Á. megjött az osztálykirándulásból, és rögtön a buszról leszállva felismert (nincs ez mindig így!), odajött (pláne nem!), szinte a nyakamba ugrott örömében (alig hittem) és azonnal mesélni kezdte a kiránduláson szerzett élményeit. Elsőként azt, hogy telefonbetyárkodtak (?hogyhogy? hát, találtunk a szobában a falra írva telefonszámokat, aztán H. azt mondta, hogy hívjuk fel őket, aztán J. a telefonjáról fel is hívta az egyiket, aztán mindenféle csúnya dolgokat kiabáltak bele, mi meg nem akartuk, hogy spiclinek nézzenek, úgyhogy mi is belekiabáltunk D.-vel, de mi nem csúnyát, csak azt, hogy kérünk pizzát és hogy sajttal kérjük, és H. azt kiabálta, hogy hülye!, T. meg azt, hogy takarodjál, az ember meg megkérdezte, hogy melyik iskolába járunk, J. pedig meg is mondta), amiért lehet, hogy igazgatói intőt fognak kapni. Még lehet drukkolni, hogy ne. Aztán minden mást is: szakadékok, éjszakai túra, tíz kör futás, wc felmosás, tíz kilométeres gyalogtúra, aminek a végén olyan szomjas volt, hogy azt mondta, még a vizet is meginná, kilátótorony, ehetetlen vacsora (mert sajtot szórtak rá), nagyon finom ebéd, csak sajnos épp nem volt éhes. És még ott, azonnal a buszpályaudvaron a kezembe nyomott egy kis agyagelefántot, amit nekem hozott ajándékba. Magának meg lézeres zseblámpát. V.-nek kék takonyragacsot (amire V. már rég vágyott), A.-nak címezve pedig írt egy képeslapot, amit személyesen adott át, mert nem tudott hol bélyeget venni.
"Kedves Szüleim!
Tök jó itt a táborban, de csináltunk valami rosszat, úgyhogy kaptam büntit. Egyébként minden jó, úgyhogy ne aggódjatok.
Á."
Elindulás előtt én azt kötöttem a lelkére, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, és figyeljen erre jól (de miért csinálnék? mire gondolsz például?), mert tömegben az ember hajlamos a tömegnyomásnak engedni és olyan dolgot is megtenni, amivel amúgy nem ért egyet (Asch konformitásvizsgálata: http://hu.wikipedia.org/wiki/Asch-k%C3%ADs%C3%A9rlet) Na, ez épp olyan volt.
Elindulás előtt A. azt kötötte a lelkére, hogy ne vegyen ajándékbolti kacatokat.
Szerencsére ő rá sem hallgatott - V. még félálomban is a ragacsdobozt szorongatja boldogan, hogy a testvére ajándékot hozott neki. És igen, én is azonnal megszerettem az elefántocskát, mert olyan jó érzés, hogy Á. gondolt rám és hozni akart nekem valamit, és mert nagyon-nagyon szeretek ajándékot kapni, és ahhoz képest ritkán kapok.
Aztán megengedtem, hogy meccset nézzen, ha kipakolta a hátizsákját. Lejött pizsamában. Kész? Kipakoltad? - kérdeztem. Mindent? Igen, majdnem mindent - mondta.
Így hát megnézte a meccset, mert ma sikerült tízperces random gombnyomkodással beüzemelnem a tévét, örvendezett, mert az nyert, akinek drukkolt, aztán lefeküdt aludni. Én meg bementem a gyerekszobába jóéjszakátpuszikat adni. És belebotlottam a kipakolt hátizsák teljes tartalmába, ruhástul, zsemléstül, pingvinestül, szétterítve hat négyzetméteren. Kipakolta. Szét a szőnyegen. De olyan jó, hogy itthon van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése