A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utálat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utálat. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. november 25., szombat

ma kidobtam apám nőit a kukába

Elég nehezen megy apám házának az ártalmatlanítása kiürítése, mi fizetjük a számlákat, holott a tesóm szeretné a házat - és mi kezdtük el a szeméthegyek elhordását is. Nem tudom, meddig fog tartani. Jó lenne persze felnyalábolni mindent és elvitetni egy száz konténerrel - de mivel semmiről sem tudjuk, hogy mi van egyáltalán, én próbálok értéket menteni. Mármint főleg fényképeket keresek a gyerekkoromból, mert alig tíz-húsz képem van magamról azelőttről, hogy A.-val találkoztam volna. Apám egyik szekrényében találtam úgy tíz kiló fényképet, elhoztam őket, hogy átnézzem. Ebből vagy kilenc kilónyi ment a kukába - a többségen különböző nőkkel enyeleg (vagy éppen a bugyijukban turkál - még jó, hogy nem kértem meg a gyerekeket, hogy segítsenek átnézni a képeket, hogy gyorsabban haladjunk) - de muszáj volt átnézni mindet, mert a magát előszeretettel pedánsnak és rendszeretőnek nevező apám élére állított fényképalbumaiból az derült ki, hogy bármit bármire halmozott csak nő legyen rajta - többek közt a néhány évvel korábban karácsonyra tőlünk kapott kismackós fotóalbumban is a nőit találtam (ez borított ki leginkább - talán két vagy három éve kapta, teli a gyerekekről szóló képekkel) - a mi fotóink pedig be voltak tűzködve más albumok üres helyeire. A gyerekkoromból semmi, ezek mind az elmúlt 30 év képei - de ezek is gondosan úgy válogatva, hogy van benne kép anyukámról, a tesómról, sok a tesóm feleségéről, néhány a gyerekeikről, a mi gyerekeinkről, A.-ról - és kb tíz kép, amin én is rajta vagyok (és amit tőlünk kapott). Mondhatnám, hogy nem csodálkozom - mert végül is nem csodálkozom - elég nyilvánvaló volt egész életemben, hogy apámnak kábé egy fületlen gomb is többet számított, mint én - de sajnos ettől még szívszorító újra és újra szembesülni vele. És megnyugtathatnám magam azzal, hogy apám nem olyan ember volt, akivel én szívesen barátkoztam volna - de úgy látom, még mindig dühös és csalódott vagyok amiatt, hogy nekem ez az apa jutott, holott juthatott volna épp egy másféle is, egy kedves, egy szeretetteljes, valaki, akire számíthatok, akire felnézhetek, akit szerethetek (ó, arról már nem is merek gondolni sem, hogy olyan, aki engem tisztelt vagy szeretett volna, vagy aki szeretettel bánt volna velem és büszke lett volna rám) - hát, ezzel basztam el egy amúgy kedves szombatot. És nem is voltam alapos - mert a nőket kidobáltam, de van egyéb sok teljesen érdektelen kép is, amit nem volt energiám válogatni, már letörnek az ujjaim attól, ahogy húzkodom ki a képeket az albumok celofánjai alól - mennyivel klasszabb lett volna volt egyetlen gombnyomással a telefonjáról törölni a felesleges (igen, ott is voltak) képeit. A számítógépét még nem néztük át - állítólag a gyerekkori filmeket bedigitalizáltatta és átmásolta oda. De egyáltalán nem vágyom arra, amit mellette vagy helyette találni fogok. Azt hiszem, egész egyszerűen méltatlan volt ahhoz, hogy az apám  lehessen (attól még sajnos az volt - remélem, lesz még sok időm feldolgozni).

Jó dolog is történt ma: A. vett nekem egy meleg paplant, alig várom, hogy este legyen és ne fázzak alatta. Ja, este van. Akkor alig várom, hogy lefeküdjek végre és aludjak a hatalmas és könnyű extra warm paplanom alatt.

2022. február 20., vasárnap

számlavakság, sikítófrász

*Alapvetően nem tartom ostobának magam, de a számlák kikészítenek. Eleve nehézséget jelent az, hogy megkülönböztessem őket egymástól (és nem is értem, hogy annak a kurva gáz- és villanyszámlának miért kell mindkettőnek alig árnyalatnyi különbséggel narancssárgában tündökölniük**) - de még ráírva sincs érthetően, melyik melyik. Ha nagy nehezen szétszálazom, akkor jönnek a tételek, amiktől elkap a rángóideg. Nehezemre esik arra fókuszálni, hogy mettől meddig szól a számla, mikor kell fizetni, van-e elmaradás vagy túlfizetés - miközben látom, hogy ezer teljesen felesleges számmal szórják meg mindet***. Egy éve kezelem én anyukám számláit, és már totál bediliztem tőlük. Villany, víz, gáz, kuka, biztosítás, telefon, tököm tudja mi - soha, de soha nem akarok számlákat kezelni (nyilván van nekem is további saját kétszázféle iratom, dokumentumom, amiket szintén menedzselnem kell).


Ennyi. Nincs elmaradás (asszem), nincs túlfizetés (sajnos), semmi nincs, csak ma megint elhoztam öt számlát anyukámtól - ahol amúgy nincs postás, vagyis nem visz ki semmilyen számlát, ha az ember elég szemfüles, bemehet érte a postára - anyukám ugye eleve képtelen erre, én a posta szűkös nyitvatartási idejében nem járok arra - szóval, a számláékat mindig ömlesztve kapjuk, zsákszámra (mert a szomszéd elmegy értük néha és ki is adják neki mindenféle igazolások nélkül) - rémes, hogy nekem bármiféle számlákkal foglalkoznom kell. Egyszerűen gyűlölöm, iszonyodom tőlük, idegesítenek. Szerintem ezt valami előző életből, de legalábbis a gyerekkoromból hozom magammal. Nem_akarok_számlákkal_nyűglődni. Sem_most_sem_máskor. SOHA



* (mostanra nagy nehezen eljutottam odáig, hogy)

** nem tartom rossz színnek a narancsot, de bakker, annyi más van még

*** igen, elérhetetlen telefonszámokkal is

2021. augusztus 30., hétfő

Hogyan felejtettem el főzni?

Hát, teljesen. Nincs kedvem hozzá. Sorra rontom el az egyszerűbbnél egyszerűbb ételeket.  Vagy épp el sem kezdem. Nincs kedvem. Ha elkezdem, elrontom. Mehet a kukába.

Ma például főztem rizst. Gondoltam, teszek hozzá egy kis curryt (jelentsen is bármint). Tettem. Túl sótlan lett, de túl csípős. Nem curry volt, valami kurkumás arab (vadkeleti?) fűszerkeverék. Túl sokat tettem a rizshez. Gondoltam, elveszem az erejét, vágtam hozzá (hetek óta a hűtőben fonnyasztott) zöld hagymát, ráncosra lappadt kaliforniai paprikát. Még mindig csípős. Kibontottam egy kókusztejet - romlott, ment a kukába. Kibontottam egy ananászkozervet. Harmadát megettem, kétharmadát belekockáztam a rizsbe. Megkóstoltam. Erős volt, mint a fene. Kicsit még nézegettem, aztán ment a kukába ez is. Csak úgy, mint a három napja lejárt (felbontott, megszagolt) csirkemell. Megvettem, azt hittem, megcsinálom. De nem. Nincs kedvem főzni. Azóta tart, mióta anyukám nálunk lakott. Totális kiégés a háztartási munkák mindegyikével szemben.

