Á. megjött az osztálykirándulásból, és rögtön a buszról leszállva felismert (nincs ez mindig így!), odajött (pláne nem!), szinte a nyakamba ugrott örömében (alig hittem) és azonnal mesélni kezdte a kiránduláson szerzett élményeit. Elsőként azt, hogy telefonbetyárkodtak (?hogyhogy? hát, találtunk a szobában a falra írva telefonszámokat, aztán H. azt mondta, hogy hívjuk fel őket, aztán J. a telefonjáról fel is hívta az egyiket, aztán mindenféle csúnya dolgokat kiabáltak bele, mi meg nem akartuk, hogy spiclinek nézzenek, úgyhogy mi is belekiabáltunk D.-vel, de mi nem csúnyát, csak azt, hogy kérünk pizzát és hogy sajttal kérjük, és H. azt kiabálta, hogy hülye!, T. meg azt, hogy takarodjál, az ember meg megkérdezte, hogy melyik iskolába járunk, J. pedig meg is mondta), amiért lehet, hogy igazgatói intőt fognak kapni. Még lehet drukkolni, hogy ne. Aztán minden mást is: szakadékok, éjszakai túra, tíz kör futás, wc felmosás, tíz kilométeres gyalogtúra, aminek a végén olyan szomjas volt, hogy azt mondta, még a vizet is meginná, kilátótorony, ehetetlen vacsora (mert sajtot szórtak rá), nagyon finom ebéd, csak sajnos épp nem volt éhes. És még ott, azonnal a buszpályaudvaron a kezembe nyomott egy kis agyagelefántot, amit nekem hozott ajándékba. Magának meg lézeres zseblámpát. V.-nek kék takonyragacsot (amire V. már rég vágyott), A.-nak címezve pedig írt egy képeslapot, amit személyesen adott át, mert nem tudott hol bélyeget venni.
"Kedves Szüleim!
Tök jó itt a táborban, de csináltunk valami rosszat, úgyhogy kaptam büntit. Egyébként minden jó, úgyhogy ne aggódjatok.
Á."
Elindulás előtt én azt kötöttem a lelkére, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, és figyeljen erre jól (de miért csinálnék? mire gondolsz például?), mert tömegben az ember hajlamos a tömegnyomásnak engedni és olyan dolgot is megtenni, amivel amúgy nem ért egyet (Asch konformitásvizsgálata: http://hu.wikipedia.org/wiki/Asch-k%C3%ADs%C3%A9rlet) Na, ez épp olyan volt.
Elindulás előtt A. azt kötötte a lelkére, hogy ne vegyen ajándékbolti kacatokat.
Szerencsére ő rá sem hallgatott - V. még félálomban is a ragacsdobozt szorongatja boldogan, hogy a testvére ajándékot hozott neki. És igen, én is azonnal megszerettem az elefántocskát, mert olyan jó érzés, hogy Á. gondolt rám és hozni akart nekem valamit, és mert nagyon-nagyon szeretek ajándékot kapni, és ahhoz képest ritkán kapok.
Aztán megengedtem, hogy meccset nézzen, ha kipakolta a hátizsákját. Lejött pizsamában. Kész? Kipakoltad? - kérdeztem. Mindent? Igen, majdnem mindent - mondta.
Így hát megnézte a meccset, mert ma sikerült tízperces random gombnyomkodással beüzemelnem a tévét, örvendezett, mert az nyert, akinek drukkolt, aztán lefeküdt aludni. Én meg bementem a gyerekszobába jóéjszakátpuszikat adni. És belebotlottam a kipakolt hátizsák teljes tartalmába, ruhástul, zsemléstül, pingvinestül, szétterítve hat négyzetméteren. Kipakolta. Szét a szőnyegen. De olyan jó, hogy itthon van!
2012. június 9., szombat
2012. június 8., péntek
Új kollekció: színes, vidám, vízálló importhörcsögök
Már egy ideje hallgattam a helyi gazdaságos hangosbemondót:
"Figyelem! ezúton is szeretnénk felhívni kedves vásárlóink figyelmét hörcsögosztályunk naponta megújuló kínálatára! Figyelem, ezúton is szeretnénk felhívni kedves vásárlóink figyelmét hörcsögosztályunk naponta megújuló kínálatára"
Nem mintha új hörcsögre vágynánk, de gondoltam, megnézem, ha már ennyire tukmálják.
Szerintetek?
