Vajon

Mi veszi rá a rókát arra, hogy előbb fejszébe, majd fűbe harapjon? A betegsége?

Ja, és én is kicsikartam

Mármint az ünneplést otthon. Mert bár mi nem tartjuk a valentin napot, mert eszünkbe sem jut, de azért mire hazaérek este, és egész nap azt láttam, hogy vörös rózsákkal meg plüss szívekkel hadonászik mindenki az utcán, akkorra azért bennem is felébred az igény valamire (rózsára valahogy mindig jobban, mint plüss szívre, mert igazából arra egyáltalán nem, de csoki például jöhetne), szóval, amikor hazaérek a frissen bimbódzó igényeimmel, akkor aztán mindig kiderül, hogy semmi ilyesmit nem várhatok, amit persze ráfoghatnék arra, hogy A. nem tömegközlekedik, de igazából nem ez az oka annak, hogy nem vesz semmit, hanem az, hogy előzetes megbeszélés és szerződéskötés nélkül is tudja, hogy egyáltalán semminek nem kell eszébe jutnia február 14-én (pláne, hogy azt viszont minden külön egyeztetés nélkül is igénylem, hogy 2-án és 24-én viszont legyen valami), szóval, hazamentem és ő épp egy mandarint fosztott meg a bőrétől, és én megkérdeztem, hogy ezt nekem lőtte-e és nyúzza-e épp valentin napra, és akkor még a kis fehér izéket is gondosan lehántotta róla, és úgy nyújtotta át nekem ünnepélyesen, én meg a kedvéért megettem az egészet fintorgás nélkül, pedig szörnyen savanyú mandarin volt.

Gáláns Lovag a 21. századból

GL: te, ma tényleg valentin nap van?
én: aha
GL: én csak most hallom a rádióban... ti tartjátok?
én: nem szoktuk... bár a lányom készült rá
GL: szóval, biztosan ma van?
én: igen
GL: hát, ez nagy gáz!
én: gáz? miért?
GL: elfelejtettem megbeszélni a barátnőmmel, hogy mi tartjuk-e...
én: mi van?????
GL: nem beszéltünk még arról, hogy veszünk-e egymásnak valamit
én: mit kell erről beszélni?
GL: most nem tudom, mi van... hogy megsértődik-e, ha nem veszek semmit
én: hát vegyél egy szál virágot, vagy egy csokit
GL: de nem tudom, tartjuk-e...
én: azon biztosan nem sértődik meg, ha kap valamit...
GL: de mi van, ha ő nem ad semmit?
én: hát, szerintem ne sértődj meg rajta, végül is nem elemeztétek még a helyzetet...
GL: de én mindenképp vegyek?
én: szereted?
GL: hát... azt hiszem...talán igen
én: akkor mit problémázol?
GL: hát, jó, köszi, akkor veszek

(csak szólok: az idézett gáláns lovag 30 éves elmúlt már)

Rajzok

Az utolsó rajzos napra V. is elkísért. Míg én az önarcképemen dolgoztam, ő ezt rajzolta:

aztán ezt:

végül pedig ezt:

És hogy mi lett az én önarcképemmel? Hát, azt jól elrontottam. Sem olyan csúnya, sem olyan szép nem vagyok, mint a képen. Vannak egyező vonások, vagy legalábbis az enyéimhez hasonlító részletek, egészben mégis teljesen más. Mintha különböző nőrokonaim egyvelege lenne. A. azt mondta, szerinte az unokahúgaimat ábrázolja összekeveredve. Belőlük pedig öt is van. Szóval, még gyakorolnom kell...