2021. június 24., csütörtök

Agresszivity

Hőségben különösen jó játék, csak utálni kell másokat meg belekötni az élő fába is. Például: utálom azokat az autósokat magam előtt, akik a sorban araszolgatva nyolc autónyi követési távolságot tartanak az előttük lévőtől. Meg azokat is, akik egy kanyarodósávba tartanak, de mivel ott piros a lámpa, még az egyenesen menő sávban lelassítanak három kilométer per órára, így feltartják a teljes sort (miközben a kanyarodósáv üres - de ott meg kéne állniuk, nem poroszkálhatnának). Meg azokat is, akik jobbról bevágnak, vagy dupla záróvonalon át előznek (amikor ötvennel megyek a városban) - igen, én is látom, hogy nincs előttem más, de nincs olyan szabály, ami alapján akkor mehetek százzal is. És azokat is utálom, akik már megszervezett programokat mondanak vissza és borul miattuk mindenki másnak a programja is. Meg azokat, akik annak ellenére nem végzik el a munkájukat, hogy emberekkel dolgoznának. Meg a folyton tornasíppal fütyülőket. És folytathatnám a sort, ha nem okozna heveny agysorvadást a meleg. Csak pihegek.

2021. április 29., csütörtök

Kurvára elegem van

A szüleim ellopták a gyerekkoromat, megkeserítették a fiatalkoromat, és most a felnőttkoromra fenik a fogukat.

2021. március 6., szombat

egy szerencsétlen majom feljegyzéseiből

Pontosan tudom, hogy már az is mennyire szánalmas, hogy egyáltalán jogosult vagyok a krónikusbeteg listán lenni. Mások az én koromban fél nap alatt megmásszák az Everestet, átússzák vacsora előtt hosszában a Balatont, havonta lenyomják a teljes kék túrát - én meg kábé a teljes életemet tekintve nem dicsekedhetek semmivel. Aztán az hoz némi kis izgalmat a sekélyes életembe (értitek, semmi Everest, meg kék túra meg Blaton), hogy jaj, végre megkapom az oltást, ami talán jó hónap múlva már megvéd attól, hogy egy lélegeztetőgépre kötve végezzem - de a szánalmas kis majmok számára fenntartott sorskönyv szerint lemondják a tömeges oltást. Azért az okosabb, bevállalósabb (vö.: életrevalóbb) krónikus betegek mégis elmennek az oltópontokra, ahol meg is kapják az adagjukat, így túlélik a járványt. Én meg? A demens anyámhoz láncolva töltöm minden egyes kurva hétköznapomat és minden kibaszott szombatot és vasárnapot is, és még az oltópontra sem tudok féllegálisan odapofátlankodni, mert nem hagyhatom itthon órákra egyedül, de nem is vihetem magammal. Meg is őrülnék, ha még az utcán is magammal kéne vonszolnom mindig. És beszélgetni sincs kivel, úgyhogy maximum monologizálni tudok. Választhatok, hogy fennhangon motyogjak itthon vagy hogy a gép előtt sírdogálva növeljem a blogbejegyzések számát. Aztán arra jutok, hogy ezt az életet tényleg nem érdemes mindenáron oltással védeni, a természetes szelekció majd megoldja minden gondom. Sajnos ezek szerint úgy fogok meghalni, hogy gyűlölök magam körül mindenkit és mindent. Az ilyennek meg minek élni, nemdebár?

2021. február 27., szombat

igazából

Olvasom a recepteket - és rájövök, hogy igazából nem a főzés sok. Az sok, hogy nekem folyton gondoskodnom kell valakiről. Az sok, hogy minden napot itthon kell töltenem anyukámmal - akit nyilván szeretek (remélem - de most úgy érzem, utálom), de azt érzem, hogy ha még öt percet a társaságában kell töltenem, világgá megyek. Kurva sok már a vírus miatti rettegésből, a folyamatosan egyre romló helyzetből, az állandó pengeélen táncolásból a család meg a munkahelyem közt - és én magam konkrétan elvérzek a pengeélen. Végtelenül kimerültem lelkileg. A tesóm abban a pillanatban felszívódott, amikor apámról már nem kell napi szinten gondoskodni, az fel sem merült benne, hogy esetleg elvihetné magukhoz két napra anyukámat, mert én itthon már megbolondulok tőle. Nem, már meg is bolondultam.  Too much. Minden szempontból. Azt érzem, hogy már mindenkit gyűlölök (magamat is beleértve, ne aggódjatok), már semmire nincs energiát, felszámolódtam, felmorzsolódtam, elég volt. Á. ki sem dugja a rusnya pattanásos orrát a szobájából, V. és A. minden estét és minden szombatot az edzésen töltenek, én meg felrobbanok itthon. Talán most kéne nekiállnom krimit írni, garantáltan vérben úszó sztori lenne.

