Aki a virágot szereti

nos, annak a jelleméről nem mondhatunk semmi biztosat.

Én nem vagyok nagyon jó kertész, mert nem gondoskodom elég kitartóan - ez alól kizárólag A. és a gyerekek a kivételek, de őszintén szólva egyre többször álmodozom azokról az időkről, amikor a gyerekek majd elköltöznek (és hetente legalább egyszer hazajönnek beszélgetni - tudom, ez aztán tényleg az ábránd kategória, szóval, néhány év múlva majd nyunnyogok arról, hogy hiányoznak, mert hetekig vagy hónapokig nem látom őket) és mi kettesben leszünk megint A.-val. Addig is itt vannak a nyakamon, pluszban még anyukám is, aki - nincs mit szépíteni rajta - a legidegesítőbb gondoznivaló mind közül. Igen, gáz leírni, tudom. De szerintem azoknál is elszakad időnként a cérna, akik nem vallják be. Én inkább bevallom - nem annyira a nagyközönség számít, mint inkább magamnak. Szar ezzel szembesülni, de jobb, mint nem felismerni. Mert így - nagyon tudatosan és szigorúan magamhoz - nem csúszok bele semmiféle bántalmazásba. Nem könnyű. Az (nyilván - mondom én, de közben korántsem nyilván, épp ezért kell beszélni is róla*) nem merül fel bennem, hogy kezet emeljek rá vagy lökdössem, vagy ilyesmit tegyek. De azt azért érzékelem, hogy a süketsége miatt használt folytonos erős hangerő keverve az ingerültséggel erősen hasonlít ahhoz, mint amikor kiabál az ember. Én viszont nem akarok kiabálni (sem vele, sem mással - bár sajnos néha szoktam), úgyhogy inkább elkerülöm őt.

Van egy növényem, amit húszcentis kora óta nevelgetek, mostanra jó két méter. Szeretem őt, minden évben átültetem nagyobb cserépbe, portalanítom (!) a leveleit, beszélek hozzá - szóval szeretem. Na, ez a növény néhány hete elkezdett ijesztően kidőlni a földből. A földjéből, ami - mint konstatáltam - tiszta iszap. Megtámasztottam egy hatalmas karóval. És mondtam anyukámnak, hogy ne öntözze. Ő nem szokta - mondta. De V. is látta és én is, hogy öntözi. Hogy csak naponta-e vagy naponta többször is, azt nem tudom. Azóta már többször rajtakaptam, hogy locsol - majd ha szólok neki, azonnal, a bögrével a kezében is tagad. A növényt nem tudom máshová helyezni, a nagyszoba a gyerekek szobáin kívül az a hely, ahová besüt a nap. Észak-déli tájoilású a ház, az egyik felén mindig süt a nap, a másik oldalon legfeljebb reggel 7-9-ig. Nyaranta. A növény nagy, a gyerekek déli fekvésű szobái nagyon kicsik, vagyis ez nem lehet opció. Kivinni a szabadba májusig nem tudom. Nyilván tartósan anyukámat sem. És tudom, hogy jóindulatból gyilkolja meg szegényt, és én meg a dühtől tajtékozva védem meg - szóval, inkább oda sem megyek már. Most letakartam a földjét egy nagy kartonpapírral (nem szorosan), hogy anyukám lássa, hogy nem lehet megöntözni. De nekem két napja görcsöl a fejem a tehetetlen méregtől.

* a gyerekek és a nők mellett az öregek bántalmazottsága is nagyon magas, ráadásul ennek a látenciája még magasabb, mint a gyerekek vagy a nők esetében, mert az öregek nem járnak (pláne mostanában) intézményekbe, és nem jár hozzájuk védőnő, mint a gyerekekhez és amúgy sem feltétlenül tudják verbalizálni, hogy mi történik velük.