Mai program

Először elmentünk A.-val a piacra, ahol vettünk 12 kiló epret, némi zöldséget és egy kiló zöldborsót. Ez utóbbi kivételével mindent haza is hoztunk. Először megtisztítottuk az epret és lecukrozva a hűtőbe tettem, mondjuk holnapig. Aztán nekiálltam volna ebédre tavaszi zöldborsólevest főzni - ekkor tűnt fel, hogy nincs miből. Szerencsére volt más, így az ebéd fasírt volt újkrumplival és kapormártással, desszertnek pedig epres muffin.

Aztán a gyerekekkel kimentünk a szigetre, ahol találkoztunk Tamkóékkal (Bonhomme egy csillagszemű csoda!) Nagyon jól éreztük magunkat. Hazafelé V. azt mondta, hogy jó lehet Párizsban élni. Á. szerint mindegy, hogy hol él az ember (csak érjünk haza a focimeccsre). Hazaértünk, még mielőtt nagyon elkezdett volna zuhogni az eső. A fürdést követően Á. leült meccset nézni, V. pedig megnézte velem a Házibuli című filmet. Párizsból mondjuk nem sokat láttunk, de míg én azon csodálkoztam, hogy gyerekkoromban tényleg ilyen bénán viccesen néztek ki az emberek (leszámítva Vicet, aki még most is szép), V. azon kezdett el vekengeni, hogy most azonnal nézzük meg a második részt is, mert így túl rövid volt. Mivel ez szerintem A. szakmája (mint ez már a korábbi posztból is kiderült), én otthagytam őket, hogy inkább Harry Hole-val randizzak. Éjjel negyed tizenkettő van. A családból ketten érzünk indíttatást arra, hogy hamarosan aludjunk: A. és én. Attól tartok, kőkemény évek elé nézünk!

Cipész a kaptafánál

Csinálj nekem légy szíves ötven CD másolatot, amit a rokonoknak odaadhatok a kislányom farsangjáról! - végül is neked ez a szakmád! Nem működik a szövegszerkesztőm, nem tudnál csinálni vele valamit így telefonon keresztül? - végül is neked ez a szakmád! Van néhány tizenöt éves szövegem, de nem olvassa a gépem - átkonvertálnád? - végül is neked ez a szakmád! Elromlott a pendrivom, nem tudnál szerezni helyette másikat? - végül is neked ez a szakmád! Figyelj, a telefonomon valamiért nem jelennek meg a hívások, csinálj már bvele valamit! - végül is neked ez a szakmád! Le kéne fénymásolni ezt tíz példányban! Megcsinálod, ugye? - végül is neked ez a szakmád! Ezeket a régi fényképeket kéne bescannelni, elviszem hozzád - végül is neked ez a szakmád! Én nem tudom, mi van, de valahogy homályos a monitorom... lehet, hogy csak át kéne törölni, de nem merek hozzányúlni, inkább gyere át - végül is neked ez a szakmád! Begépelnéd nekem ezt a pár sort? Én olyan lassan írok - - végül is neked ez a szakmád!Van a gyerekemnek valami játéka, valamit le kell győzni, de nem értjük, nézd már meg lécci - végül is neked ez a szakmád! Szeretnék videotelefonálni, de hiába töltöm le, nem működik, csináld meg légy szíves - végül is neked ez a szakmád! Nagyon zörög ez a gép, szétszednéd? - végül is neked ez a szakmád! Átvihetem a fényképezőgépet? Nem azt csinálja, amit akarok, és hát - végül is neked ez a szakmád! Megnéznéd ezt a turmixgépet, kisfiam? Akad. Nem, minek vinném szervizbe?  - végül is neked ez a szakmád! Azt mondták, ezen a linken megtalálom, de azt írja ki, hogy error. Nézd már meg! - végül is neked ez a szakmád! Kifogyott a nyomtatóból a parton, de túl drága, nem tudnád megoldani? - végül is neked ez a szakmád! Szeretnék zenét hallgatni utazás közben, de csak zúg... átviszem hozzátok - végül is neked ez a szakmád! Jobban szeretném ezt a középkori kódexet ebookon olvasni, mert így túl nehéz cipelni, csinálj valamit - végül is neked ez a szakmád! Van az a régi, tárcsázós telefon, még a dédié volt, azt felszerelnéd? - végül is neked ez a szakmád! Ez a tévé alig fog be valami adást, megnéznéd, kisfiam? - végül is neked ez a szakmád! És ha már itt vagy, a rádiót is - végül is neked ez a szakmád! Én nem tudom, mi van ezzel a laptoppal, de fekete négyzetek jönnek rajta elő, az mi? Nem akarom idegenek kezére adni, és - végül is neked ez a szakmád! Beragadt a billentyűzetem, nem tudok írni rajta - végül is neked ez a szakmád! Nem, dehogy málnaszörp! Sosem iszom málnaszörpöt. Te, figyelj, vettem egy ventilátort még húsz éve, eddig működött, de most meg nem, elküldöm, hogy nézd meg - végül is neked ez a szakmád!