Változatok a készülésre

én: készültél a holnapi versenyre?
Á.: hát izé...persze
én: hogyan?
Á.: hát.... például tudom, hogy holnap lesz...
én: az még nem tűnik túlzott készülésnek...
Á.: de azt is tudom, melyik teremben...
én: na, az jó hír!
Á.: ...és majd viszek innivalót meg csokit, ha adsz.... ugye, vettél?
én (sajnos nem vettem): és egyéb?
Á.: tudom, megígérem, hogy akkor is bent maradok átnézni, ha már réges-régen kész vagyok... ezt akartad hallani?
én: ezt is... és ceruzád, tollad, radírod van?
Á.: jaaaa, az még nincs, de azt hiszem, toll van a táskámban


én: készültél a holnapi versenyre?
V.: igen
én: hogyan?
V.: összeraktam egy kis versenytolltartót...
én: versenytolltartót?
V.: van benne egy hegyező, három grafitceruza, egy piros, egy kék, egy zöld és egy sárga ceruza, egy radír, vonalzó, három toll, papír zsebkendő, az a kis cédula, hogy pontosan hová kell menni, meg melyik terem, melyik asztal
én: na, ez derék!
V.: és úgy döntöttem, szép ruhában megyek
én: ez most csak írásbeli
V.: tudom, de annak is meg kell adni a módját
én: igazad van

V

V. napok óta készül: egy szívet vágott ki piros papírból, ráragasztotta a saját fényképét, meg két nyuszit, szíveket, virágokat, két kis csokit, és ráírta: Kedves B.! Szeretlek! V. És holnap majd odaadja B.-nek.

Csodálom V.-t, és irigylem is őt annak a félszeg kislánynak a nevében, aki én voltam. Én nemcsak azért nem mertem volna soha ilyesmit csinálni, mert akkoriban a valentin nap még csak az angolszász naptárokban létezett, hanem főként azért nem, mert rettegtem volna, hogy ennek az lesz a vége, hogy engem kinevetnek. Hogy kiadom a titkomat, amivel majd visszaél valaki. Hogy valaki szeretése egy olyan titok, amit nem lehet, nem szabad soha elmondani.

V. viszont pontosan tudja, hogy az ő szeretete valaki iránt az egy különlegesen szép és boldog dolog, aminek csak örülni lehet, és hogy nemcsak szabad, de el is kell mondani, hogy együtt örülhessenek neki. Remélem, mindig ilyen bátor lesz és mindig ennyire biztos abban, hogy a szeretete kiváltságos ajándék, amit bárki örömmel venne.

Napfényes reggelem

Szárítom a hajam a koedukált előtérben, az öregember meg csak néz. Mivel egy ideje kinőttem már abból a hamvas kislányságból, ami (akkori zavaróan pirulós tapasztalataim szerint) az öregurak figyelmét fel szokta kelteni, nemigen tudom mire vélni az intenzív érdeklődést. Megnézem, ragadt-e rám valami címke (nem találok), fordítva van-e rajtam a pipacsos póló (nem), vagy a nadrág (nem), vagy papucsban vagyok-e még cipő helyett (nem) - és kezdem egyre inkább nem érteni a dolgot, fésülködöm és hajszárítok tovább, de egyre inkább zavarban, mert az öregúr már nemcsak fel-felpillant rám, hanem áll tőlem két méterre és leplezetlenül engem bámul. Hirtelen eszembe jut, hogy már annyira felnőtt vagyok, hogy nyugodtan ránézhetek és megkérdezhetem, minek köszönhetem a kitüntető figyelmet. Ránézek tehát én is, és már kérdeznék is, amikor azt kérdezi, felsegítheti-e a kabátom. Hát, izé, mondom, még nem tartok ott, és igazán kedves, de ez itt egy olyan sportdzseki féleség, amit nem is annyira szoktak felsegíteni, meg hogy egyáltalán. Nem baj, mondja, szívesen vár, hogy egy ilyen gyönyörű nőre (sic!) felsegíthesse a kabátot. És áll mosolyogva és várja, míg pakolok. Hát, köszönöm - mondom - nézem, hol a fehér botja, de úgy látszik, anélkül jár-kel a világban. Aztán a kezébe adom a kabátot, kedvesen felsegíti, megköszöni (!), hogy hozzájárultam a szertartáshoz, elkapja a kezem, kezet csókol és bemutatkozik. Dr. X.Y. professzor emeritus, egyik nagy hírű egyetemünk nyugalmazott oktatója (szerencsére nem a rangkórság, hanem egyéb kórságok miatt járok úszni, különben azonnal a lábai elé omlanék), és hogy őt még így nevelték. Mi mást tehetnék, ha elég jól neveltnek szeretnék én is látszani? Bemutatkozom én is, cím és rang híján egyik végzettségemet biggyesztve a nevem mögé. Odavan a gyönyörtől! Hogy egy ilyen gyönyörű nő még okos is legyen! (megint csak sic!) Lehet, hogy nem lát jól, de a napomat bearanyozta, kedves professzor úr! (megnéztem a neten, tényleg ő az)

