Negyed

óra múlva kell elzárnom a rizskoch alatt (? körül?) a sütőt. Végre egy rizsből készülő édesség, amit már máskor is készítettem. Nem túl gyakran, mert én nem szeretem, és azt gondoltam mindig, hogy ha már dolgozom egy édességgel, akkor hadd kapjak én is belőle. Most azonban az a szempont dominál, hogy bárhová is megy V., iskolába, korizni, városba csatangolni, moziba - vagy akár nyilvános vendéglátó helyre - muszáj vinnie magával valamit, amit biztosan megehet. Nem lehet csak úgy beugrani egy boltba és venni valami rágcsálni valót. De nyilván nem szeretne folyton ételhordó dobozokkal sem flangálni, vagyis kell valami egyáltalán nem folyós, nem csöpögős kaja. Ragadnia sem kéne, de olyat még nem tudok. Meg sósat sem, csak édeset. Az, hogy megtanuljak mindenmentesen főzni, egy rendes, jól fizetett nyolcórás állást kívánna az első időkben minimum. 

Nyomor

Nekem mindenre magamnak kellett rájönnöm. Sokáig képtelen voltam dekódolni* a hetedik születésnapomra kapott** "Bőrharisnya" című könyvet. Egyrészt nehéz volt kiolvasni. Másrészt  a bőrharisnya szónak nem láttam értelmét. Harmadrészt még véletlenül sem képzeltem azt, hogy ez egy embernek a neve lehet.

Hogy miért jut ez eszembe szakdolgozatírás helyett? Azt hiszem, amiatt lehet, hogy az emberi elme kifürkészhetetlen módszertani gazdagsággal áll ellen a koncentrációnak. Egyszer csak felbukkant az agyamban az  említett  könyv képe. Amúgy se szülinap, se habos kakaó, se kalács, se bőrharisnyák nincsenek épp a láthatáron.

* és később sem tetszett meg soha

** egy vendéggyerek hozta a habos kakaós, kalácsos szülinapi zsúrra - sejtem is, melyik lehetett - gondolom, ez volt (végtelen unalmassága okán) a legjobb állapotban lévő továbbajándékozható könyve

Tömeg

Nem megyek tüntetni a hétvégén - de maximálisan egyetértek és támogatom. De ahhoz, hogy megszerezzem az n+1. diplomát, írni kell végre - az utóbbi hetekben hónapokban pedig mindig közbejött valami, ami ezt nem engedte. 

Csőd

Hát, kakaós csigát rizslisztből nem tudok sütni. Túl azon, hogy elbasztam egy csomó méregdrága alapanyagot (rizsliszt, vaj, csokipor, bourbon vanília, barnacukor, tojás, tejszín, élesztő), ráfordítottam vagy három órát is a szakdolgozatírási időmből* - ahogy kinéz, az katasztrófa. És szerintem az íze sem lesz különösebben jó. Talán ehető lesz, de simán lehet, hogy nem. Pedig majdnem mindent pont úgy csináltam, mint a receptben van, csak az útifűmaghéjat hagytam ki, mert nem akarom új és ismeretlen esetleges allergénekkel traktálni. Adtam helyette egy plusz tojást.  Hiba volt. Nemcsak a tojás, egyáltalán önhitten nekikezdeni. Az enyémeket le sem lehet fényképezni. A tészta törik, morzsolódik, nem ruganyos, nem nyújtható, ellenben ragad, mint a fene. 

* minden időmet abból lopom el

Már úgy vezetek,

mint egy igazi profi seggfej. Általában egyébként szerencsére nem. De ma annyit tötyörgött és bénázott előttem egy nő autó, hogy annyira vártam, hogy végre megelőzhessem, hogy elvesztettem a józan ítélőképességemet nem vettem észre, hogy nem szűnik meg teljesen a záróvonal, csak egy egészen kis időre válik szaggatottá. És persze mire feltűnt, már a záróvonal túloldalán voltam.  És persze jött a kanyar és jött szembe is valaki, bár még elég messze volt. Az addig harminccal cammogó barom pedig az előzésem idején döntött úgy, hogy felkapaszkodik ötvenig. Hetvenes út amúgy. Kénytelen voltam visszasorolni mögé. Nem volt veszélyes a helyzet, inkább csak idegesítő. Néha úgy érzem, nagyon hiányoznak a kis Corsámról az elülső és a hátulsó rakéták is. Persze aztán később rájövök, hogy jobb, ha nincsenek kis rakétáim. Hála az égnek! Mert időnként istenbizony használnám. Na, akkor lennék csak igazi seggfej!

