Anyukám ma megkapta a Pfizer oltás első adagját. Hogy hogyan? Véletlenül. Tegnap felhívtam a háziorvosát, hogy megkérdezzem, mikor kerül sorra, mert még semmiféle értesítést nem kaptunk. Ahogy felvették a telefont, beleszóltak, hogy pillanat és onnantól azt hallottam, mi történik másokkal a rendelőben. Az történt, hogy épp 18 embert próbáltak összeszedni, akik el tudnak jutni egy budapesti oltópontra vidékről. Az asszisztens a hangok alapján a haját tépte, hogy mit csináljon. Úgyhogy amint hozzám szólt, mondtam, hogy anyukámat azonnal tegye fel a listára. Megkérdezte, hogy tudjuk-e vállalni, hogy eljuttatjuk. Persze - mondtam (de aztán a tesóm vitte el, nem én, mert ő már túlesett a covidon, én meg nem, így féltem tumultálódni a tömegben. Elvitte, beoltatta, hazahozta). Egy nagy kő esett le a szívemről ezzel - igaz, maradtak más nagy kövek.
Apám autót vezet. Ennek látatlanban persze örülök, mert egy hónapja még az is gond volt számára, hogy egyedül gatyát húzzon - ugyanakkor... hát, nem szeretnék vele összefutni az utakon. Hogy miért nem beszéljük le róla? Mert még soha semmire vagy semmiről nem sikerült rá vagy lebeszélnem, leszámítva az egyhónapos covidos haldoklásának az időszakát.
Ma több dolog miatt is elégedett vagyok magammal: úgy tűnik, sikerült jól kezelnem egy krízishelyzetet (oké, többek közt ez a munkám - de ez nagyobb krízis volt és ingoványosabb talaj a szokványosnál).
Jól bevásároltam raklapokból - hogy magaságyást építhessek a kertben. Jó nagy munka lesz, de már évek óta tervezem. Az ősszel hívott kertépítők, akikkel megállapodtunk, hogy tavasszal segítenek a kertet rendezni, visszamondták a megállapodást (A. előre megmondta, én naívabb voltam) - de most felszívtuk magunkat és megcsináljuk mi, amit tudunk. Kis kert, de nagy munka lesz. Viszont utána kánaán és paradicsom. Remélem!
Egy volt barátnőm, aki pedagógus, ma covidos lett. Haragszom rá, mert évek óta használ lelki szennyesládának, különösebb viszonzás nélkül, ezért minimalizáltam a kommunikációt vele (vagyis én nem kezdeményezek beszélgetést, mert már több ízben feleslegesnek látszott) - de persze ezt nem kívántam neki.
És a nap végén: ma tudtam meg, hogy tegnapelőtt meghalt egy közeli ismerősöm, majdnem barátnőm (angoltanárom volt, írtam róla többször, hogy mennyire szeretem, aztán összebarátkoztunk, és angolra már nem jártam hozzá, mert vagy időm, vagy pénzem nem volt rá, de évente néhányszor találkoztunk, dumáltunk). Össze vagyok törve miatta teljesen! Fiatalabb volt nálam néhány évvel, nagyon sokat beszélgettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése