Vajon miből kell észrevennem, hogy amikor az 50-es táblánál 50-nel, a 90-esnél 90-nel, stb. autózom (+/- néhány km/óra), akkor épp dicséretesen szabálykövető vagyok másokkal együtt, vagy épp nem veszem észre magam, hogy feltartom a sort?
P.S.: A kérdésfelvetés pusztán elméleti, ezentúl is pont úgy fogok autózni, ahogy a képességeimet és az aktuális állapotomat ismerve kellőképp biztonságosnak találom.
Két fok van. Kettő. Télszag van, jégillat, havat szimatolok. Hétfő van. Pénteken mezítlábasan, szandálban és szoknyában mentem dolgozni. Nem volt durván melegem, de nem is fáztam.
Kedd reggelre nulla fok lett, befagyott az autóm szélvédője. Azt hiszem, átfoglalom az utazást Szicíliába.
Most akkor nem azon vekengek, hogy nincsenek barátaim, mert rájöttem, hogy ez a barátaim számára bántó lehet (bár amikor vekengek, akkor mindig úgy érzem, hogy nem léteznek, nem létezőket pedig nehéz megbántani - vagy mégsem?) - szóval, most, hogy épp egy barátnőmmel utazom el az őszi szünetre, nincs késztetésem kételkedni abban, hogy a barátaim léteznek. És az jutott eszembe, hogy vajon én mennyire lehetek jó barát. És nem tudom. Mert azt általában érzem, hogy nekem mire van vagy lenne szükségem, de azt hiszem, nem nagyon vagyok tisztában azzal, hogy a barátaimnak (leszűkítve azokra, akikkel mondjuk kölcsönösen úgy gondolunk egymásra, mint barátra) én mennyire ismerem a baráti szükségleteit és vajon megfelelek-e ennek. Szeretek magamra úgy gondolni, mint alapvetően kedves és másokkal törődő lényre - de valójában nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e. Már csak abból kiindulva is, hogy nem harmincöt évvel ezelőtt jutott eszembe ez a kérdés, hanem csak most.
Kitartóan nézem újra és újra a The Big Bang Theoryt, egyáltalán nem unom (ha igen, áttekerek egy másik részre, de igazából csak ritkán esik ilyesmi) - és időnként úgy érzem, én vagyok Amy (máskor meg Sheldon, stb. - de sajnos sosem vagyok én Penny), ami nem fest túl vidám képet rólam és az én mentalizációmról.
Amúgy ma túljártam a fb eszén (vagy megismertem az észkárását és alkalmazkodtam hozzá - akkor ő járt túl az én eszemen?) - így engedélyezte a megosztásomat.
A kollégáim azt hiszik, sosem iszom. Nem én ringatom őket ebben a hitben, sőt, mindig mondom, hogy szívesen iszom finom alkoholt, ha épp úgy adódik, csak velül ritkán adódik úgy. Velük például azért nem iszom, mert autóval járok. És mert zömmel pálinkáznak, ami nekem (nagyon) ritkán ízlik. És vendégségben sem általános, hogy kedvemre való alkoholt találok, mert a sört szeretem ugyan, de nincs mindig kedvem hozzá, a borok közül inkább csak a desszertborokat szeretem, ciderből csak a valódit (nem színezett, nem ízesített), az unicumféleségeket utálom, a tömények közül sem sokat találok finomnak - illetve van, ami finom, de csípi a nyelvemet, torkomat, szóüval, maximum egy kiskanálnyit kérek kóstolónak. Tegnap például gint ittunk A.-val - tonik híján alkoholmentes olasz aperitivvel hígítva - mert a gint pont szeretem és mert durván felbaszta az agyunkat a fb . Holnap majd a B következik.
