Míg én várakozom, történnek a dolgok - ki mondta, hogy unalmas itthon lenni?
Elkezdtem olvasni a könyvet. Megdöbbentem azon, hogy Norvégiában is létezett a képesítés nélküli tanár fogalma, azt hittem, az valaki kelet-európai találmány.
Ráálltam a mérlegre, és az beszakadt alattam úgy döntöttem, ennél tovább nem húzhatom a fogyókórát, életmódváltást, sportolni kezdést. Hoszabb távon nyilván könnyebb leszek és ezzel együtt az életem is könnyebb lesz - most azonban pokoli nehéz, mert minden ilyen döntés után zsigeri szinten leszek farkaséhes és falánk. Muszáj, muszáj, de hogyan?*
Reggel a kévéivásnál a homlokomra feltolt szemüvegem beesett az ágyba - én pedig a kávétól megrészegülve boldogan visszahuppantam - igen, a szemüvegre. Igen, eltörött. Nem, nem javítható. Ennek ellenére A. pillnatragasztóval megszerelte, mert a korábbi szemüvegemtől fél órán belül masszív fejfájást és hányingert** kaptam.
Aztán felhívott szegény Godot asszisztense, és azt mondta, hogy elnézést kér, de a mentőszolgálat két-három napos*** csúszásban van, ezért bemehetnék én - személygépkocsival vagy gyalog. És bemondott egy olyan címet, amely budapesti kerületet már az álláskeresésnél is elsőként ikszelem ki mindig, mert reménytelenül szar helyen fekszik hozzánk képest. BKK kizárva (1 óra 23 perc lenne amúgy), vezetni a ragasztott szemüvegemmel nem mernék (40 perc), gyalog meg a fogyókúrás célnak lenne csak jó (3 óra 54 perc). Kár, pedig ha a közelben lenne, elmennék.
* Minden tanácstalanságommal és tehetetlenségemmel együtt is: nem kérek tanácsokat (sem itt a blogon, sem e-mailben, sem élőben), ugyanis nem az a gondom, hogy nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, a tudásommal kébé az ország legmenőbb életmódklinikát vezethetném. Csak azt nem tudom, hogy én hogyan fogom tudni megugrani a lécet anélkül, hogy ráhuppannék és az összetörne.
** nem így szeretnék lefogyni
*** inkább öt-hat lesz az