Nézzetek dokumentumfilmet!

2020. október 14., szerda

Rend a lelke mindennek

de nekem vagy nincs lelkem, vagy nekem a rendetlenség a lelkem - többnyire nem zavar, de most szörnyen szenvedek. El akarom adni a béna kisautómat, mert tavaly december óta nem tudom használni. elvitettem, megcsináltattam, hogy eladható legyen. A szerelő szerint nagyon jó kis autó, kár eladni, valaki nagyot nyer vele, jó állapotban van, semmi hibája, különösen a motorja nagyon jó állapotú, gyönyörű. Lekérdezték ezerszer a számítógéppel, jó. Nos, engem pedig a megléte óta - körülbelül öt éve folyton cserbenhagy ez a kurva jó kis motor, vagy kigyullad a motorlámpa, vagy nem, de a motor néha elgyengül, nem húz, hiába nyomom a gázt - decemberre odáig fajult a dolog, hogy konkrétan többször is megállt alattam menet közben. Én itt elengedtem a kezét és átszoktam előbb A. kocsijára majd a karanténos itthonlétre - de amikor szabadon kijárunk, akkor igazából kell nekünk a két autó, mert sokat mozgunk külön-külön is. Sőt, főleg - de ez majd egy másik nyafogós poszt témája lesz. És mindemellett gusztustalanul aszfaltszürke (nem A., hanem az autó), emiatt pedig utálom a kezdetektől fogva. Gondolom, ő is engem - viszont erőfölényben vagyok, csak én adhatom el a kis alattomos dögöt, ő engem nem. Vagy legalábbis reménykedem ebben. Ehhez viszont kéne két dolog már az induláskor is: a forgalmi és a törzskönyv. Egyik kis gecit sem találom.A forgalmi korábban mindig nálam volt, hiszen jártam a kocsival - de december óta nincs nálam, gondolom, kiraktam valami tuti helyre, hogy biztosan meglegyen, ha kell. Nincs meg, körülbelül millió tuti kis helyem van a házon szobámon belül is. Szóval, az decemberben még biztosan megvolt, akkor használtam utoljára, amikor hazahoztuk a karácsonyfát, mert csak az enyémnek van tetőcsomagtartója. A törzskönyv még keményebb dió, arra konkrétan nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna, nem tudom, hogy nézhet ki (persze A. elmondta, de ettől még nem került elő), szerintem sosem volt olyanom. Nem, nem loptam az autót, egy teljesen megbízható autókereskedődől vettem. Ja, ez egy oximoron. Akkor csak valami útszéli autóneppertől. Nem tudom, hol a forgalmi, nem tudom, hol a törzskönyv, feltúrtam érte a hetek alatt nagyon kemény munkával szigorúan rendbe tett szobám minden zugát, úgy néz ki megint a szoba, mint egy patkányrágta hajléktalantanya (nem, büdös az nincs, minden jóillatú), papírkupacok hevernek százával - nyilván valamelyikek közt ott bújkálnak a nyomoronc iratok (meg az általános iskolai bizonyítványom - nem mintha kellene bármihez is, de az sincs meg - viszont megtaláltam négy rég látott diplomát - én megértem, hogy az újak miért A4 formátumúak, nyilván más is elkeverte a régebbi kisebbeket) - szóval, sürgősen be kell szereznem egy forgalmit és egy törzskönyvet a feketepiacról okményirodából, vagy hogy hívják most az ilyesmit, nyilván jó drága dolog elhagyni és pótoltatni ezeket - és nyilván mindkettő eredetije elő fog kerülni, amint hazahoztam a pótlásokat (csak előbb ki kell derítenem, milyen lépéseket kell tennem ehhez), és jó drágán pofára fogok esni - de ez csak újabb szög lesz az aljas jármű koporsójába, mindenképp el fogom adni.

