scrabble

Scrabble partira mindig kapható vagyok - még akkor is, ha tudom, hogy veszíteni fogok. Még akkor is, ha hülye fura szabályok szerint játszunk. Öten játszunk, V., egy kamasz fiú, anyósom, egy anyósom korú másik hölgy és én. Anyósom szabályai igen rigidek: az kezd, aki az a betűhöz legközelebbi betűt húzza - akkor is, ha csak mássalhangzókat húz, Kezdje akkor passzal - tárja szét a karjait - hát mit tehetnénk, ha ez a szabály? Próbálkozunk azzal, hogy a szabályokat mi alkotjuk (nálunk például az kezd, aki a húzott hét betűből a leghosszabb szót tudja kirakni), de hajthatatlan. Nem rakhatók ki tulajdonnevek, mozaikszók, rövidítések - és semmi, ami az értelmező szótárban nem szerepel. Az értelmező szótára a hetvenes évekből való, sok régi fura szót tartalmaz - amit anyósomon kívül senki nem rakna a táblára, mert sosem hallottuk hírüket sem. A ma létező dolgok azonban nem írhatóak fel a táblára, mert a szótár elkészültekor még nem léteztek. Nincs CD, nincs led, nincs kütyü - meg még ezer más dolog sem. Toldalékolni szabad, de az összetett szavakkal már vigyázni kell, a többséget a szótárra hivatkozva leszavazza. Mivel mi általában más szabályok szerint játszunk, anyósom igen jól áll, ő vezeti a tabellát. Az utolsó körök felé járunk. Én nem állok túl jól, még öt betűm van, nálam a ty, a zs, egy h, egy f és egy c - és mindehhez nincs egyetlen magánhangzóm sem. Anyósom belenéz a betűimbe (mindenkiébe belenéz, ha tud) és azt mondja, passzoljak. Igaza van, lecserélem a teljes betűkészletemet és passzolom a kört. Olyan szerencsésen húzok, hogy a következő körben aztán a teljes betűkészletet lepakolom a táblára, méghozzá a háromszorozó mezőt is érintve. Megkapom a háromszoros összeget plusz ötven pontot azért, mert minden betűt leraktam, így eléggé elhúzok a mezőnytől, anyósomtól is, aki eddig vezetett. Aztán V. jön, akinek eleve csak két betűje volt már, ő is háromszoros mezőre rak, ő is megkapja az ötven pontját (nálunk mindenki megkapja, aki lapakol, ebből nem engedtünk) - és V. ezzel elém ugrik. A fiúnak sansza sincs, a másik hölgy sem áll fényesen - bele is törődnek a veszteségbe, szépen levonogatják a nyakukon maradt betűk összegét, így még alacsonyabb pontszámmal állnak a végén. Anyósom azonban nem bír veszíteni. Saját maradék betűiből néhányat letesz egy elég kétséges helyre, levon magától két pontot - de így is a harmadik helyen áll. Ekkor V. ötven pontját levonatja azzal, hogy a másodiknak már nem jár, így felugrik a második helyre - de még ezt is vesztes helynek érzi. Először azt állítja, nem volt jó a parti, mert nem jöttek szép szavak. Aztán azt állítja, hogy az én nyereségem puszta szerencse, hiszen a betűcserékkel jutottam hozzá, semmit nem kellett tennem érte. Aztán pedig magában levonja azokat a pontjaimat, amelyekhez a háromszorozással jutottam hozzá - majd kijelenti, hogy ily módon az övé az igazi győzelem. Elégedetten összepakol. Mi is jól szórakozunk V.-vel a nagymama veszteséget nem tűrő kreativitásán - csak arra kell figyelnünk, hogy ne nézzünk össze túl hangsúlyosan egymásra mosolyogva.

