Meselények utcája

Március 18-án lezárult (bár jogerőssé még nem vált) apám hagyatéki tárgyalása - de sajnos nem a nagy vagyon okán húzódott a halálát követően napra pontosan két évig, kétes értékű tapasztalatokon kívül nem lettem gazdagabb semmivel. A leginkább pozitív fejlemény, hogy a tesómmal végre eggyel kevesebb közös ügyünk van. Elég keserű öröm, sosem értettem, hogyan szakadnak meg örökre és kinyomozhatatlanul családi kapcsolatok, de most a saját bőrömön érzem az összes szakadást - és nem, nincs kedvem összevarrni sem ezt, sem a többit, bár van bennem gyász azok miatt is, de annyi sérülést szedtem össze az elmúlt néhány évben, hogy egy életre elégnek tűnnek. Kissé abszurd, hogy mindezek mellett lelkesen kutatom a családfát - na, de a múlt ködéből előbukkanó rokonok egyike sem bántott, velük könnyebb foglalkozni. Igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy milyen gyatra lett már ez a blog is valós élethelyzetek híján, de ez mégis kibukott. És mellette meg akartam említeni, hogy találkoztam egy közjegyző(segéd?)del, aki pont úgy néz ki, mint Dobby - abból az időből, amikor még nem kapott zoknit. Erről szól a cím. Valamint - semmihez sem kapcsolódóan - örömmel mondom, hogy fellendült a kulturális életünk, és minimum hetente egyszer eljutunk hangversenyre vagy színházba, legutóbb a MÜPA-ban voltunk kétszer is, egyszer négyesben Carmina Burana-t hallgatni, most pénteken pedig A-val kettesben - szóval, vannak pozitív történések is a sötét tónusú kis életemben. És csakazértis boldog remeteként fogok élni.

program

sokszor vagyok szomorú és úgy érzem, semmit sem értem el és már semmit nem is fogok elérni az életben, de legalább A.-val csináljunk időnként közös programot - gondoltam - és kinéztem egy jó kis világvége előadást szerdára a megszüntetett ceu asztráltestében, hogyan éljükl túl, hogy 25 év múlva már semmik sem leszünk - vagy valami hasonló - címmel. jó programnak ígérkezett, de A. nem kíváncsi rá. a következő jelentős esemény csütörtökön lesz, amikor mell ultrahangra megyek a rosszul sikerült mammográfiám után.

Pszichoneuroimmunológia

Egy hónapja képtelen vagyok meggyógyulni. Persze dolgozom és időnként a magánidőmben is találkozom is emberekkel - mondjuk a munkahelyi, esetenként (több)száz fő per naphoz képest egy-egy kávézás valakivel már szinte mindegy is. A vak is látja, hogy ki vagyok téve a cirkáló vírusoknak. De azt hiszem, le tudnám küzdeni őket, ha nem nyomasztana minden áldott nap közel huszonnégy órájában anyukám állapota és az ezzel kapcsolatos totális magamra hagyottságom. Mindenről egyedül, sőt, olykor masszív ellenszélben kell döntenem, folyton pengeélen táncolni az otthoni ápolás finanszírozhatóságról - és mióta megjártuk a sürgősségit az epilepsziás rohammal, azóta megváltozott a viselkedése. Nem csupán tompább lett - ami önmagában is végtelenül fájó - de olyan viselkedési elemeket is vett fel, amelyekkel nem tudom, meddig tudunk még mit kezdeni. Naponta rettegek, hogy az ápolók a (lehetőségeimhez mérten megint jócskán) megemelt pénzzel sem bírják már tovább. Mert az én mindig ápolt, tiszta, jó illatú orvos anyukám mostanában mindenhová kakadarabokat dugdos. A leglehetetlenebb helyekre. Gyomorforgató bűz - és hatalmas kihívás, hogy mikor, hol találjuk meg a forrását. Túlélőtúra. Takarítás, fertőtlenítés. Újabb keresés. Már rettegek odamenni. És folyton figyelem magamon a jeleket, hogy vajon nálam is elkezdődött-e már a dementálódás. Nem tudom elmondani (senkinek és itt sem), mennyire mélyen magam alatt vagyok és mennyire távol saját magamtól, attól az élettől, amit jó lenne élni.  Néhány évvel korábban még jócskán fiatalabbnak látszottam a valós koromnál - most minimum tíz-tizenöt év plusz. És félek, hogy mire anyukám végre* meghal, már visszafordíthatatlanul tönkremegyek én is.

