Filmezős

Most fejeztem be egy sorozatot a Netflixen, nagyon izgalmas volt, ajánlom azoknak, akik nem idegenkednek nagyon a politikától (és hát azoknak is, akik igen) - mindenkinek szolgálhat érdekes tanulságokkal.

Sorozatnézés helyett persze épp nyaralnom kellene a Tiszánál, de a múlt héten akkorát estem, hogy még mindig ápolgatnom kell magam. Főzni azért tudok (mondom büszkén, de egyben szomorúan is, mert szeretném úgy ápolgatni magam, hogy valaki más is ápolgat engem, de erre várnom kell még*)

Amit tegnap főztem:

bőrös csirkecombokat + bőrös csirkemellet pirítottam kis vajon, az alábbi fűszerek kíséretében: rengeteg fokhagyma (másfél fej), só, rozmaring, petrezselyem, zsálya - aztán felöntöttem száraz fehér borral és két teljes citrom levével, aztán addig pároltam, míg teljesen puha nem lett. Rizzsel ettük - áés nagyon finom.

* bár a múlt héten kettesben voltam itthon Á.-val, mert a többiek edzőtáborba mentek, és amit Á. főzött, azt ettük egész héten (csak akkor még, legalábis eleinte nem szorultam ápolásra)

Parthenopé

Ó, ez viszont igazán tetszett. Először is nagyon szép és Nápolyban játszódik, amivel én szinte bármit megeszek - de azon kívül is jó. Egy helyenként szürreális álomfolyam, amin csak utazunk, utazunk - és mikor véget ér a film, akkor is hömpölyget tovább. Jó hosszú volt (a reklámblokk előtte botrányosan hosszú), késő éjszaka lett, remélem, holnap az okoska karóra is azt mondja majd, hogy jól aludtam!

Filmet nézek

Gondoltam, elterelem a borús gondolataimat egy filmmel. Mondjuk inkább dolgoznom kellett volna, mert két napja lejárt egy határidős munkám, de nem tudok koncentrálni. Egy francia filmre esett a választásom a cinego.hu-n (tegnap a szökőnap alkalmából féláron lehetett egész évre előfizetni, szóval, elszórtam rá a félpénzem), ami a leírás szerint  "Gyönyörű és megható történet, amely egyszerre megríkat és megnevettet. Szerelmi vígjáték, francia romkomok kifulladásig, és arról szól, hogy egyz ötvenes éveiben járó párizsi történelemtanárnak, Antoine-nak rá kell döbbennie, hogy nagyothall, ezért visszavonult életet kezd élni. Claire nemrég özvegyült meg, és kislánya, Violette az apja halála óta nem szólalt meg. A nő ideiglenesen a húgához költözik a gyerekkel, ahol a szomszédban lakó Antoine lakásából átszűrődő hangos zene egyre jobban idegesíti. A kezdeti heves ellenszenv után azonban elkezdik jobban megismerni egymást, és találkozásuk mindhárom ember számára új ajtót nyit a világ felé." - hát, nyilván, ízlések és pofonok - de én szeretem a francia filmeket és rég néztem francia romkomot, szóval nekikezdtem. Ja, egyre süketebb is vagyok, szóval ezzel is találva éreztem magam. De arra azért nem számítottam, hogy a film egy pontján kiderül, hogy a történelemtanárnak van egy egyedül élő anyja, akit otthonba kell küldeni, mert demens (persze még alig, mint anyukám mondjuk 6-8 éve). Persze, végignéztem, de basszus, amikor épp kizárom a való életet az ajtón, miért mászik vissza még a képernyőmön is?