Nem értem, hogy ha mindent, annál is többet és annak is a többedik hatványát tudják rólam hivatalból, akkor mi a jó égért kell nekem ostoba papírokat őrizgetnek arról, hogy egy autó az enyém és én járhatok vele. Miért?

2020. augusztus 12., szerda

Többfelőli támadás

Néhány nap alatt a második patkányt találom a kertben. Döglötten -  hála az égnek macskáknak - de én a döglött patkányoktól is félek. Tudom, ultragáz. Majd beszélek erről is a pszichológusommal, ha megtalálom őt (szeretném), bár először azt szeretném kideríteni, hogy miért ragaszkodom betegesen a rajtam lévő hájréteghez, annak ellenére is, hogy látszólag (én legalábbis úgy érzem) utálom. A múltkori patkány semlegesítésére Á.-t kértem meg (mivel A. és V. nincsenek itthon, hanem edzőtáborban vannak, ahonnan A. azt írja, hogy kissé köhög, mert egy edzőtársa eleve betegen ment a táborba, de csak háromnapos lázról van szó - tette hozzá hogy ne aggódjak - de szerintem ez a háromnapos láz dolog eleve sántít egy kicsit és amúgy is csecsemőkre jellemző, márpedig tudtommal az edzőtáborban nincsenek csecsemők) - és most is neki kell zacskóba dobnia a dögöt (a zacskót én tartom), de csak két ujjak, fejet elfordítva, és kidobom a kukába és onnantól kezdve a kukára sem bírok ránézni, míg el nem viszik.

2020. június 4., csütörtök

Utálom a családomat

Nos, igen, rez a nap is eljött végre. Egy kanál vízben felpofoznám bármelyiküket. Ököllel. Persze ez biztosan csak vicc. De jólesik elképzelni.

Úgy tánik, hogy Á. hobbija az, hogy napi 20 órát játszik a gépén (nemcsak azóta, mióta leérettségizett, hanem korábban is). Kéthetente megfürdik, borotválkozik, kicsinosítja magát és találkozik a barátnőjével, aztán hazahozza a városból a vírust.

V. hobbija az, hogy csetel és frecseg a barátnőivel, tollászkodik,. szépítkezik, alszik, karatézik heti ötször, időnként találkozik a fiújával, majd hazahozza a vírust.

A. hobbija a munkája (bár utálja, erről folyton nekem panaszkodik - gondolnátok, hogy ki másnak? - de az én mondandóm ritkán érdekli, körülbelül bárkivel bensőségesebben elbeszélgetek, mint vele), aztán hetente ötször karatézik. Ennél több ideje nincs, egy perc sem.

És hogy mi az én hobbim? A kenyérsütés, a napi minimum háromszori étkezés folytonos biztosítása heti hét napon át, mosás, teregetés, mosogatógép ki-és bepakolása, indítása. Szeretek mág vásárolni is maszkban. Meg elmenni tankolni - ó, szabadság édes madara!

A munkahelyemen egy kicsit fontosabbnak, befolyásosabbnak és szeretnivalóbbnak érzem magam, mint itthon. Oda most újra nem lehet bemenni, mert egy-két kollégámnál kimutatták a vírust.

2019. október 28., hétfő

a láthatatlan ember

Frederica egy teljes hétig volt nálunk, hét éjszakát aludt itt, míg itt volt, mindig reggelizett, néha vacsorázott is, minden reggel zuhanyozott (hajmosással is egybekötve). A szobája (mert V. szobáját kapta meg) közvetlenül Á. szobája mellett volt. De Frederica sosem találkozott össze Á.-val, mert Á. nem akart idegenekkel találkozni a házunkban. A kifejezett kérésem ellenére sem, hogy legalább egyetlen egyszer mutatkozzon be neki.  Képzelem nem akarom elképzelni, mit gondolhatott róla/rólunk Frederica.