* igen, azt mondtam, végre. Megváltás lenne neki is, nekem is. A többieknek meg mindegy most is, akkor is.

a július kimaxolása

még 11 perc... remek hónap volt (mármint az a rész, amire emlékszem belőle): az utazások, a tó, a tenger, a nyugalom és béke, az együtt semmittevés boldogsága. már csak 9 perc. álmos vagyok, de kivárom a végét.

p.s.: már nem szeretek hazajönni - úgy értem, magyarországra. pedig korábban imádtam az ország minden porcikáját: az illatokat, a fényeket, a nyári levegő benzines aromáját, meglátni az országhatárt, a magyar feliratokat, a kivilágított várost. már nem. a magyar kultúrát - különösen az irodalmat - továbbra is, bármilyen mélyre is ássák, bárhogy is fóliázzák. én már tudok olvasni, én már bárhol tudnék olvasni, ahol nem görcsbe rándult gyomorral hallgatnám, nézném a híreket. már kínszenvedés és kínos is látni, hogy mivé lett ez az ország. egyre sűrűbben kérek magamban bocsánatot a gyerekeimtől, hogy itt neveltem fel őket. már menekülnék - de persze reménytelen.

augusztus. szeptember. október. november. december. 2024. január. február. március. április. május. június. július. remélem, újra elutazunk.

reggeli rutin

Kimentem megetetni a macskákat (nem tudunk eltartani ennyi macskát, help!), majd hátramentem, hogy újabb szomorúságot és dühöt szívjak magamba megnézzem, maradt-e még növény a nénitolvaj házbitorló szomszéd felőli kerítésszakaszon - mert a legújabb, hogy jó fél méter mélységben levágják a mi növényeinket a mi kertünkből (nád és trombitafolyondár, hogy ne bámészkodjanak át - sajnos az átömlő füstöt nem szűri). Erre mit találtam? Újabb legalább két kismacskát. Ez egy másik fészekalja, körülbelül annyi idősek lehetnek, mint a már korábban megtalált alom. Úgy sejtem, hogy az anyjuk a négyes alom nagymamája (hitler Chaplin, ha így jobban emlékeztek rá) - szóval él a kerünkben minimum hat kiscica, két anyamacska és Safranek - nem csodálnám, ha mindkét alom apja ő lenne. Meg persze a mi cicánk, mert az előbb említettek nem a mieink. De persze, hogy etetem őket, nem hagyhatok egy két szoptatós kismamát éhezni. Nem kér valaki macskákat? Postázom.*

* a postázásról jut eszembe, hogy mit NEM postáztam - apám ruterét, amit a szolgáltató visszakért, ha nem adom fel, 20ezer forintom bánja (és nem adtam fel, mert feladtam - micsoda remek szóvicc, szóval, nincs posta a közelünkben és alig van időm postát keresni, sorbaállni - meg hát eszembe sem jut az a kurva router - ezekkel is miért nekem kell foglalkoznom?)

ha mindennap írok négy oldalt (ami nem sok), két hét alatt kényelmesen elkészülök

aha. egy hét, fél oldal. és ez még biztosan nem a végleges szöveg. de vajon hová tettem a józan eszemet akkor, amikor belevágtam ebbe a jól láthatóan halálos, mission impossibile küldetésbe?

azt már el sem mondom, hogy azt is képzeltem, hogy az egészséges salátaevésen kívül még a napi tízezer lépésre meg a friss levegőre, napfényre is lesz időm. a napi betevő három mázsa gumicukromat és nápolyis csokimat akarom! és ki akarok szállni.