Na, megyek dolgozni, mert ha nem teljesítek, nem fogok több feketemunkát kapni, hanem jön a feketeleves.

nincs magyarázat

Tegnap este (éjjelbe nyúlóan) megnéztük a Magyarázat mindenre című új magyar kultfilmet - és nekem nem tetszett. Nem unalmas volt, hanem valahogy hamis és hiteltelen. Mintha egy fél ritmussal odébb csúszott volna minden - nem sokkal, de épp annyival, hogy zavaró legyen. Nekem - mert akivel voltam (H.), annak tetszett és a közönség többi része is nagyokat nevetett bizonyos részeknél. Én nem. Nekem nem volt sem vicces, sem valódi - annak ellenére sem, hogy kifejezetten szeretni szoktam a magyar filmeket, bírom a groteszk látásmódot, érzékeny vagyok a társadalmi jelenségekre,  kábé minden helyszín jól beazonosítható volt, dolgozom hasonló közegekben (meg amúgy is Magyarországon élek) - és mégsem. Vagy talán mindezek miatt nem.

És mindezek után még megtörtént az a rémálom, hogy éjszaka bent ragadtam egy mélygarázsban, mert a moziban lehúzott jegy csak négyórányi mentességet adott, amit én (mi) 21 perccel átléptünk. Hosszúnak éreztem a filmet, de erre azért nem számítottam (nem négyórás, korábban találkoztunk). Ott kellett hagyni az autókat a mélygarázs kijárati sorompója előtt az elakadásjelzővel, kiszállni és gyalog eljutni a félelmetes alagútban egy titkos ajtóig, azon átteleportálni az alagút egy másik részébe, ahol bianco kártyákat találva (H. ismerte, hogy létezik ilyesmi, én meg mintha a Holdról pottyantam volna) ki kellett fizetni a negyedik órát, majd visszaosonni a kocsihoz, ahol ezekután már szinte gördülékenyen kijutottunk. Biztosan én vagyok hülye, de nem lenne értelme a kijáratokhoz is telepíteni egy bankkártyaleolvasó cuccot, hogy azonnal fizethessünk, ha nem tudunk másként szabadulni? Továbbá miért kell hosszú majomkézzel rendelkezni ahhoz, hogy az ember elérje azt a kurva automatát anélkül, hogy kiejtené a kezéből a jegyet (nem értem el a gépig és kiejtettem), aztán a földön kotorászni, hogy a sok leesett jegy közül melyik volt az enyém (nem találtam meg). Mindenki megnyugtatására mondom, hogy van éjszakai diszpécser, aki segített - de nekem mélygarázsfóbiám van amúgy is, és ez az epizód egyáltalán nem segített abban, hogy közelebb kerüljek lelkileg a mélygarázsokhoz.

Megint hétfő. Megint nem vagyok elég kipihent hozzá. 

Zerocalcare

A Netflixen kell keresni vagy könyvesbolban. Olasz könyvesboltban. Egy újabb ok arra, hogy most azonnal vissza akarjak menni. Olaszországba.

Arkhimédész tárcsája

Már nyár eleje óta tudtam, hogy szeretnék részt venni egy konferencián, de a nyaralás előtt nem jelentkeztem rá, mert azt hittem, hogy még meg tudok szerezni egy jókora kedvezményt a belépőhöz, aztán a nyaralás után nemcsak az derült ki, hogy nem tudok kedvezményt szerezni, hanem az is, hogy már a teljes árú jegyet sem tudom megvenni, mert betelt a létszám, a regisztrációs űrlap bezárult. Mit mondhatnék? Nagyon szomorú lettem. Sírtam-ríttam, még a konferenciaszervezőnek is írtam, hogy lécci-lécci, de azt mondta, nincs több szék, a tűzoltóság sem engedélyezi, szóval mit volt mit tenni, el kellett fogadnom a helyzetet, hogy erről most lemaradok.

Tegnap moziban voltunk A.-val és megnéztük az új(?) Indiana Jones filmet - nagyjából ez a kis közös keresztmetszete van a mindkettőnk által nézhetőnek nyilvánított filmeknek. Nem gondoljuk azt, hogy a filmtörténeti lexikon aranylapjain fog szerepelni, de végül is oké volt (bár lettek volna további ötleteink a javítására). A film (nem spoiler) kábé arról szól, hogy egy ókori szerkezet segítségével bizonyos feltételek mellett el lehet jutni a múltba épp úgy, mint a jövőbe - vagyis hogy létre lehet hozni valamiféle időgépet.