2018. november 14., szerda

féreglyukak

Le kéne számolnom az ellenségeimmel. Ehhez képest abszurd helyzetekbe keveredem (velük vagy nélkülük). Van ez a munkaügyi per. Az ellenfél (azaz a volt munkáltatóm) ma azzal hozott zavarba a tárgyaláson, hogy munkát ajánlottak. Mert nagyon jó munkaerő voltam. Számítanának rám. Csak az elmaradt munkabért meg a végkielégítést nem hajlandóak kifizetni. Mert szegények. Bezzeg ha ott dolgoznék, dőlne a lé, mert én voltam a legmegfelelőbb munkatárs. Kár, hogy most az én hibámból perben állunk. De ha nem fogadom el a szánalmasan alacsony sérelemdíjat, amit esetleg hajlandóak kifizetni, akkor arra mérget vehetek, hogy még nyolc év múlva is pereskedni fogunk, mert ha az igazság az én oldalamon áll is, a pénz és a hatalom az övékén. Amúgy tudják, hogy kevés a pénz, amit adnának (ötöde sem annak, ami járna), de szívesen adnak munkát. Mert F.  - ez derült ki, mióta nem vagyok ott - nem alkalmas a megfelelő minőségű  munkavégzésre. Visszavárnak a kliensek és  ők is. A bíró is leintette őket az abszurditásért. De a tárgyalás végén ötszemközt az ügyvédemmel újra megkaptam az ajánlatot: dolgozzak nekik. Elég jófejek, nem? Nem. 

Éppúgy intenzív hányingerem van tőlük, mint az egykor (nekem, most másnak) lihegve nyalizó, zavart bloggerlánytól. Remélem, 2019 végre nem az aggasztóan terhelt ismerősök által determinált év lesz. Várom a szilvesztert.

2018. október 20., szombat

Elképesztő

hogy mik megtörténhettek még a közelmúltban is Európában. (nincs kétségem afelől, hogy manapság is történnek hasonlóképp meg nem engedhető dolgok - hogy ne menjek messzebbre, például a sajnálatosan túlságosan is közeli Abszurdisztánban Magyarországon)

2018. augusztus 27., hétfő

Hát, akkor lépjünk is tovább, nincs itt semmi látnivaló

Reggel állásinterjú, hozsannahegyek, hogy hogy örülnek (látszik is, hogy tényleg), nem akarják húzni az időt - örvendezek, hogy én sem, el vannak kápráztatva - mondják - az egyik legjobban képzett szakemberük leszek (most mit mondjak? nem lep meg, tényleg nagyon jól képzett munkanélküli vagyok) - csapjunk is egymás tenyerébe rögtön, mondja a nagyon kedves kék szemű vezetőnő. Csapjunk, mondom én. Akkor most bevinne a gazdaságishoz, mert a konkrétumokat az tudja. Előtte hazaautózom minden papíromért, ami a belépéshez kell, szeptember elsején, ami idén harmadikára esik, már kezdhetek is. Itthon örömködök egy sort A.-nak, felszedem minden megszerzett papíromat, a munkaügyi irataimat is az érettségitől napjainkig. Visszaautózok és bemegyek. A gazdaságis Erika nagyon kedves, örül nekem, elkezd a papírjaimmal szórakozni. Kurva jó mind, mondja ő is,  - de aztán elkámpicsorul, hogy sajnos a rendelet nem rendelkezik ezekről és a munkaviszony-táblázatba sem számít bele ám minden - kerek 14 évet tud elismerni eddigi munkásságomból. Érti ő, hogy ennél jóval többet dolgoztam, de azok nem számítanak, sem a megbízások, sem azok a részmunkaidős munkaviszonyok, amelyek más munkaviszonyokkal egy időre estek, mert egy naptári időszakra csak egyetlen munkaviszony számolható el, akkor is, ha a tekintetes nagyságos OEP is igazolta, hogy több volt. És a diplomáim sem érnek semmit sokat, mert ugyan jól hasznosíthatóak lennének itt, ujjongana a stáb - de a rendeletben nincs benne, úgyhogy szorzónak nem jó egyik sem, higgyem el, nem én vagyok az egyetlen, aki így járt. De azért akkor feltelefonálnak a központba, ahol Módszertanos Marcsika majd megmondja, hogy létezik-e olyan csalás kiskapu, amivel jogszerűen megkerülhető a szent rendelet. De Marcsika nincs bent, úgyhogy írniuk kell neki egy ímélt, majd válaszol, ha bent lesz és ráér, ugye neki nem annyira fontos ez az egész - de ne aggódjak, telefonálnak, amint megjön a válasz. És akkor nagyjából pont ugyanott vagyok, mint reggel 9-kor voltam, mielőtt elindultam, csak most már még egy tuti biztos helyről várom a tuti biztos telefont, amiben majd értesítenek arról, hogy megnyertem-e azt a megalázóan alacsony bruttóbért náluk, amit fizetni tudnának (de ami persze nyilván több lenne annál a semminél, mint amit így keresek). Már nagyon edzett vagyok, nem bőgve jövök haza - de hazafelé  titokban behúzok egyet a fogyókúrámnak négy gombóc fagyival, és aztán még itthon is szívesen belerúgnék bárkibe. A postás épp nincs itt, marad a család. Mondjuk, okom is van rá, mert Á.-nál idegesítőbb lénnyel még életemben nem találkoztam - de persze csak verbálisat rúgok, aztán blogot írok, habár azt is minek.

