holnapi nap anyukámé, ha török, ha szakadok. Szeretném elhozni hozzánk, szerintem annak örülne - bár vannak bennem kétségeim a megvalósíthatóságot illetően.

Ami biztos, hogy január 1-re nagyon jól kell lennem, mert kaptam két jegyet az újévi koncertre. És szeretnék is A.-val elmenni (tavaly volt egy zeneakadémiás esemény, ahová végül Á.-val mentem el, pedig a jegyeket A. kapta a születésnapjára) - úgyhogy igyekeznem kell, hogy teljesen meggyógyuljak, mielőtt igazán beteg lennék.

nincs magyarázat

Tegnap este (éjjelbe nyúlóan) megnéztük a Magyarázat mindenre című új magyar kultfilmet - és nekem nem tetszett. Nem unalmas volt, hanem valahogy hamis és hiteltelen. Mintha egy fél ritmussal odébb csúszott volna minden - nem sokkal, de épp annyival, hogy zavaró legyen. Nekem - mert akivel voltam (H.), annak tetszett és a közönség többi része is nagyokat nevetett bizonyos részeknél. Én nem. Nekem nem volt sem vicces, sem valódi - annak ellenére sem, hogy kifejezetten szeretni szoktam a magyar filmeket, bírom a groteszk látásmódot, érzékeny vagyok a társadalmi jelenségekre,  kábé minden helyszín jól beazonosítható volt, dolgozom hasonló közegekben (meg amúgy is Magyarországon élek) - és mégsem. Vagy talán mindezek miatt nem.

És mindezek után még megtörtént az a rémálom, hogy éjszaka bent ragadtam egy mélygarázsban, mert a moziban lehúzott jegy csak négyórányi mentességet adott, amit én (mi) 21 perccel átléptünk. Hosszúnak éreztem a filmet, de erre azért nem számítottam (nem négyórás, korábban találkoztunk). Ott kellett hagyni az autókat a mélygarázs kijárati sorompója előtt az elakadásjelzővel, kiszállni és gyalog eljutni a félelmetes alagútban egy titkos ajtóig, azon átteleportálni az alagút egy másik részébe, ahol bianco kártyákat találva (H. ismerte, hogy létezik ilyesmi, én meg mintha a Holdról pottyantam volna) ki kellett fizetni a negyedik órát, majd visszaosonni a kocsihoz, ahol ezekután már szinte gördülékenyen kijutottunk. Biztosan én vagyok hülye, de nem lenne értelme a kijáratokhoz is telepíteni egy bankkártyaleolvasó cuccot, hogy azonnal fizethessünk, ha nem tudunk másként szabadulni? Továbbá miért kell hosszú majomkézzel rendelkezni ahhoz, hogy az ember elérje azt a kurva automatát anélkül, hogy kiejtené a kezéből a jegyet (nem értem el a gépig és kiejtettem), aztán a földön kotorászni, hogy a sok leesett jegy közül melyik volt az enyém (nem találtam meg). Mindenki megnyugtatására mondom, hogy van éjszakai diszpécser, aki segített - de nekem mélygarázsfóbiám van amúgy is, és ez az epizód egyáltalán nem segített abban, hogy közelebb kerüljek lelkileg a mélygarázsokhoz.

Megint hétfő. Megint nem vagyok elég kipihent hozzá. 

nem volt mignon

úgyhogy színház után úgy fél tizenkettő magasságában megsütöttem a kis grízpalacsintákat. Szilvalekvárral ettük, azt hiszem, az ilyesmire mondták az ötvenes években, hogy a mindent megélt jó öreg nagymama bármiből kiadós ételeket tud készíteni.