Elég menő vagyok

Tudok rizslisztből kelt tésztás pizzát sütni, sőőőőőőt, még paradicsomhelyettesítő pasztát is kevertem hozzá (pirospaprika, fehér balzsameset, cukor, só, víz, fokhagyma, tejföl). Rátétnek sonka, gomba, sajt. Nagyon finom lett!

Aztán csináltam lilahagymás sütőtök pecsenyét (sütőtök, lilahagyma, só, bors, olivaolaj) - ezeket összesütöttem némi kevergetés mellett jó alaposan, a hagyma kicsit karamellizálódott is. Isteni finom - lehet tésztával is enni, vagy húsokhoz köretként - vagy csak magában, mint az ökör.

Csináltam kenyérpótló rizslepénykét is, ami szendvicshez lehet elvinni (rizsliszt, tojás, joghurt, só, rozmaring) - sütőpapíron lepénnyé sütöttem, könnyen szeletelhető, kicsit piskótaszerű anyag (úgyhogy, ha úgy vesszük, akkor piskótát is tudok sütni, ha a rozmaringot kihagyom az előbbiekből)

Főztem még kapros húst (csirkemellkockák, vaj, kapor, só, tejföl) - amit amúgy is szoktam. Ezt mindig rizzsel esszük. Most is.

Volt még meggyleves (meggy, fahéj, szegfűszeg, kicsi méz, vízben megfőzni, aztán tejszínt szoktunk keverni bele. Hidegen szoktuk enni, legfőbb nyári eledeleink egyike)

És már találtam kakaós csiga receptet is - az holnap lesz soron.

Utánérzés

Kedves Veres Pali bácsi!

Lájkoltam a posztját, ő lájkolta a lájkom, aztán én is lájkoltam a lájkját. Lehetek terhes?

Jól állok

 - Olyan okosan nézel ezzel a szép szemüvegeddel... nagyon jól áll!

- Köszönöm a bókot és remélem, megfogadod az okos javaslataimat is, amiket a két hónapja pillanatragasztóval megjavított - és emiatt becsukhatatlan szárú - szemüvegemben tettem. Mert korántsem állok elég jól.

karácsonyi kívánságok

Felírtam a listámra, hogy arcsimogató készülék. Persze nem teljesen erre gondoltam, csak a reggeli félálomban még nehezen nevezek meg kis kozmetikai gépeket. De továbbgondolva az ügyet úgy döntöttem, hogy így hagyom. Nagyon is szükségem lenne időnként arcsimogatásra. Viszont csak nagyon kevesektől viselem el, ha hozzám érnek. A kis gépem ilyen lesz.