(családunk és a szűkebb ismeretségi kör mondatai A.-hoz)

Elköltöztem!

Mármint papíron. Vagyis végre papíron is. Mert igaziból már majdnem ezer éve, de kerekítve is legalább húsz. Úgyhogy mostantól együtt lakom A.-val és a gyerekekkel is. Mármint immár papíron is. Persze, szerencsénkre nem egy papíron, hanem egy házban. És már szavazni is itt fogok vasárnap.

Ennek örömére hazafelé beszabadultam a piacra és vettem tíz palántát: hat teljesen különféle paradicsomot, három cukkinit és egy főzőtököt. Mindjárt ki is találom, hová ültessem őket. Muszáj, mert a fák és bokrok a buja virágzást követően most alig érlelnek néhány szem gyümölcsöt. Már amelyik érlel bármit is egyáltalán.... némi ribizli és meggy. A szilvák is és az egres is elpotyogtak mind egy szálig. A palántákon kívül vettem két hatalmas csokor kaprot is, azt egyszerűen, minden ültetés nélkül megesszük. Csak úgy, mint a másfél kiló epret - viszont abból holnap veszek még, hogy lekvárt is főzhessek. De azt nem szeretném mind gyalog, zacskóban hazasétáltatni, mert ez is eléggé összetört.

"A kantin unalmas volt, hatalmas, világos és tiszta - mint bármelyik munkahelyi kantin Norvégiában, így nem volt kedvük a kelleténél tovább ott tartózkodni" - írja Jo Nesbo. Ehhez képest V. azzal jött haza rögtön ebéd után az iskolából, hogy nagyon éhes, mert nem ebédelt, mert az ebédlőben meleg volt, büdös, az étel cseppet sem bizalomgerjesztő, így csak az uborkasalátát ette meg, ami viszont nagyon száraz volt. Hát... csak jó lehet norvégnak lenni, nem?

Vörös karmaival belém mart a nyár

Szerelmes lettem. Hát ez... izé... elég ciki. Jó, jó, csak elméletben. De azért ciki. Főleg, mert azt sem tudom, kibe... Jaj, de ciki. Harry Hole-ba? Egy mogorvára formázott, de amúgy is minden tekintetben rosszéletű nyomozóba egy regényből? Nagyon ciki. Vagy Jo Nesbo-be? A norvég íróba? Jaj, de ciki. Mindkettőbe belebolondultam. Tízkötetnyi rajongás. Tízkötetnyi virtuálszerelem. (OK, igaziból nem kéne ilyen. Meg én sem neki. Hol vagyok én az ő ideáljától? Fényévnyire. És még csak rendesen virtuális sem vagyok, csak ilyen fantáziátlanul valódi). De nem bírom letenni. És azon aggódom, mi lesz velem nélküle. Mi lesz, ha kiolvasom mind a tíz kötetet? Valós félelem, mert nyolc és fél már megvan belőle. Majd újrakezdem? Csak nem fogok egy krimit kétszer is elolvasni? Tiszta röhej.