2018. augusztus 2., csütörtök

2018. július 9., hétfő

Így többet biztosan nem!

 - mondta V., amikor a kicsit vontatott válaszra (hát, volt jó is), ami azt követte, hogy megkérdeztem, hogy milyen volt a nyaralás kérdeztem egy újat, mármint hogy mennek-e jövőre is. És ugyan a napi visszajelzésekből is az jött le, hogy nem minden volt tökéletes, de arra a többórás panaszáradatra azért nem számítottam, ami élménybeszámoló helyett ömlött belőle.

Mert kiderült, hogy azon kívül, hogy az egyik kislány konkrétan nem szólt hozzá végig, mert állítólag utálja V.-t (wtf??? - hogy akkor miért fogadta el az egyhetes meghívást, miért ment el vele nyaralni és különösen miért nem beszélt sem korábban sem akkor erről V.-nek, akár tisztázandó a dolgokat, akár megszakítandó a kapcsolatot - hát ez valószínűleg sosem lesz érthető számomra - de legalább mivel magam is találkoztam nemrég ehhez egészen kísértetiesen hasonló - ráadásul életkort tekintve nagykorú (!) - wtf ijesztően jellemtelen emberrel/helyzettel - ezért jól megértettem V. lelkiállapotát és képes voltam megvigasztalni is (már amennyire hatékony gyógyír a vigasztalás a hátulról fejberúgásra)

Szóval, ezen felül "mintha én lettem volna az anyukájuk" - jellemezte sírva V. a helyzetet, amely hosszan részletezve, napra lebontva úgy hangzott, hogy csak ő tudott főzni (oké, ez kevésbé lepett meg), mosogatni, vásárolni, söpörni, wc-t kimosni, menetrendet értelmezni, vonatjegyet vásárolni, programot szervezni. Azt mondta, a többiek simán a telefonjukat nyomkodva vihorásztak a szobában, míg ő mindezeket végezte. Volt, aki kérésre sem hajlandó volt segíteni, volt, aki kérésre igen, de abban sem volt sok köszönet. Úgyhogy nagyon elfáradva és nagyon csalódottan jött haza. 

2018. május 28., hétfő

Kelly's letter

Valaki tudja értelmezni Kelly szavait? Gondolom, nemcsak velem levelez.Mármint én is lefordítottam (úgyahogy), de nem állítom, hogy tudom, hogy mi fog most történni... és hogy én mit lépjek erre... hogy bezárjak-e végleg vagy képes leszek megugrani a kibaszott* újításaik általi akadályokat. Vigasztaljatok, hogy sokkal jobb lesz (mert amúgy képes vagyok azt hinni, hogy felesleges basztatás* az egész, és az öncélú fejlesztések megőrjítenek)

Miért tartok időnként attól, hogy kifogyok a témákból és nem lesz mit írnom, ha egyszer mindig történik valami szarság*?