A film végeztével irreálisan sokáig kellett még a helyünkön maradni, mert a fal mellett kaptunk már csak helyet és a sorban mellettünk ülő pár nem vette észre, hogy vége a filmnek, vagy annyia meghatotta vagy megdöbbentette őket a végkifejlet, hogy nem bírtak felállni - mindenesetre nem álltak fel és így mi sem mozdulhattunk. Vigaszképp elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, zuhogó esőre megyünk-e ki a moziból. Ez végül nem derült ki, mert láttam, hogy van egy messengerüzenetem a konferencia szervezőjétől, hogy valaki  - bár regisztrált - nem fizette be határidőre a regisztrációs díjat, ezért megnyitották nekem az űrlapot, ha még mindig érdekel a dolog. Gondolhatjátok, hogy még onnan a moziból regisztráltam, aztán egy órán belül be is fizettem a részvételi díjat.

Hát, ennyit az időkapukról, amik ezek szerint bizonyos feltételek mellett igenis kinyílnak. Hasonló problémák esetleges megoldására javaslom a film megtekintését!

Most, hogy van időm

hülyeségekre, megnéztem újra a Hairt a reggeli kávé mellé. Még mindig tudok sírni rajta, sőt. Amikor először (másodszor, tizedszer) láttam, sosem fért a fejembe, hogy hogyan választhattak Sheila szerepére egy ilyen kövér tehenet? Most inkább az (Bergeren kívül), hogy bakker, milyen szép lehettem, ha magamhoz képest ilyen rettentő kövérnek láttam ezt a (nekem amúgy továbbra sem tetsző) színésznőt? Kép alig van rólam tizenéves koromból, azok is inkább csak igazolványképek, vagy zsákruhában a kép szélén megbújva settenkedősek - de még nem adtam fel teljesen, hogy apám házában a szeméthegyek alján megbújva találok ilyesmit is.

Babylon

Egyáltalán nem akartam megnézni, de végül hagytam magam rábeszélni azzal, hogy többnyire olyan filmeket nézünk, amit én választok. Mondjuk, azt sem értettem, A. miért akarja, a trailer az én kedvemet még tovább lohasztotta. A nagy Gatsby jutott róla eszembe - márpedig az a film (és a könyv hasonlóképp) szerintem pocsék volt, halálra untam magam rajta. A Babylon viszont kilóra megvett az elejétől a végéig. Azon kaptam magam, hogy izgulok, drukkolok, nevetek, sőt sírok is. Terhesen még az epres gyümölcsjoghurt szomorú életéről szóló reklámok is képesek voltak belőlem ezt előcsalogatni - viszont most tuti nem vagyok terhes - szóval ez a film tud valamit.

Nyolc hegy

Nagyon vártam ezt a filmet, tavaly olvastam valami olasz fórumon róla. Ma végre megnéztük ma A.-val az Urániában. Rég jártam ott, nekem mindig az volt "A mozi", örültem, hogy ott nézzük meg. Beültünk - kicsit kényelmetlen, kicsit hideg - de az én mozim. Megnéztük, kijöttünk. Kérdezem tőle, hogy tetszett-e neki. Igen - mondja. Mondom hogy nekem egy kicsit csalódás volt ez a film. Szép volt, de túl szájbarágós. Szájbarágós? - kérdezi A. döbbenten. Mit rágott szájba? Hát - mondom - hogy az emberi kapcsolatok mennyire fontosak, meg hogy sérülékenyek is, meg hogy vannak pillanatok, amik egyszer jönnek el az életben és ha akkor nem élünk vele, akkor nem lehet visszahozni. Továbbra is döbbenten néz. Miért, szerinted miről szólt - kérdezem. Hát, arról, hogy semminek nincs értelme, minden hiábavaló - mondja. És akkor mi tetszett benne? - értetlenkedem. Hát ez. Hogy igazolja a mindennapi  tapasztalataimat. Most az enyém a döbbenet. Muszáj nevetnem, nagyon, abba sem bírom hagyni. A. eleinte furcsállja, de aztán átragad rá is, a röhögéstől dülöngélve megyünk vissza az autóhoz. Mindjárt sütök neki almás fánkot (amint leírtam ezt ide a blogba, kár, hogy senki sem olvassa), hogy legyenek pozitív tapasztalatai is az életről.