A pedig boltba azért mentem, mert kellett ez-az Á. osztálykirándulására. Megkértem, hogy míg én vásárolok, ő rakja össze a két napra szükséges felszerelését. Mire hazaértem, valóban ott volt a kis kupac holmi a fotelban, Á. pedig focizni ment a térre. A kupac tartalma:
1 db alsónadrág
1 db póló
1 pár zokni
1 db pizsama (alsó + felső)
1 db plüsspingvin

2012. június 7., csütörtök
Még mindig ő
azt nem lehet mondani, hogy teljesen készületlenül ért volna.... Halál úr, én készültem... csak az volt a baj, hogy a felkészülésem, hogy is mondjam, kissé életszerűre sikerült... úgy képzeltem, hogy majd felhívom, mint szoktam, ő meg felveszi, mint szokta, én meg azt kérdezem, felugorhatok-e valamikor, ő meg azt mondja, gyere, gyere édes martine, várlak.... de itt vagyok már a sarkon, nem gond? jaj, de örülök, gyere, gyere! megnyomom az ötös gombot, aztán megint, mert mindig rossz irányba nyomom a nagykaput. lift a harmadikra, onnan balra. és már a nyitott ajtóban vár, a kalapjai a fogason, ezeréves cigiszag, de olyan, hogy utána napokig érzem a cuccaimon... na, hogy vagy? milyen így? kérdezem én... még szokom - mondja ő, kicsit még kényelmetlen, érted, nem teljesen természetes azért ez az állapot... de jobb, mert nem fáj... na, az jó, mondom én, aztán iszunk egy-két sört, ő gyakran rágyújt (végre nem árt, ez jó), beszélgetünk mindenféléről, hallgatom, ahogy mesél, te, martine, miért vagy ilyen hallgatag? csak nem vagy szomorú? kérdezi...na, ne szomorkodj már egy ilyen kis nüansznyi semmiség miatt édes martine, látod, amúgy nem változott semmi.... hát dolgozni majd egy kicsit nehezebben tudok, de hát ismered azt a tételt, hogy az ember halandó... én meg ember vagyok (az vagy, de még mennyire az)... ebből meg nem tudsz más érvényes következtetést levonni, mint hogy én is halandó vagyok, gondolkozz logikusan.... tudom, persze (és gondolkozom szépen, logikusan, mert nagyon furcsán nézne rám, ha nem tenném)... aztán nevetünk megint... aztán még próbálkozom: de azt, azt azért ez nem jelenti, hogy most azonnal meg is kellett már halnod... megszokjuk ezt is, ne aggódj, na, ne bőgj, bontsunk ki inkább még egy sört, főzök kávét is, tettem rá neked egy kis kakaóport is, hogy finomabb legyen (és finomabb is, pedig utálom kakaóporral a kávét, de azt hiszem, nem tudna olyan port szórni rá, amitől az a kávé ne legyen még finomabb, ha egyszer ő főzte)... alkalmazkodunk ahhoz, ami van, nekünk nem árthat egy kis változás...
2012. június 6., szerda
véges. végtelen
telefon
zuhanás
mélységes
hiányos
koppanó
megígértem
és nem mentem el
már soha
mi a fene az a soha
minek mennék már arra
felnézni az ablakra
mindig arra járok
mindig felnézek
fényes vagy
te magad vigasz vagy
a léted
a voltod
halhatatlan vagy
nem mentem el
nincs bocsánat
van bocsánat
magad vagy az
többé sosem elmondható
ezentúl bármi elmondható
sírni minek
ha ismertelek
másoknak ennyi sem
nekem meg végtelen
annyit nevettünk
annyit tanultam
mégsem eleget
rossz vagyok
jó voltam (neked)
tehát
jó leszek (magamnak)
fogadom
zuhanás
mélységes
hiányos
koppanó
megígértem
és nem mentem el
már soha
mi a fene az a soha
minek mennék már arra
felnézni az ablakra
mindig arra járok
mindig felnézek
fényes vagy
te magad vigasz vagy
a léted
a voltod
halhatatlan vagy
nem mentem el
nincs bocsánat
van bocsánat
magad vagy az
többé sosem elmondható
ezentúl bármi elmondható
sírni minek
ha ismertelek
másoknak ennyi sem
nekem meg végtelen
annyit nevettünk
annyit tanultam
mégsem eleget
rossz vagyok
jó voltam (neked)
tehát
jó leszek (magamnak)
fogadom
2012. június 4., hétfő
A fogadóóra
Ismét volt németből fogadóóra. Még május elején. Egy órája írtam alá (más elmaradások társaságában) az erről szóló értesítést. És dühösen letoltam Á.-t:
- miért nem mutattad meg akkor, amikor még elmehettem volna? Miért egy hónappal később tolod az orrom alá? Mindig megkérdezem, meg kell-e valamit néznem! Nem mutattad meg és most végleg lemaradtam N. néniről!
- Hát, de tavaly sem mentetek el...
- mert tavaly is jó két héttel később szóltál...
- jó, de egyáltalán mit akarnál ott?
- megnézném N. nénit, aki németre tanít
- de hát már láttad egyszer!
- igen, másodikban, de azóta nem
- jó, akkor elmondom: körülbelül olyan magas, mint a nagymama, elég vékony...
- nem ruhát akartam neki varrni, csak beszélni vele két szót!

Magukra hagyva ősztől nyárig
- Ünneplőbe kell menni holnap - mondta tegnap este Á.
- Nem ünneplő! - mondta V.
- Miért? - kérdeztem én
- Mert ünnepség lesz, gondolhatod - így Á.
- Nem ünnepség, megemlékezés - helyesbített V.
- Akkor mi kell, gyászruha? - érdeklődött A.