* elnézést kérek bv-től (és mindenkitől), akitől távol áll az alpári beszéd, továbbá azt hiszik, tőlem is távol áll

2017. november 5., vasárnap

Budapest noir

A budapesti kilences busz elég hosszú járat, megfordul fényben és árnyékban egyaránt. Bár akik úgy vélik, hogy "átmegy a legsötétebb gettón", azok azért elég nagyot tévednek. Tegnap este egy jól kivilágított (ámde mégis sötét) megállóban vártam a buszt, másodmagammal. A másik egy férfi volt, és alig állt a lábán. Annyira alig állt, hogy jócskán messzebb húzódtam tőle, részint mert nem akartam, hogy esetleg a cipőmre hányjon, részint mert minél távolabb szerettem volna lenni tőle akkor, amikor betántorog vagy beesik az autók közé és azok kilapítják. Sokára jött csak a busz, de végül mindketten megúsztuk. Célzottan egy másik ajtónál szálltam fel, örültem is neki, hogy milyen frappánsan megoldottam a dolgot. De nem örültem sokáig, mert egy gatya nélküli ember tántorodott felém. Elugrottam (könnyű nekem, én nem a bokám köré csavarva hordom a nadrágomat) és átevickéltem a busz hátuljába. A nadrágtalan ember szintén arrafelé dülöngélt. Nem rajta múlt, hogy megúszta esés nélkül, míg leült egy helyre. Volt jócskán, mert az amúgy sem teli buszon mindenki húzódott el onnan, amerre imbolygott. Többen rákiabáltak, hogy húzza fel a gatyáját. Ebben az állapotában egyik szót sem ismerte, csak bárgyún nézett. Egy rikító narancssárga hajú idős (fogatlan, ráncos, ámde erősen sminkelt) nő az üvöltötte: lesz nemulass, ha nem adsz a borodból! Balhé lesz, ha nem kínálsz meg! A férfi anélkül bámulta, hogy észrevette volna. A nővel lévő hat év körüli kisfiú nevetett. A nő tovább kóstolgatta a részeget. Felnőtt családtagjai csitították és a férfit szólítgatták, hogy húzza fel a gatyáját. Nagy nehezen felhúzta ültében - majd azzal a mozdulattal könnyített is magán, folyt a lé az ülésre és az addigra felhúzott nadrágszárán is. Többen lefotózták. Egy kisfiú - vélhetően a hatéves öccse - hangosan kommentálta a történéseket: nézd, leszédül, le az! miért nem dőlt hátra? miért előre dőlt? Az anyja nevetve válaszolgatott, te majd ne legyél ilyen! - mondta még, dőlj szépen hátra, akkor nem esel le! Mellettük egy idős hölgy ült virágcsokorral, próbálta elvonni a kisfiú figyelmét a behugyozó férfiról - kevés sikerrel. Két barátnő az ablak mellett trécselt, vihogtak, fotózták a vállalhatatlan történéseket. Aztán egyikük azt mondta - kimutatva a busz ablakán: nézd már! Telihold van! Ez a nyavalyás hold akkor minden nyomorunk oka! A másik kinézett, kissé elbiggyesztette a száját, mint aki már túl van az efféle élményeken és azt felelte: nálunk már napok óta ez a kurva telihold világít, üti kifelé a szemünket, de már hozzászoktunk.


Ma megnéztük A.-val a címben is említett filmet* - erősen felejthető. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy színészek játszanak díszletek között. Ez az objektív tényeket tekintve hiába volt helytálló és igaz, ha filmnézés közben végig ez jár a fejemben, az sajnos nem sok jót jelent. Így most még kíváncsibb vagyok a könyvre.

Én A hóembert szerettem volna megnézni, de A. szerint azt nagyon lepontozták. Hát, nem tudom, ennél jobban-e.

2017. november 1., szerda

adekvát nem káromkodás

hogy a szarba kell egy szaros vécét kidugítani?*

* ne válaszoljatok, ez egy rendes, tiszta blog

2017. június 27., kedd