A ködös novemberi napok dicsérete

Imádom, hogy nem kell menni sehová. Nem hív a ragyogó nap, a langymeleg, a szikrázó hó - bár nekem tetszik a köd is - és végre nem kell menni sehová. Évek* óta próbálok rendet rakni a szobámban, most újra nekirugaszkodom. Tegnap podcastokat hallgattam és alkottam (semmi extra, rá lehet fogni a karácsonyi lázra), ma reggel megnéztem egy filmet, és most késznek érzem magam már muszáj a rendrakással foglalkozni. Nem áltatom magam azzal, hogy valaha is ma készen lesz, de talán fel tudom szabadítani** a gyaloglógépemet. Tegnap megfőztem minden***t is (jajbasszus, kiolvasztottam egy csirkemellet és azt nem) - szóval, ma nem kéne főzni (de az ostoba csirkemell miatt kell mégis)

* évek óta - úgy értem, tényleg évek óta - rémesen rendetlen vagyok (de vágyom az élhető kupira - ez ugyanis sajnos már élhetetlen)

** ruhák, törülközők, kréták, gyöngyök, vásznak, papírok, gyaloglócipő - meg még ki tudja, mi minden halmozódik rajta hogy ne tudjam használni ezért nem tudom használni

*** tegnap muszaka volt, van készen húsleves, pörkölt, sárgaborsó főzelék, főtt zöldség a franciasalátához és párolt gomba (meg a nyomorult felolvasztott csirkemell - a francba)

(Most komolyan, ilyen marhaságokkal töltöm a drága aligvan időmet? Az a helyzet, hogy igen - és még legalább egy hétig elmolyolgatnék ehhez hasonló (látszólag) semmire sem jó baromságokkal - egyszerűen nagyon jólesik csak arra figyelni, hogy ne szúrjam meg az ujjamat, színeket válogassak. Amúgy majd karácsonyi csomagkísérő karácsonyfadísz lesz belőlük - de nem a végeredmény célja izgat, hanem a folyamat, ugyanúgy, mint a festésnél. Nem görcsölök azon, hogy nem vagyok nagy festő vagy képzőművész, örülök, hogy nem kell eredményorientáltnak lennem, ha a végén nem tetszik, legfeljebb kidobom - na és?)

P.S.: ha valakinek az jut eszébe, hogy mit nyavalygok folyton, most kéne szakdolgozatot írnom és vizsgákra készülnöm, meg intenzíven testmozognom, annak igaza van - de azokhoz évek óta nincs erőm.