Erről van is egy jó vicces sztorim - persze főként nekem vicces és a kollégáimnak, akik ismerik a helyszínt meg a szereplőket. Noha nem egy ügyfélszolgálaton dolgozom, de a szoba egykor ügyfélszolgálatosoknak lett berendezve, vagyis egy kis szobában nyomorgunk öten, sorbakötött (vagy hogy mondják ezt) asztalokkal, amik egybe is vannak építve meg a falhoz és a padlóhoz is vannak erősítve, szóval, ha egy ügyfél ránk akarna támadni, akkor nem tudná hozzánk vágni az asztalokat. Mondjuk az irodában nincsenek ügyfeleink, úgyhogy ez az elrendezés nem praktikus. Mi be vagyunk szorítva az üres fali szekrények és az asztalok közé, ami akkor sem lenne jó, ha ügyfélszolgálatosok lennénk - de akkor legalább nem ugrálnánk fel ötpercenként. Így viszont igen,  és akkor fel kell állnia az egész sornak, ha a legbelső ember akar kijönni, mert ahhoz nem elég a hely, hogy csak beljebb guruljunk a székünkkel.. De a történet idején csak hárman voltunk a szobában: L. kollégám legbelül, én mellette, és P. kollégám szemben velünk az ajtót támasztva. L. dolgozott - és szinte észrevehetetlen volt. Azért csak szinte, mert saccra úgy 250 kg lehet, az pedig elég markáns tömeg ahhoz, hogy mindig látható legyen egy kissé. Én pedig P.-nek meséltem valamit, ami eléggé érzelemfelkavaró volt ahhoz, hogy elég erősen egymásra és a történetre koncentráljunk, a külvilág szinte teljes kizárásával. És akkor fél szemmel megláttam, hogy megindul felém egy hegy. Egy kicsit odébb gurultam a székemmel, de a hegy jött, minél hátrébb gurultam, annál gyorsabban közeledett, és egy idő után muszáj volt a dőlő falakra fókuszálnom a sztori és P. helyett, és akkor láttam, hogy L. gurul felém, ráadásul felemelt karokkal, ami még nagyobb kiterjedésűvé tette, és én gurultam a székemmel kifelé, mert nem értettem, mi a szándéka, csak azt éreztem, hogy mindjárt áthömpölyög rajtam, és egyre gyorsabban hömpölygött így felém felemelt karokkal és én komolyan megrémültem és gurultam a székemmel kifelé és fel akartam ugrani, de nincs elég hely ilyesmihez, úgyhogy csak kirúgtam magam alól véletlenül a széket, ami szerencsére L. és énközöttem landolt, és L. ott magasodott felettem kiterjesztett karokkal, míg én a földre esve remegtem tovább az asztal alatt - és akkor végre L. abbahagyta a hömpölygést, én meg végre meg bírtam szólalni, hogy mit akarsz csinálni? - és akkor kiderült, hogy L. ugyan szinte láthatatlan volt számunkra, de közben hallgatta a sztorimat és úgy döntött, hogy együttérzése jeléül megölel - amiben nyilván a jószándék vezette, de ezzel csak rontott volna az amúgy is felkavart állapotomon, mert gyűlölöm, ha idegenek hozzám érnek, pláne, ha előzetes egyeztetés nélkül meg akarnak ölelni (előzetes egyeztetést követően viszont nem történhet ilyesmi, mert azonnal letiltom a dolgot, mielőtt még megtörténhetne) - és addigra már P. is felocsúdott és azt kiabálta, hogy ne érj hozzá, martine-t tilos megölelni! És akkor L. végre visszavonulót fújt és szabadkozott és én is elnézést kértem a heves reakcióimért - de azt megerősítettem, hogy ha bármikor hasonlóval fog próbálkozni, akkor vagy ugyanez történik (hely hiányában), vagy egyszerűen elhárítom a támadását és felrúgom. Na jó, ekkor a feszültségemmár oldódott, főként, mert P. elkezdett nagyon röhögni, és akkor én is és végül L. is. Azért én remélem, hogy közben szégyellte is magát, hogy így megijesztett - hogy a fenébe jön ahhoz bárki is, hogy mások sztoriját (ki)hallgava ölelkezni támadjon kedve?

Ezt az optimizmust!

"Idén már volt lomtalanítás? Új lakó vagyok!" - kérdezi november 26-án a fb-on egy új lakó valahol. Mégis, mire számít? A jövő hétre már havat ígértek, egy hónap múlva karácsony lesz, alig több, mint egy hónap van már csak hátra az évből, és tényleg azt hiszi, hogy van esélye arra, hogy lesz még idén lomtalanítás?

Azt hiszem, el kéne tanulnom tőle ezt az optimizmust. Hogy az évnek soha sincs vége. Hogy mindig van remény. Eléggé belefáradtam a darálóba (igen, pont ezt akartam írni, épp így). Szörnyen, nagyon-nagyon-nagyon hiányzik az anyukám támogatása, a rám figyelése, a tudása. Még a sokszor idegesítő tanácsai is. Azt hiszem, meg kell kérdeznem valakit, hogy van-e így november végén még felvétel az orvosi egyetemre és hogy el tudom-e párhuzamosan végezni a dietetikus szakkal meg a napi munkámmal. Egyéni tanrendet szeretnék, úgy, hogy karácsonyig végezzek is vele.