Ködös lista

A ködös időben autózás az erdőn át nálam előkelő helyet foglal el a nagyon nemkívánatos dolgok listáján. Próbálom megélesíteni az érzékszerveimet. Egyelőre szobában sem látok jól, hunyorgok, de mennem kell. Ilyenkor elég nehéz megértést tanúsítanom a szüleim iránt, akik elköltöztek  a halálfaszára az erdőn túlra, majd  csiribá-csiribú teljesen beszámíthatatlanná váltak. Tudom, az idő az oka, az gyalulta le őket. De most meg engem gyalul tripla sebességgel és a kibírhatónál erősebben nyomva a földre. Az ebéd már kész van (krumplileves, fasírt, petrezselymes krumpli, savanyúságként fermentált paradicsom), de reggelit is kell adnom. Szerencsére anyukám a szürke novemberi időben többnyire már később kel. Bár igazából kiszámíthatatlan. Indulok.

A nagy egyszeri pillanat

Előzmény: már megint összevesztem V.-vel - vagyis V. velem. Nagyon rosszul viselem a nagyon impulzív természetét. Nyilván mindkettőnk idegei pattanásig feszültek. Én tudom, hogy nagyon nehéz most végzős kamasznak, fiatal felnőttnek lenni. Két éve tart ez a maszkos, bezárásos őrület, ami lopja az életünket. Ő nem (eléggé) tudja, hogy kövér, középkorú nőnek lenni sem könnyű a vérzivatar idején, másokkal foglalkozós munkával, tanulással, öreg szülőkkel, félig felnőtt gyerekekkel, folytonos egyensúlyozással emberek közt, pénzügyek közt, családi megborulások közepette. Szóval, én értem, de nehezen bírom.

Szalagavatóra készülünk (úgy értem, én személyesen a hátam közepére sem kívánom, de kellemes pofát vágok hozzá és nagyon igyekszem, hogy minden gördülékenyen menjen), ruhát bérlünk félhavi minimálbérért, cipőt fizetünk, tiarát, hallgatjuk a hisztit a nem elég jó cipő miatt (12 centis sarka van, gyönyörű, de V. mégsem tud benne keringőzni), szerzünk be újat (nem, nem mi, ezeket főként inkább én csinálom, és még egy kurva tiara hiányzik). Hallgatom V. folytonos hisztijeit a változások miatt, a gyorsan repülő idő miatt, meg mert azt mondtam, hogy ne rendezzen itthon maszkmentes házibulit. Sajnálom, én annyi helyre járok és mindenütt maszkot hordok - itthon nem akarok.

És mivel többen is vagyunk hasonló helyzetben a munkatársaimmal, velük együtt is szörnyülködtünk egy kicsit a helyzeten. Jólesett, még sírtam is egy kicsit. Viszont vannak fiatal kollégáink is, akik saját közelgő vagy épphogy elmúlt esküvőjük bűvöletében élnek. Ők azon álmélkodtak, hogy ez a szalagavatós buli (különösen a lányok ruhái, cipői, fodrász, kozmetikus, sminkes, stb) áraiban igencsak közelít egy esküvői hercehurcához, ami ugye mostanában a "nagy napunk kicsimmel" cím alatt fut a közösségi oldalakon, fotókkal bőven illusztrálva

mi, anyák: minimum 100-150ezer forint ez a hajcihő

Palika, fiatal kolléga: nehogy már! hát a friss feleségemnek sem került ennyibe a ruhája!*

én: oké... de gondolj bele, hogy esküvőd bármennyi lehet, szalagavatód meg csak egyetlenegyszer az életben**

Palika: igaz, igaz...