Nemzeti ünnepünkön

elhúzunk az országból a picsába Pozsonyba. Nem emberkedni megyünk oda felkokárdázva, hanem lassan már szégyellve, hogy magyarok vagyunk. És közben fáj a szívem ezért az ünnepért meg az uralkodó párt által évtizedek óta megcsúfolt magyarságunkért. Mivel gyakorlatilag a múzeum kertben laktunk, én minden március tizenötödikén ott voltam a múzeum kerti ünnepségeken (hajamba font nemzeti szín szalaggal, és a szívemben büszkeséggel és valódi tisztelettel), aztán vonultunk énekelve át a városon, a Lánchídon, fel a Várba - aztán le... ó, milyen büszke magyar fiatal voltam én akkoriban! Nem azt mondom, hogy az volt a jó világ (bár fiatalnak kétségkívül kevésbé fájdalmas lenni térdben és egyéb ízületekben), mert nyilván nem volt ideális a félig tiltott, félig tűrt ünneplés sem - most azonban évek óta nem tűzök ki kokárdát (csak itthon lifegnek a kis fokhagymafüzérekről mentett szalagok a konyha faliújságán), a gyerekeim sosem élték meg ennek az ünnepnek a (számomra legalábbis létező) fennköltségét. És most tüntetés helyett (azt sem tudom, lesz-e? - de én az elmúlt években már annyiszor erre szántam minden szabad és nem szabad időmet és már muszáj valami szépet és egyben hasznosat is csinálni inkább) -. szóval, elmegyünk Pozsonyba. Az én családom onnan származik, a Gervay ág, híres pozsonyi kalaposmesterek, polgárok, kisnemesek, a város (ezzel a témával foglalkozó kis része) ma is hálásan gondol rájuk, például a Szent Márton templom egyik rózsaablakát ők adományozták a templomnak - és A. családjának is van ott érintettsége, mégpedig a kék templom, amit rokona, Lechner Ödön tervezett. Felmegyünk a várba, mászkálunk a belvárosban, valahol ebédelünk* - aztán hazakullogunk a sötét, hülye, cikis, szutykos, ocsmány plakátokkal teliszart országunkba. 

* mondjuk nyolckor akartunk indulni és V. most állt neki hajat mosni, omg... szóval, lehet, hogy vacsorázunk inkább

Esernyő, kulcs

Elhagytam még szeptemberben az esernyőmet. Sejtettem, hogy hol, de nem tudtam érte visszamenni a következő napokban, aztán a következő hetekben, majd hónapokban sem - aztán nagy szomorúan már meg is békéltem azzal, hogy az az esernyőm nincs többé, pedig szerettem, mert selymes a fogantyúja, jó nagy ernyő és visszafogott eleganciával viselhető (semmi extra amúgy, egy Rossmannos pöttyös ernyőről van szó) - aztán ma úgy adódott, hogy elmentem a Fuga előtt. Már majdnem este nyolc volt, de még voltak odabent, úgyhogy benyitottam és mondtam, hogy szeptemberben voltam itt egy rendezvényen és tudom, hogy naivnak tűnő ötlet, de hátha... hosszú volt, fekete, fehér pöttyös... és kicsit hümmögtek a lányok, hogy hát, nem tudják, de bementek megnézni az irodába - és az ernyőmmel jöttek ki. Visszakaptam. Szeptembertől mostanáig megőrizték. Kedvelem az építészeket. Menjetek a Fugába, vegyetek könyveket, hallgassatok előadásokat, igyatok meggylét, aztán felejtsétek ott a holmijaitokat - - és fél év múlva menjetek vissza értük, és a holmik meglesznek. Egy cseppnyi Európa Budapest szívében. Imádom!

Viszont - azt hiszem, ettől félek - hogy valahol elhagytam ma a kulcscsomómat is. Sajnos nem a Fugában. Nem tudom, hol. Többször is pakoltam zsebből ki, táskába be - aztán vissza, aztán megint - és most nincs sehol, se zsebekben, se táskákban. Ilyet nem szoktam, még az a kulcsom is megvan, amit hat évesen kaptam (mondjuk azt a zárat mostanra már jó néhányszor kicserélhették). Nagyon ciki, mert a lakáskulcsomon kívül egyéb, munkához kellő kulcsok is vannak rajta. Kissé kétségbe vagyok esve.

Időpont

- Jó napot kívánok, időpontot szeretnék kérni!
- nézem.... május 35...
- basszus de február van
- mit csinálunk?
- hm?
- mit fogunk csinálni?
- Önök?
- igen.... mi a probléma?
- nem tudom, mit fognak csinálni... de fáj a fogam...
- ó, az kellemetlen
- eléggé sőt, kifejezetten szar fájdalmas
- nézek akkor egy közelebbit
- az jó lesz
- március 14
- oké, összeszorított foggal kibírom addig
- ne szorítsa össze
- képletesen mondtam
- 9.30
- oké, 9.30
- úgy készüljön, hogy nagyon sokat kell várni
- ???? nem mehetnék rögtön akkorra, ameddig várni kell?
- nem


eddig kibírtam, most indulok, három napi hideg élelemmel (fokhagyma, hagyma nélkül)