Megtanulok főzni

Mondhatnátok, hogy épp itt az ideje! vagy hogy ne izéljek már, úgyis folyton főzök a főzésről írok - de a helyzet ennél bonyolultabb és szomorúbb. V. anafilaxiás sokkját követően elmentünk allergológushoz, ahol megtudtam, hogy a (rohamot feltehetően kiváltó) gyógyszert kár lenne vizsgálni, azt és minden rokonát örök életünkre felejtsük el. Viszont vettek vért mégis V.-től, hogy egy 40 elemű teszttel megvizsgálják, allergiás-e még valamire. Vagyis hogy létezik-e dolog, amire nem. És igen, a 40 elemből körülbelül nyolc-tíz elem fennmaradt a rostán, ehet ezentúl is mindenféle húst, halakat, kagylókat, tejet, sőt, fokhagymát is - ellenben durva allergia mutatódott ki minden egyébre, úgy mind például búza, rozs, kukorica, hajdina, paradicsom, alma, sárgarépa, krumpli, őszibarack, narancs, banán, kivi, mogyoró, szezám - és még nem tudom fejből mindet. Ezeket viszont kerülni kell. Szóval, most főzni tanulok - részint azokból az alapanyagokból, amiket negatívra hozott ki a teszt (húsok, halak, tej), meg azokból, amik nem szerepeltek a teszten, ezért még nem tudjuk, milyen eredményt kapnánk, ha szerepelnének. Úgyhogy főzni tanulok. És orvosokat keresek és dietetikusokat (de csak olyat, aki nem hisz a sovány párizsi mítoszban). És közben iszonyúan szorítok, hogy kinője, elmúljon és élhessen V. boldog, egészséges életet még mintegy száz évig.

Ma rakott kelkáposzta volt, holnapra fehérbabfőzeléket főztem és rizses sertésfasírtokat sütöttem hozzá, meg sütöttem rizslisztpalacsintát is, eperlekvárral. Mind finom - de nagyon érzem, hogy közeliek a korlátaim hogy minden napra ehető, legkevesebbet ártó ételt tudjak kitalálni (és időm is legyen megcsinálni... meg még mellette megírni a szakdolgozatot)

A lassulás pártján vagyok!

Utálom, hogy folyamatosan mindent tönkre kell tenni továbbfejlesztés címén. Miután Párizsban ellopták a telefonomat, kénytelen voltam beszerezni egy újat, ami egész egyszerűen nem tud egy csomó mindent, amit a régi tudott, mindezt pedig az előrelépés szlogennel kommunikálják. Baromira elegem van abból, hogy minden egyes kényszerű eszközcsere olyan változásokkal jár, amelyek egyértelmű veszteségként jelennek meg nálam. Nyilván öreg vagyok és nyilván nagyon béna, de nagyon rossz néven veszem azt, hogy az új telefon képtelen különbséget tenni az sms és a messenger üzenet kötött, összevissza kevergeti címlistáimat, kioptimalizálja az alkalmazásaim közül azokat, amelyek szerinte nem feltétlenül kellenek, emiatt például az elmúlt tizenhárom napban mindössze 42-t léptem. 

most, hogy újra írok

(a kis szünet is szünet), meg kell hogy kérdezzem magamtól, hogy vajon van-e életem a blogon kívül. Nem vagyok könnyű helyzetben a válaszadásnál. Dolgozom, képződöm, vásárolok, főzök, eszemiszom, még utazom is néhanap. Vagyis úgy tűnik, mintha lenne. A (már nem is annyira új) kollégáimmal, vagy közülük (jó)néhánnyal sokat beszélgetek (és hát a munkám is színtiszta beszélgetés, néhány óra alatt képes  vagyok megjárni a teljes házat a pincétől a padlásig, egyszerre élem át a mennyországot és látok bele a pokolba, felemelő és lehúzó, sosem unatkozom) - a munkán kívül azonban nem állok jól barátokkal. Akikkel barátkoznék, azoknak más, fontosabb dolguk is van, mint a velem való barátkozás. Akik meg velem barátkoznának (mert erre is akad jelentkező) - hát, azokban én nem érzem azt a varázslatot, ami fontosabbá tenné őket (például) a blognál. És a karácsony is közeleg...