* mondjuk szerintünk valószínűleg de - csak talán elsikkadt a többi költség mellett

** nem mondom, hogy nem volt némi kesernyés cinizmus a hangomban

nagyon szeretem

csak nem bírom elviselni

A gumicukor mindig segít

ha az ember szeretne egyik napról a másikra tíz kilót hízni. Köszönöm, gumicukor!

egy szerencsétlen majom feljegyzéseiből

Pontosan tudom, hogy már az is mennyire szánalmas, hogy egyáltalán jogosult vagyok a krónikusbeteg listán lenni. Mások az én koromban fél nap alatt megmásszák az Everestet, átússzák vacsora előtt hosszában a Balatont, havonta lenyomják a teljes kék túrát - én meg kábé a teljes életemet tekintve nem dicsekedhetek semmivel. Aztán az hoz némi kis izgalmat a sekélyes életembe (értitek, semmi Everest, meg kék túra meg Blaton), hogy jaj, végre megkapom az oltást, ami talán jó hónap múlva már megvéd attól, hogy egy lélegeztetőgépre kötve végezzem - de a szánalmas kis majmok számára fenntartott sorskönyv szerint lemondják a tömeges oltást. Azért az okosabb, bevállalósabb (vö.: életrevalóbb) krónikus betegek mégis elmennek az oltópontokra, ahol meg is kapják az adagjukat, így túlélik a járványt. Én meg? A demens anyámhoz láncolva töltöm minden egyes kurva hétköznapomat és minden kibaszott szombatot és vasárnapot is, és még az oltópontra sem tudok féllegálisan odapofátlankodni, mert nem hagyhatom itthon órákra egyedül, de nem is vihetem magammal. Meg is őrülnék, ha még az utcán is magammal kéne vonszolnom mindig. És beszélgetni sincs kivel, úgyhogy maximum monologizálni tudok. Választhatok, hogy fennhangon motyogjak itthon vagy hogy a gép előtt sírdogálva növeljem a blogbejegyzések számát. Aztán arra jutok, hogy ezt az életet tényleg nem érdemes mindenáron oltással védeni, a természetes szelekció majd megoldja minden gondom. Sajnos ezek szerint úgy fogok meghalni, hogy gyűlölök magam körül mindenkit és mindent. Az ilyennek meg minek élni, nemdebár?

Aki a virágot szereti

nos, annak a jelleméről nem mondhatunk semmi biztosat.

Én nem vagyok nagyon jó kertész, mert nem gondoskodom elég kitartóan - ez alól kizárólag A. és a gyerekek a kivételek, de őszintén szólva egyre többször álmodozom azokról az időkről, amikor a gyerekek majd elköltöznek (és hetente legalább egyszer hazajönnek beszélgetni - tudom, ez aztán tényleg az ábránd kategória, szóval, néhány év múlva majd nyunnyogok arról, hogy hiányoznak, mert hetekig vagy hónapokig nem látom őket) és mi kettesben leszünk megint A.-val. Addig is itt vannak a nyakamon, pluszban még anyukám is, aki - nincs mit szépíteni rajta - a legidegesítőbb gondoznivaló mind közül. Igen, gáz leírni, tudom. De szerintem azoknál is elszakad időnként a cérna, akik nem vallják be. Én inkább bevallom - nem annyira a nagyközönség számít, mint inkább magamnak. Szar ezzel szembesülni, de jobb, mint nem felismerni. Mert így - nagyon tudatosan és szigorúan magamhoz - nem csúszok bele semmiféle bántalmazásba. Nem könnyű. Az (nyilván - mondom én, de közben korántsem nyilván, épp ezért kell beszélni is róla*) nem merül fel bennem, hogy kezet emeljek rá vagy lökdössem, vagy ilyesmit tegyek. De azt azért érzékelem, hogy a süketsége miatt használt folytonos erős hangerő keverve az ingerültséggel erősen hasonlít ahhoz, mint amikor kiabál az ember. Én viszont nem akarok kiabálni (sem vele, sem mással - bár sajnos néha szoktam), úgyhogy inkább elkerülöm őt.

