Úgy tűnik

kinyitottam.

Cicapalota

Mióta V. szerzett* egy kiscicát, folyton cicapalotákat akarok venni vagy építeni. Mi lesz, ha szül majd egy gyereket?

* én vittem el érte és hoztam őket haza

Vármegyerendszer

Amikor meghallom vagy olvasom az ilyen-olyan* vármegyéket meg ispánokat, akkor - még mielőtt heves hányingerem támadna - egy észrevehetetlen pillanatra elmosolyodom, hogy igazából mégiscsak a kutyapárt nyerte a választásokat. Persze valójában tudom, hogy csak tudjukki és bandája. Akkor a halványka mosolyom mögül kihányok.

* és nagyszerű mémeket is láttam (Lég-vármegye, Lek-vármegye, Bú-vármegye - csodálatos kreativitásról tesznek tanúbizonyságot)

Zsibi

Kapsz egy zsibit! - ezt így használtuk gyerekkoromban, vagyis a kortársaim így használták. Én nem adtam zsibit senkinek. Mert a zsibi egy nagy ütés, amitől az áldozat elzsibbad vagy lezsibbad, mozdulni sem tud többé. Engem apámon és a tesómon kívül nem akart megverni senki (szerencsére), de ha akart volna, akkor is elfutottam volna, mert (szerencsére) elég jól futottam, ha már verekedni nem nagyon tudtam. Bár a tesómmal szemben kifejlesztettem védekezésnek álcázott támadási technikákat is, például nagyokat rúgtam a földön fekve vagy ha bemenekültem a fürdőszobába, ki tudtam hirtelen úgy csapni felé a fürdőszoba ajtaját, hogy egy életre elájuljon. Vissza a zsibihez (sajnos). Szóval, most magamtól (a sorstól?) kaptam egy nagy zsibit a lábamra, konkrétan zsibbad és fáj - és miközben e kettőtől nyaggatva fetrengtem éjjel álmatlanul, megtaláltam, hogy egy hatalmas (közel öklömnyi) zsírcsomó (vagy tályog vagy daganat) van a jobb combomban. Amint szembesültem vele, tudtam, hogy tulajdonképpen tapasztaltam én már azt a göböt korábban is, amíg nem okozott panaszt - csak azt hittem, hogy simán a kövér comb velejárója. Sosem hasonlítottam össze a két combomat és sosem döbnbentem rá megriadva, hogy ez az izé csak a jobb combomban van. Holnap reggel megyek a háziorvoshoz, hogy megszakértse és javasoljon valamit, hogy mennyire ijedjek meg és mit tegyek. Addig full pánik. És a szemrehányások garmadája, hogy amíg volt lábam tudtam volna használni a lábaimat, addig inkább ücsörögtem, most meg már késő sokkal nehezebb elkezdeni mozogni, mert ezerszeres túlsúly van rajtam. Amit mozgás nélkül amúgy sem könnyű leadni (különösen, ha valaki kábé születése óta folyton éhes, és én az vagyok), de így, hogy még fáj és zsibbad is minden mozdulat... Gondolom, ha olvasnátok, megvigasztalnátok és adnátok néhány jó tanácsot is (néhány kevésbé jó mellett) - de még ez a nyomi kis blog sincs most. Nem tudom, mikor fogom visszanyitni. Elvileg bármikor. Gyakorlatilag ódzkodom tőle, ezért halogatom. 

Nyolc hegy

Nagyon vártam ezt a filmet, tavaly olvastam valami olasz fórumon róla. Ma végre megnéztük ma A.-val az Urániában. Rég jártam ott, nekem mindig az volt "A mozi", örültem, hogy ott nézzük meg. Beültünk - kicsit kényelmetlen, kicsit hideg - de az én mozim. Megnéztük, kijöttünk. Kérdezem tőle, hogy tetszett-e neki. Igen - mondja. Mondom hogy nekem egy kicsit csalódás volt ez a film. Szép volt, de túl szájbarágós. Szájbarágós? - kérdezi A. döbbenten. Mit rágott szájba? Hát - mondom - hogy az emberi kapcsolatok mennyire fontosak, meg hogy sérülékenyek is, meg hogy vannak pillanatok, amik egyszer jönnek el az életben és ha akkor nem élünk vele, akkor nem lehet visszahozni. Továbbra is döbbenten néz. Miért, szerinted miről szólt - kérdezem. Hát, arról, hogy semminek nincs értelme, minden hiábavaló - mondja. És akkor mi tetszett benne? - értetlenkedem. Hát ez. Hogy igazolja a mindennapi  tapasztalataimat. Most az enyém a döbbenet. Muszáj nevetnem, nagyon, abba sem bírom hagyni. A. eleinte furcsállja, de aztán átragad rá is, a röhögéstől dülöngélve megyünk vissza az autóhoz. Mindjárt sütök neki almás fánkot (amint leírtam ezt ide a blogba, kár, hogy senki sem olvassa), hogy legyenek pozitív tapasztalatai is az életről.