Ráadásul úgy belefeledkeztem, hogy addig maradtam a napon, míg kijött a napallergiám, meg leégett a hátam, míg olvastam a parton. Kicsit feljebb attól a résztől, ahol cseppet sem romantikusan rothadásnak indult döglött halak hevernek szanaszét a parti  fűben.

Az emberi tényező

Egyrészt nagyon bevált a múltkori harminc napig tartó vegán kúra (se hús, se tojás, se tej(termék) - vagyis semmi állati) - másrészt viszont egy nyomorult, akaratgyenge báb vagyok, aki ha épp nem vegánkodik, akkor imádja a húst, a tojást, a tejet, meg minden ilyesmit (mondjuk a piramis nevű csokis süteményt). Szóval, mivel a jó érzés tényleg megvolt, vágytam ismét az élményre, de amikor én főzök, mégsem tudom megállni, hogy bele ne kóstoljak az otthoni húsba, etc.

Így hát, amikor kiderült, hogy a Balaton partra száműznek erre a hétre, vegán étkezést kértem - és nem csekély egyeztetést követően meg is kaptam. Reggelire adtak paradicsomot uborkával, ebédre répalevest fűrészporral, vacsorára főtt krumplit ketchuppal - komolyan, mintha úgy képzelnék, hogy kifejezetten és kizárólag a szenvedésért csinálnám - de ettem hősiesen (meg vettem hozzá almát és banánt, hogy valami finom is legyen)

Aztán tegnap rizs volt vacsorára, öt (igen, öt!) apró szelet sült cukkinivel (vajon hová tették a cukkini többi részét? kidobták, mint feleslegest?) - és lecsóval. Finom volt nagyon - csak nem kis meglepetésemre a lecsóban találtam egy szelet szalonnát és két szelet kolbászt is, ami szerintem húsból meg zsírból volt (mint amiből az ilyesmik lenni szoktak). Megettem.

Aztán jött Marika a konyháról az üres tányéromért és pirulós cinkossággal a fülembe súgta: magának a lecsó nem járt volna, de megsajnáltam, édes martinecskám!

Álmom, a fodrászverseny

Igen, igen, álmomban fodrászversenyen voltam. Mint modell. Csapatokban versenyeztünk, és minden csapatnak három frizurát kellett készíteni modellenként megadott idő alatt. Azt mondták, kifejezetten szerencsét hoz, hogy én még sosem jártam fodrásznál.

A verseny kimenetelére nem emlékszem (bár az álomban voltak még cifra dolgok), de reggel úgy ébredtem, hogy a tegnap délután frissen mosott hajam olyan gubancos volt, mint egy varjúfészek (mármint amiben sokan laknak is) - és azóta sem sikerült egészen kifésülnöm.

(Cifraságok: találtunk egy macskányi csecsemőt, akit jószívű csapatunk "örökbe is fogadott" - csakhogy a bébi megéhezett. Valaki egy macskakonzervet nyitott ki neki - amit persze nem engedhettem, hogy odaadják neki, így megszoptattam a babát - persze, tudtam, hogy nincs tejem, de úgy gondoltam, inkább legyen éhes, mint a macskatáp... aztán ez a rendezvény valami kertekben volt, és a verseny előtti reggelen fürdeni akartam - de a kádak is a kertben voltak, szárítókötélre aggatott színes kendőkkel meg nádfonattal elválasztva, így folyton azt kellett kiabálnom, hogy "I want to bathe alone" - úgy látszik. nemzetközi rendezvény lehetett...)

Most pedig elhúzok egy hétre a Balatonhoz. Sajnos dolgozni, semmi nyaralás.

Süteményhegyek

Egyszer, amikor kislány voltam, apám elvitt minket kirándulni valami kollégáival. Esős, hideg őszi idő volt, épp, mint most, szóval, tényleg randa, és mi gyalogoltunk árkon-bokron, hegyen-völgyön, méghozzá azzal az ígérettel, hogy Csokoládéországba tartunk. Amit persze nem hittem el, hiszen már elég nagy voltam, a legnagyobb gyerek a társaságban, tán már hét éves is elmúltam, és már nem hittem el mindent, amit a felnőttek mondtak, még az édes Csokoládéországot sem, pedig abban nagyon szívesen hittem volna.