V. végül is a szokásos fehér blúzban ment fekete szoknyával és azzal, hogy "máskor a blúz, most meg majd a szoknya számít inkább", Á. pedig egy lenvászon térdnadrágot vett egy elegáns fekete-szürke-kék csíkos inggel - ami abszolút a mi hibánk, mert mi nem vettük figyelembe, hogy megnőtt és nem vettünk neki sem új fehér inget, sem béleletlen sötét nadrágot, mert előrelátóan kiszámoltuk, hogy az évzárón úgysem lesz ott, őszre meg még korai venni, mert kinövi, mielőtt hordaná, úgyhogy majd veszünk augusztusban. Az viszont tényleg nem elvárható, hogy 30 fokban bélelt kordnadrágban és könyöknél záródó ujjú kinőtt ingben gyászoljon az iskolában, úgyhogy elküldtük amiben elküldtük. Aztán hazajöttek.
Miről szólt az ünnepség? - kérdeztem kíváncsian (mert nekünk még nem volt ilyen - nem, nem azért mert Trianon előtt voltam iskolás)
- Az őszről - ad meglepő választ V.
- Az őszről??? - értetlenkedem
- Igen, az őszről. De ha nem hiszel nekem, nem mondok semmit - viharzik el V.
- Hiszek neked! - mondom vigyorogva, de már késő.
Megkérdezem Á.-t is.
- Milyen volt az ünnepség? - így én
- Amilyen a többi - válaszol Á.
- De mégis? Miről szólt?
- Egy nyolcadikos fiú azt mondta, hogy ő most Kós Károly, felmegy a hegyre és ott azt mondta, hogy ő nagyon hűséges, a tanárok meg mind nagyon búsan sóhajtoztak, hogy mennyire magukra vannak hagyatva.
- A tanárok?
- Nem, a nép.
- Aha. És még?
- A lányok meg énekeltek, ahogy szoktak.
- Más?
- Más nem énekelt.
Azt hiszem, megtudtam mindent, amit szerettek volna elmesélni nekem. A tanárok pedig, mint nép valóban eléggé magukra vannak hagyatva.
Nekem pedig volt néhány 38 fok alatti órám ma, érzem, hogy jó úton járok, ha lassan is.

2012. június 3., vasárnap
Kortárs gyerekirodalom
Ismeritek Annapetigergőt? Tényleg?
Azt a részt is, amikor apa robbantani tanítja a gyerekeket? Meg amikor a gyerekek beleesnek a wc-be és nyakig szarosan mennek oviba? Hát azt, amikor anya és apa úgy összeverekszenek, hogy a rendőrségen kötnek ki? Hát az megvan-e, amikor jönnek a rablók és ellopják a teli pelenkákat a szemetesvödör mellől? És amikor apa nem dolgozni megy, hanem helyette moziba? anya pedig elveszíti a hajón a gyerekeket és véletlenül három kóbor kutyát visz helyettük haza? És amikor elmennek az állatkertbe, ahol bolhákat, svábbogarakat és legyeket néznek? Aztán le is rajzolják ezeket a kedves lényeket? És amikor a múzeumban a három rendetlen gyerek leveri és összetöri az egyiptomi fáraó múmiáját? Aztán meg persze menekülnek a szellemek elől, de azok felfalják őket? Tudjátok-e, hogy amikor anya főzés közben énekelget, akkor a főzőreceptet énekli, mert különben meg sem bírná jegyezni, olyan buta? És hogy apát kirúgják a munkahelyéről, mert a fülébe dugva ellopott egy rajzszöget? És Anna sosem köszön a felnőtteknek, hanem csak a nyelvét nyújtogatja és sziszeg, mint egy kígyó? Peti pedig mindenkit bokán rúg, majd Gergőre fogja? Aki kisgyerek létére bárkinek a cipőjébe tud éles kavicsokat rejteni?
Na, most álmélkodjatok, hogy ez mind-mind az APG-ben van! Hogy első hallásra nem tűntek ilyen merésznek a könyvek? Hogy uncsik voltak a sztorik és egysíkúak a karakterek? Hogy bugyután topogott mindenki a rózsaszínre kiszínezett városban? Hát, ez már a múlté! Á. és V. módosított APG-t olvasnak egymásnak és legurulnak a röhögéstől az emeletről. Mégsem vettük meg hiába, jók ezek másra is, mint virágokat préselni bennük, fülünk hallatára születnek a friss kortárs művek!

Nevetgél
Á. kivitte a macskának a tegnapi kacsasült számunkra értelmezhetetlen maradékait reggelire.
Örült neki a cica? - kérdeztem Á.-t
Igen, ott nevetgél, miközben eszik - felelte ő
Így vidáman indult a mi vasárnapi reggelink is:
V. kettő, Á. négy tojásból kért tükröt (már nem lepődöm meg a mennyiségen), én a gyógyulás reményében befaltam egy teljes fej friss fokhagymát a Saint Varent-i kecskesajt mellé (megnéztem: Nantes-tól kissé dél-keletre, tőlünk durván 1930 km), és mert egy-két napig még biztosan nem megyek idegenek közé, A. pedig futni ment reggelire. Ilyen változatosan étkezünk.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)