A színházban a Jógyerekek képeskönyvét néztük meg, vidám groteszk darabként árulták, de nagyon bizarr és nekem ijesztően szomorú volt, és bár a közönség nagy része hahotázott, nekem a hideg futkosott a hátamon, mosoly az ajkaimon egyszer sem rebbent - az amúgy színpadkép szöveg, előadásmód, jelmez, díszlet tekintetében briliáns előadáson. Drukkolok, hogy nyerjenek (valami verseny is fut a háttérben), mert komolyan nagyon színvonalas volt - de soha többé nem akarok ilyet látni. Nem tudom, talán túl sok hasonlóval találkozom a mindennapokban. De persze én mimóza vagyok, horrorfilmet egyszer láttam tizenhat éves koromban és még mindig félek tőle.

nagyi sötét titka

Mivel torokgombócot, gyomorszorítást és egyéb diszkomfortokat is éreztem, lementem A.-hoz, hogy adja elő a légszomjmérőt. Odahozta a konyhaasztalhoz, ahová lerogytam, mint a hattyúhalál, kérdeztem A.-t, van-e csokija, de nincs - így csokitunning nélkül felcsatoltam a készüléket, és azt láttam (nagy álmélkodással), hogy ilyen jól még sosem voltam, permanens 99% oxigénszinttel a véremben, lubickolhatnék, mint hal a(z oxigéndús) vízben. Na jó, akkor félre nyafogás, akkor sütöt három darab (na jó, maximum hat darab) palacsintát. Hárman vagyunk itthon, plusz macska - ő nem kap. Feltörtem egy tojást, só, minimális cukor, olaj, és már öntöttem is bele nagyi titkát - de az nem lisztet tartalmazott, hanem búzadarát. Megláttam, és pontosan ennyi ideig tartott a fellángolásom, már (nyilván) egyetlen palacsintát sem volt kedvem sütni. Majd eszünk a színház* büféjében száraz mignont. Ha nincs (erre gondolni sem akarok), akkor este benyomok néhány dianás kockacukrot, mert addigra már bármi jöhet, csak édes legyen (khm... remélem, nem a hirhedten édeskés fagyálló folyadéknál kötök ki végül - bár onnantól már a pszeudolégszomjam lenne a legkisebb gond) . Valaki nem tekerné vissza május végére az időt? Úgy várom a nyarat, ami pihenéssel kecsegtet (hamisan, csalfa, vak remény)

* amikor megvettem nyáron a színházjegyet, azt gondoltam, hogy majd hogy fogok örülni neki - de sehogy. Aludni akarok, maximum néhány oldalt elolvasnék előtte a SZtálin teheneiből, ami tetszik, de olyan sebességgel nyomom, mint egy másodikos, aki nem gyakorolt a vakáió alatt és elfelejtette az összeolvasást.

podcast

Hallgatható rádió híján podcastokat hallgatok, többek közt és például az Új Egyenlőség oldal podcastjait. Három nagyobb téma köré szerveződnek a podcastok (gazdaság, fenntarthatóság, pszichológia - így piros, zöld és kék podcastok közül lehet válogatni - vagy tetszés szerint mindet meghallgatni). A felkínált témák szinte mindegyike izgalmas számomra - viszont az elkészült podcastokkal korántsem vagyok mindig elégedett, hovatovább már olyasmibe is belefutottam, amit nem bírtam tovább hallgatni tíz percnél, holott érdekelt a téma, de a riporter és a nyilatkozó (a beszélgetők) olyan nyekegve, vontatottan (sőt, hovatovább szakmaiatlanul) beszéltek és/vagy olyan kellemetlen hangja van egyiküknek-másikuknak, hogy képtelen voltam tovább bírni. Mivel ezek a jelenségek mostanában értek utol, hajlamos vagyok azt képzelni, hogy minőségromlással állok szemben. Amit nagyon-nagyon sajnálok, mert kezdetben izgatott rajongással vártam az újabbak megjelenését. Remélem, megjavulnak! Sokat segítene, ha lehetne valamiféleképp (egyszerű skálázással) reagálni arra, amit meghallgattunk (vagy épp sem).

A másik hely, ahol mindig találok érdekes hallgatnivalókat, az a Tilos Rádió Egyenes Labirintus című podcast-sorozata, ami irodalomterápiás fókusszal kínál beszélgetéseket. Ismeritek, vagy esetleg próbáltátok is már az irodalomterápiát? Írtok tapasztalatokat?