Van egy növényem, amit húszcentis kora óta nevelgetek, mostanra jó két méter. Szeretem őt, minden évben átültetem nagyobb cserépbe, portalanítom (!) a leveleit, beszélek hozzá - szóval szeretem. Na, ez a növény néhány hete elkezdett ijesztően kidőlni a földből. A földjéből, ami - mint konstatáltam - tiszta iszap. Megtámasztottam egy hatalmas karóval. És mondtam anyukámnak, hogy ne öntözze. Ő nem szokta - mondta. De V. is látta és én is, hogy öntözi. Hogy csak naponta-e vagy naponta többször is, azt nem tudom. Azóta már többször rajtakaptam, hogy locsol - majd ha szólok neki, azonnal, a bögrével a kezében is tagad. A növényt nem tudom máshová helyezni, a nagyszoba a gyerekek szobáin kívül az a hely, ahová besüt a nap. Észak-déli tájoilású a ház, az egyik felén mindig süt a nap, a másik oldalon legfeljebb reggel 7-9-ig. Nyaranta. A növény nagy, a gyerekek déli fekvésű szobái nagyon kicsik, vagyis ez nem lehet opció. Kivinni a szabadba májusig nem tudom. Nyilván tartósan anyukámat sem. És tudom, hogy jóindulatból gyilkolja meg szegényt, és én meg a dühtől tajtékozva védem meg - szóval, inkább oda sem megyek már. Most letakartam a földjét egy nagy kartonpapírral (nem szorosan), hogy anyukám lássa, hogy nem lehet megöntözni. De nekem két napja görcsöl a fejem a tehetetlen méregtől.

* a gyerekek és a nők mellett az öregek bántalmazottsága is nagyon magas, ráadásul ennek a látenciája még magasabb, mint a gyerekek vagy a nők esetében, mert az öregek nem járnak (pláne mostanában) intézményekbe, és nem jár hozzájuk védőnő, mint a gyerekekhez és amúgy sem feltétlenül tudják verbalizálni, hogy mi történik velük.

igazából

Olvasom a recepteket - és rájövök, hogy igazából nem a főzés sok. Az sok, hogy nekem folyton gondoskodnom kell valakiről. Az sok, hogy minden napot itthon kell töltenem anyukámmal - akit nyilván szeretek (remélem - de most úgy érzem, utálom), de azt érzem, hogy ha még öt percet a társaságában kell töltenem, világgá megyek. Kurva sok már a vírus miatti rettegésből, a folyamatosan egyre romló helyzetből, az állandó pengeélen táncolásból a család meg a munkahelyem közt - és én magam konkrétan elvérzek a pengeélen. Végtelenül kimerültem lelkileg. A tesóm abban a pillanatban felszívódott, amikor apámról már nem kell napi szinten gondoskodni, az fel sem merült benne, hogy esetleg elvihetné magukhoz két napra anyukámat, mert én itthon már megbolondulok tőle. Nem, már meg is bolondultam.  Too much. Minden szempontból. Azt érzem, hogy már mindenkit gyűlölök (magamat is beleértve, ne aggódjatok), már semmire nincs energiát, felszámolódtam, felmorzsolódtam, elég volt. Á. ki sem dugja a rusnya pattanásos orrát a szobájából, V. és A. minden estét és minden szombatot az edzésen töltenek, én meg felrobbanok itthon. Talán most kéne nekiállnom krimit írni, garantáltan vérben úszó sztori lenne.

Nézzetek dokumentumfilmet!

Valentinnap

én: nem tudtad, hogy ma valentinnap volt?

A.: de, tudtam... de mi nem tartjuk... vagy már igen?

én: egyáltalán nem kell ahhoz tartani, hogy adjál nekem valamit*

* én adtam neki csokit, ő meg nem vitt el a befagyott Balatonhoz, úgyhogy legszívesebben egész nap őrjöngtem volna (de inkább csak egy fejbelövős sorozatból néztem meg két évadot, miután rájöttem, hogy... khm... nem annyira volt jó ötlet földhöz vágni az egyik kedvenc félliteres, forró teával teli teásbögrémet... mondjuk felfoghatjuk valentin napi ajándéknak, hogy A. takarította fel... de minderre nem került volna sor, ha a) nem vagyok totálisan kimerülve b) elvitt volna jeges Balatont nézni és nem a háromszáz méterre lévő kiserdőt ajánlgatja helyette úticélként)