Mentünk, mentünk - és a felnőttek folyton duruzsoltak. Hogy ott a folyók is fényes, barna csokoládéból vannak ám, és hogy olvasztott cukorból, igazi karamellből és grillázsból vannak a sziklák a partján, meg a hegyek is mind, és a mezőn marcipánvirágok nyílnak, margaréta és rózsa, épp, mint amilyenek a szülinapi tortákon vannak. És amikor én azt mondtam, hogy nem hiszem, akkor még jobban rátromfoltak, hogy a fák törzse is igazi csokoládé ám ott, és hogy nem is érdemlem meg, hogy mehessek, ha nem hiszem el, és én vonakodtam hinni továbbra is, de kicsúfoltak, hogy milyen buta vagyok, és hogy ott még a pénz is csokoládéból van, és mindenki kap majd mindent, amit csak szeretne, de én el sem fogok jutni odáig, hogyan is jutnék el, ha egyszer nem hiszek benne. Pedig forró csoki is lesz, csészében, a tetején tejszínhabbal.

Azt még el kell mindehhez mondanom, hogy amikor én kislány voltam, mi nem ettünk édességet, szinte soha. Volt az én születésnapom és volt a tesóm születésnapja, ezeken a napokon tortát ettünk, karácsonykor bejglit, a Mikulás és a nyúl is hozott egy kevéske ez-azt, és ezzel kész. Nem volt kis csoki délután, nem kaptunk rágót, cukorkát, süteményt, semmit. Húsvét és a Mikulás eljövetele közt esetleg még néhány egygombócos fagyira számíthattunk, de a néhányat úgy értsétek, hogy tényleg néhány. Nyaranta szerintem ötször sem. Szóval, amúgy lett volna fogadókészségem Csokoládéország finomságaira. Úgyhogy az egész napos fázós, nedves gyaloglás és a sok hitetlenkedés után késő délutánra beadtam a derekamat, és elkezdtem hinni, hogy a csoda, Csokoládéország a forró, iható csokival tényleg létezik.

Már sötétedett, mire egy kis faluhoz értünk. A faluban pedig betértünk egy teljesen közönséges, de mind küllemét, mind kínálatát tekintve a közönségest inkább alulmúló cukrászdába, ahol a felnőttek kávét ittak, mi pedig választhattunk azt hiszem, kétféle száraz, cseppet sem csábító süteményből. Zokogtam, mint a záporeső. Forró csoki természetesen nem volt, szerintem akkoriban legfeljebb tőlünk jóval nyugatabbra létezett ilyesmi (ha ott létezett egyáltalán), látnom kellett, hogy becsaptak. A süteményemet (csokitorta volt?) nem bírtam megenni, mert keserűen marta a számat. A felnőttek megint kinevettek, hogy nagy ló létemre hittem a meséjükben. És dühösek voltak, hogy otthagytam a tortát a tányéron.

Sokat fordult azóta a világ kereke, feltalálták a forró csokit, a városban cukrászda cukrászda hátán, végül is azt veszek magamnak, amit akarok (vagyis azt vehetnék, de ritkán megyek egyedül cukrászdába). Valahogy többnyire csábítóbbak, szebbek a sütik, mint amilyen finomnak bizonyulnak végül. Szóval, inkább sütök - de az meg nem olyan, mintha mástól, készen kapnám.

De most rám köszöntött a jó világ! Á. és V. rákaptak a süteménykészítésre, és mondhatom, nem kispályán kezdték, süteményhegyek vesznek körül, bármerre nézek: a mostani hétvégére sütöttek eperlekváros sajttortát (szilvalekvárral), gyömbéres vajas kekszet és készítettek panna cottát is. És finomak, nagyon finomak! Mintha Tündérországban készítenék őket, a tündérek saját kezűleg!