Hamupipőke kettős élete

És aztán tegnap, miután jól kipanaszkodtam magam, hogy engem semmi fény sem ér el az élet naposabbik oldaláról, elmentünk moziba. Én akkor is imádom a mozit, ha kommerszebb filmet nézünk meg - de tegnap este erre esélyünk sem volt, mert minden film, amire rákattintottam, a horror kategóriába tartozott, én pedig nem csak soha, semmilyen körülmények közt nem nézek horrorfimet, de nem is értem, hogy valakit mi vihet rá arra hogy nézzen (ugyanitt épeszű magyarázat kerestetik arra, hogy miért olvasok mégis (időnkét véres) krimiket - igaz, én azokon a lapokon csukott szemmel és villámgyorsan hajtok át, ahol történik valami, semmiféle testi szenvedésre nem vagyok vevő - a lelki nyavalyák és lelki nyavalyások ezzel szemben érdekelnek - hát, biztosan subaguba, zsákfolt, olyesmi). Szóval, nagy nehezen kiszúrtam végre, hogy olasz filmfesztivál van, úgyhogy megnéztük a Puskinban egy olasz filmet - nyilván olaszul, ami nekem mindig plusz boldogság (bár felirat nélkül egyáltalán nem boldogulnék, de a szórványosan felismert szavak is boldoggá tesznek), sőt, utána volt egy beszélgetés a rendezővel és a főszereplővel, azon is maradtunk. Csodálatos volt, most ismét sokág bírom majd nyafogás nélkül moziba akarok menni. A szomorú része az - oh, nálam mindennek van szomorú része, alkatilag szomorúságra vagyok kódolva, de ez tényleg szomorú, nemcsak én érzem így - hogy utoljára a covid előtt Bezzeggel beszéltük meg, hogy elmegyünk együtt moziba az olasz filmnapok alkalmából. Nem mentünk, és ez a lehetőség ebből a világból végleg elveszett. Szerintem még mindig alig múlik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rá. Szóval, tegnap úgy gondoltam, kicsit helyette is nézem a filmet. Halálmegvető bátorsággal (vagy full felelőtlenül?) maszk nélkül. Aztán már a metrón sem vettem fel - ilyen lassan három éve nem fordult elő. Ja, amúgy a film jó volt - szóval, ha jövőre bemutatják, érdemes megnézni. Több filmet is próbálok megjegyezni, amit majd el kell kapnom, ha egyszer néhány év múlva esetleg játsszák. A nyolc hegyre például mindenképp felmásznék beülnék. Most pedig kalandra fel, ködös erdőben vakon vezetés világszám következik (nekem ez is horror).

Leo Grande

Ezer és egy éve nem, de tegnap moziban voltunk A.-val, ezt a filmet néztük meg - én semmiképp nem nevezném vígjátéknak, annak ellenére is többrétegűen szomorú, hogy időnként egész jókat lehet rajta nevetni. Hihetetlen, hogy Emma Thompson (a nagyon kevés színész egyike, akit felismerek) is (szépen, meg minden, de mégis) megöregedett! 

A koreai sorozat

ami levett a lábamról, a Woo ügyvédnő. Nem mondom, hogy kicsit sem volt eleinte idegesítő mert de -  viszont annyira szép (mármint a főszereplő lány pillantásai), hogy már csak emiatt is muszáj néznem. Ki gondolta volna?

kimaradt

a tökfőzelék és a főtt kukorica - mindkettő a hidegen is imádom kategóriába tartozik. Voltunk moziban, megnéztünk valami francia filmet. Azt hiszem, az volt a címe, hogy A közalkalmazott. Ne nézzétek meg! Vígjátékként hirdették, de végtelenül vontatott, blőd és unalmas volt, a végére konkrétan elaludtam. Mindenekelőtt azt próbálták szájbarágni, hogy védjük a természetet - amivel alapesetben egyetértek, de a film rémesen idegesítő volt. Ja, és a pláza is. Zajok, emberek, bűzök. Brrr.

Mozi

A Netflix segítségével ma két filmet is láttunk A.-val (aki vigaszra és különös gondoskodásra szorul, mert ma megkapta a harmadik oltását, amitől elesetté és gyámoltalanná vált). Az első film rémes volt, bárgyú, idétlen - bár a leírás szerinti alap mondandójával egyetértek. A második film viszont nagyon tetszett, a helyszín a nyolcvanas évekbéli Nápoly - ez nekem már félig garancia arra, hogy tetszeni fog, de amúgy is tetszett. Ezzel a programmal el is ment a nap anélkül, hogy bármi más igazán fontos dologgal foglalkoztunk volna. Viszont valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy totál beálljon a nyakam (már reggel sem volt teljesen oké, de mostanra folyamatosan érzem, és hiába tekergetem, nem javul)

Az óraátállításnak hála

meg tudom nézni reggel öttől a sorozatot, amin este tízkor elalszom.