Masszőr - múlt időben

Biztosan emlékeztek*, hogy nemrég még azon dilemmáztam, hogy szóljak-e a régi (bevált, de nem frenetikus) masszőrnek arról, hogy találtam egy újat, aki nekem sokkal testhezállóbb - és ráadásul még közelebb is van (ami legalább annyira jó volt). Nem szóltam végül. Nos, az új, akihez átpártoltam és amúgy tényleg nagyon jó, egyszer csak azt mondta, hogy ő már vagy tíz éve nem emelt árat, úgyhogy most fog. Amivel amúgy tudok azonosulni, nyilván neki is drágább minden a jólteljesítő országban, ahol nincs is infláció, csak én fizetek hétről hétre (sic!) folyton többet a boltokban. Gondoltam, hogy megemeli ezeröttel... vagy kettőezeröttel, per óra. Szívtam a fogam, mert az nyilván nekem többe kerül - de hát oké, ebből él. Viszont amikor rákérdeztem, mennyivel fogja emelni az árait, kiderült, hogy a kétszeresére. Igen, egyszerűen megduplázza. Ami viszont nekem már olyan durván sok lesz, hogy maximum havonta egyszer tudok járni (de akkor is sajnálni fogok érte annyit fizetni - nem azért, mert nem jó, hanem azért, mert az én pénzeimhez képest aránytalanul sok). Úgyhogy maximum havonta egyszer tudnék járni, ami nekem kevés. Bár a távolihoz sem jutok el gyakrabban, mert azt meg időben és utazásban nehéz megoldani. A drága még drágábbért házhoz is jönne - na, de annyiért már nyaralok egy hétig Korfun** előszezonban.

* de ha nem, akkor megtaláljátok az év eleji bejegyzések egyikében
** még sosem nyaraltam Korfun, pedig gyerekként Gerald Durellt olvasva folyton oda vágytam

receptklub

Csíkokra vágott tarját megsózunk, kis olajon (horribile dictu zsíron) kifehérítünk. Dobálunk mellé nem kevés karikára vágott friss gyömbért, és sok fokhagymagerezdet és babérlevelet is jócskán. Ha a hús már kissé megpirult, nyakon öntjük* ezt az egészet rengeteg  rusztikusra karikázott/ kockázott/ hasábozott gyökérzöldséggel (fehérrépa, sárgarépa, zeller, paszternák) - aztán addig főzzük lefedve az egészet, míg a hús omlósan vajpuha nem lesz. Addigra a zöldségek egy jó része feloldódik és szószt képez a hús körül. Egészen kicsit hasonlítani fog a vadashoz - de a fokhagyma, a gyömbér és a disznóhús azért el is téríti attól az íztől.

Jó hozzá a párolt rizs (különösen, ha vettünk előtte egy rizsfőzőt**), de én knédlivel is igen jól el tudom képzelni.

* borítunk hozzá

** vettünk

P.S.: ma például birkapörköltet főzök - böjtölnék én, ha hagynának, de szerintem majd húsvét után (atipikus böjt)

annyira szép!

Itt a tavasz és az ősz

Már nem elég az idő  gonosz, szuvas vasfogának, hogy a gyönyörű gesztenyebarna fürtjeimet rágcsálja, már a szemöldököm is kell neki. Félelmetes!

Ezenkívül pedig teljes gardrob-ürítést tartottam a "merj elengedni" jegyében, és olyan, több, mint tíz éve őrizgetett ruháimtól is megváltam, amelyekről azt képzeltem, hogy a motivációs ruhatáram alapjait képezik. Amikbe majd belefogyok és beleszépülök. Nos, most egy nagy svunggal elajándékoztam mindet. Ezt úgy képzeljétek, hogy egy 150 literes szemeteszsák (nomen est omen?) lett tele teljesen a gyönyőrűbbnél gyönyörűbb ruhákkal - és van még további jó néhány darab, amit ténylegesen ki fogok dobni, mert azok már csak kirándulós vagy sportpólónak jó (de leginkább annak sem) - szóval, szinte színüres szekrénnyel kezdem a tavaszt, nincs egy motivációs* rongyom sem, amit nem tudok felvenni! Ki tudja, hátha ez lesz a háj elengedésének is a módja?

* igazából viszont motiválni már nem tudtak, csak vágyakozva és nagyon frusztráltan bámultam őket, hogy teli van a szekrényem szebbnél szebb ruhákkal, de mindhez kövér vagyok - most már csak a teljesen üres szekrényt boríthatom magamra, ha úgy adódik, hogy rejtőzködnöm kell.