Ezt a tematikus podcast oldalt pedig most találtam, remélem (drukk-drukk-drukk), megfelel a várakozásaimnak.

Most, hogy van időm

hülyeségekre, megnéztem újra a Hairt a reggeli kávé mellé. Még mindig tudok sírni rajta, sőt. Amikor először (másodszor, tizedszer) láttam, sosem fért a fejembe, hogy hogyan választhattak Sheila szerepére egy ilyen kövér tehenet? Most inkább az (Bergeren kívül), hogy bakker, milyen szép lehettem, ha magamhoz képest ilyen rettentő kövérnek láttam ezt a (nekem amúgy továbbra sem tetsző) színésznőt? Kép alig van rólam tizenéves koromból, azok is inkább csak igazolványképek, vagy zsákruhában a kép szélén megbújva settenkedősek - de még nem adtam fel teljesen, hogy apám házában a szeméthegyek alján megbújva találok ilyesmit is.

láb van, szőr van

az epilátort nem találom sehol. Helló, mindenki, helló, június. Sajnálom, hogy eltűntem és kerestetek, minden okom megvolt rá (az eltűnésre) - és ma még több okom lenne, de lám, itt vagyok. Holnap lesz az államzáróvizsgám, nyilván nem pont ma kell nekilátnom blogot írni - miképp a lábszőrtelenítés is húzódik már egy ideje, szóval azt is kibírnám holnaputánig, mert nem lábszépségversenyre megyek, sőt, erős a késztetés bennem, hogy szoknya helyett inkább a nadrágot válasszam, amiből semmi sem látszana ki. Persze ismét rádöbbentem, hogy nincs egy rongyom sem, ezért nincs holnap miben mennem. Dübörög a mosógép évek óta nem látott ruhákkal - ahelyett, hogy a védésre készülnék, holott kaptam (a konzulensemtől! - akinek ilyen konzulense van, nincs szüksége opponensre) olyan kérdést, amit értelmezni sem tudtam eddig teljesen, nemhogy a választ rá kidolgozni. A csoporttársak szerint vegyem megtiszteltetésnek, engem szeret ez a professzor és rólam feltételezi, hogy képes leszek választ adni. Én meg csak nézek, mint Rozi a ködben bujkáló újkapura.

Anyukámnak lett gyógyszere végszó után kettővel - amiért közvetve a blogot illeti a köszönet, mert innen az ismeretség. Köszi, creusa! Aztán bv-vel voltunk könyvbemutatón (Krusovszky), aztán (előtte) voltam még több koncerten is (Visszaesők, F.O.System), és megyek is még (PUF) - szóval, sokat tettem azért, hogy ne a holnapi vizsgára készüljek. Itt állnak a kérdések kidolgozatlanul, én szőrösen, pucéran és kapkodva - mindent összevetve ezek ellenére is bizakodón, hogy egy szép új végzettséggel megspékelve jövök ki holnap a teremből. Addig még délután fodrászhoz megyek (nem én akartam, így jött ki, a múlt csütörtökre volt időpontom, de a fodrász unokája elballagott az óvodából, így az időpontomat át kellett tenni pont mára), meg a könyvtárba is vissza kell vinnem a könyveket, mert ma járnak le (mindig beiratkozom, de nem nekem valók azok a helyek, ahová rendszeresen vissza kell vinnem valamit - nyilván hozzá sem szagoltam a kivett könyvekhez) - de elolvastam három másikat.

A négy kiscica (mondtam, hogy négy van?) szépen cseperedik - nem tudom, mit csináljunk velük, nem akarok hat macskát. Megjelent az apjuk is, Safranek, egy ideje nálunk kosztol ő is. Úgy néz ki, mint Bánki György pszichiáter - de egyúttal a Macskafogóból Safranekre is emlékeztet, így inkább az utóbbi nevet kapta.