Aki két tűz közé keveredik, azt lelövik a disznók

Hát, én oda keveredtem. És a disznók szemtől szembe édes aranymézet csorgattak rám hozsannázva, aztán a hátam mögött sárba tiportak mérget köpködve, aztán mikor az egyik, kicsit kívülállóbb disznó ezt elmesélte, akkor elmentem ahhoz, aki korábban a mézesmázzal leginkább kedveskedett, és megkérdeztem, honnan vette a bátorságot vagy legalább a sarat engem dobálni, és aztán az a disznó csak hápogott, és hebegett-habogott, hogy ő aztán sarat sosem, és nem is úgy gondolta, és akkor én azt kértem, ezt adja írásba, amire ő azt mondta, hogy nem teheti, mert ólbéli disznótársai holmi, közelebbről meg nem nevezett magasabb disznóérdek miatt vették rá erre, mármint a sárhajigálásra és értsem meg, hogy ő nem mehet szembe a csordával, ha egyszer egy ólbéliek, és én sok dolgot megértek a világból, de a mézesmáz kicserélését sárra nagyon nem helyeslem, különösen, ha engem kennek, hánynak - vetnek vele, így biztosítottam szegény kis megvezetett disznót a maximális meg nem értésemről, és megkérdeztem, neki nem rossz-e így, mire végül is szégyenkezve leírta, hogy ő azt akkor igazából nem is úgy gondolta, de azt mondta, higgyem el, hogy őt ezért most bizony elevenen megeszik a többi disznók.  Pillanatnyilag viszont én állok a két tűz között disznóháború golyózáporában, és hiába egymásnak célozzák a sarat, rajtam keresztül igyekszenek jól megsérteni a másik felet, vagy a másik féldisznót. Szomorú történet.

Kikönyörögtem még egy hetet

neki:

mert szeretem.

Beszélni nehéz

én: felhívtad a nagypapát, hogy megbeszéld vele a holnapot?
Á.: igen, de azt hiszem, a nagypapa nem ismert fel
én: ??? hogyhogy nem ismert fel?
Á.: hát, nem mondott semmit
én: ???? te mit mondtál?
Á.: hogy szia
én: és erre a nagypapa?
Á.: hogy halló.... lehet, hogy nem is a nagypapa volt
én: hogyhogy nem a nagypapa volt?
Á.: hát, lehet, hogy rossz számot hívtam
én: miből gondolod?
Á.: hát abból, hogy nem ismert fel
én: bemutatkoztál? mondtad, hogy szia, Á. vagyok?
Á.: nem
én: akkor mit mondtál?
Á.: csak azt, hogy szia
én: de miért nem mondtad, hogy te vagy az?
Á.: mert szerintem fel kellett volna ismernie
én: telefonon be kell mutatkozni, hiszen nem látja, hogy ki beszél....
Á.: szerintem tudnia kellett volna, hogy én vagyok.... ki más hívhatta volna?
én: bárki... és szerintem nem hallotta a cérnahangodat... hangosan köszöntél?
Á.: nem
én: de miért?
Á.: mert nem szeretem, ha nem ismer fel