Sorozat

Én a lassú, unalmas sorozatokat kedvelem - már amennyiben az én esetemben lehet egyáltalán sorozatkedvelésről beszélni. Ritkán nézek sorozatokat, olyankor is inkább egybe az egészet, de legalább egy évadot. Már ha lehetséges - de miért ne lenne lehetséges, hiszen minden sorozatról jóval később értesülök, mint ahogy befejezték elkezdték a vetítést.

De persze vészhelyzetben az ember addikciói is változnak, így a Briliáns barátnőm című sorozat befejeztével kénytelen kelletlen új sorozat után néztem a HBO-n, amit a BB miatt előfizettem. Vagyis először simán csak filmet akartam nézni, de az első három perc után kiábrándultam mindből. Aztán elkezdtem a sorozatok közt is tévelyegni, nagyjából hasonló eredménnyel (első évad, első rész, három perc, kuka) - míg nem eljutottam egy olyan sorozathoz, amiben kedvemre valóan semmi nem történik hosszú percekig - és azután is csak annyi, hogy valaki lassan megmozdul. És mindez kávézókba és éttermekben játszódik, díszletül pedig ételek és italok szolgálnak. Most, hogy már nagyon szenvedek attól, hogy minden napra ehető ételt kell előűlélítanom meglehetősen korlátozott készletekből, ráadásul sütő nélkül és vásárlási pánikkal fűszerezve, nagyon ideális nyálcsorgatás szórakozás. A reggeli kávém mellé is megéztem egy részt.

P.S.: nosztalgikus és szívfájdító látni, hogy volt idő, amikor szabadon mászkáltunk az utcákon és nem volt különösebb para személyesen is találkozni másokkal

Nyelvgyökvonás

Az van, hogy egy olyan betegségem lett mára, hogy valakik vattával tömték ki a fejemet, egy kicsit sem zavartatva magukat attól, hogy amúgy is volt már benne más - szóval egyrészt zsibbad, meg viccesen recseg-ropog az egész szerkezet, ha mozgatom a számat, másrészt viszont nem nagyon mozgatom a számat, mert ha viszonylag kicsire nyitom is ki, máris nagyon fáj, mintha szét lenne szerelve az állkapcsom, és mintha az összeszereléshez szükséges csavarok a számban görögnének, de mintha ott is kisebb lenne a hely a szokásosnál, mert például megnőtt belül a szájnyálkahártyám (???) és a nyelvem is, azt is fáj mozgatni, de nemcsak mozgatni, hanem enni-inni is, mert csípi bármi, amit a számba veszek. Még az aszalt szilva és a fertőtlenítő cukorka is, sőt, a melegen elfogyasztani akart kamillatea is. Beszélni sem esik jól - még szerencse, hogy blogom és nem vlogom van, mert azt most szüneteltetnem kéne. Van még torokfájás, végtagfájás, ízületi kopások keserű nyekergése, kopogó szemszárazsággal egybekötött időnkénti maró könnyezés (magam sem hittem ilyesminek a létezésében) - és néha vacogok, máskor viszont csak úgy dobálom le magamról a ruhákat meg a takarókat, mert ha nem csinálom elég gyorsan, bizton kigyulladok.

Könyvben is nagyon szerettem, a sorozat is nagyon behúzott* - még valamikor az ősszel előfizettem a HBO-ra, de sosem volt időm filmet nézni - ezt a hiátust fogom most kitölteni (és nem, csak azért sem takarítok, bár nagyon nagy szükség lenne rá)

* az első rész kissé vontatott, ne az alapján ítéljetek!

Moziélmény spoilerrel spékelve

Nekem igazán bejött ez az új Tarantino film, felettébb rég derültem ilyen jót olyasmin, hogy valakit lángszóróval szénné égetnek. Én szóltam.

Film

Én sajnos nem fogok tudni elmenni, de vérzik a szívem miatta - hátha ti ráértek és megnézitek a friss magyar rövidfilmeket. Azt hiszem, ez az egyik olyan dolog, ami nagyon hiányzik a fiatalságomból (mármint az egészséges és szép testemen kívül), hogy kortárs magyar műveket nézzek.