Van könyv, ami tetszik

Még ha ezidáig a karácsonyt követő bejegyzések nem is ezt tükrözték. Franzen könyve (A nagy rengés) megint bejött. Nem tudom, az egész egyben mennyire "jó könyv", még nem olvastam róla kritikákat, de ilyen könyvet szívesen írnék én is. Szociofikció (a helyesírás-ellenőrző persze tiltakozik,de én tudom, hogy az, legrosszabb esetben új szót alkottam - nem az elsőt és nem az utolsót). Engem a részletei, az oldalnyi, a féloldalnyi, a mondatnyi részek nyűgöznek le, gyors egymásutánban sokszor, sokan, nagyon.

Sajnos Alice Munro írásai meg nem, úgyhogy nem is folytattam a sóskaevést.

És már kinéztem, miket szeretnék a születésnapomra megkapni megvenni magamnak. Mert úgy a legbiztosabb. Mindig nagyon örültem, hogy pont annyival karácsony után születtem, hogy legyen idő rájönni, mi hiányzik még.

A világ végtelen variabilitása

Az álmodtam, hogy egy osztálytalálkozón vagyok (igaziból A.-nak volt, de nem ment el, mert elhúzódott az edzése), és ott a "kivel mi történt" körben kiáll Éva, a mindenkori eminens, aki bosszantóan pont úgy nézett ki, mint gimiben (nem volt különösebben szép, de karcsú és csinos - és sok évvel később a pont akkori állapot nagyon is kívánatosnak tűnhet bárki számára) és azt mondta, már öt gyereke van, amiért igencsak  hangosan megdicsérték a tanárok és az osztálytársak egyaránt. Mire Éva szerényen csak annyit mondott, hogy a világ végtelen variabilitásának köszönhetően van ez így, mintegy törvényszerűen és természetesen. Na, irigységem ekkor hágott a tetőfokára, hogy nem elég, hogy Éva külsőségeiben ugyanolyan maradt, mint volt, de még ilyen frappáns kifejezésekkel is lenyűgözi a hallgatóságot - így el is határoztam, hogy ezt a szófordulatot ezentúl beépítem és szervessé teszem saját előadásaimban is.

Az osztálytalálkozón emlékeim szerint én aztán nem szólaltam meg, vagy vége lett, vagy közben felébredtem, vagy nem tudom, mi történt, de a következő helyszín, ahol találtam magam, egy kaotikusan zsúfolt iskolai menza volt, ahol V.-vel ebédeltünk - de nem ment akadályok nélkül. Vagy nem volt ebédjegyünk, vagy nem volt jó, vagy csak tényleg olyan iszonyúan hülyék voltak a konyhás nénik, mindenesetre nekem hoztak egy tál tipikus "napközislevest", V. viszont az asztal közepén álló levesestálból szedett magának valódi húslevest, amit (úgy tűnik) nem lett volna szabad, mert ránk üvöltöttek, hogy itt húsonként kell fizetni. V. mondta, hogy nem vett húst, csak répát és levét, de azt mondták, erre nincs bizonyíték,  fizessük ki a különbözetet. Erre én elkezdtem - a már korábban elhatározott módon a világ végtelen variabilitásával érvelni amellett, hogy miért lenne teljesen abszurd és logikátlan külön fizetnünk bármiért is. Gondolhatjátok, milyen sikerem volt a konyhás nénik közt ezzel a hangzatos kifejezéssel! Végül is arra nem emlékszem, fizettünk-e a meg nem evett külön húsokért, de aztán hozták a második fogást, ami nem kicsit volt bizarr: kéz nagyságúra és alakúra sütött piskóták voltak hatalmas tálakon, hozzá porcukor. Sajnos a kezek többségének legalább az egyik oldala szenesre volt égetve, mondtam V.-nek, hogy azt semmiképp se egye meg. A piskóta a bizarr alakját leszámítva egyébként finom volt, csak ilyen mennyiségben túl tömör és száraz, úgyhogy gondoltam, keresek hozzá lekvárt - de csak parfümök voltak kitéve a polcokra kis színes üvegcsékben.

Egyszer minden jónak vége szakad, így a zsúfolt ebédlőt is elhagytam, hogy egy egyetem aulájában találjam magam, ahol én is végeztem, és ahová meghívtak, annak apropóján, hogy valami rangos szakmai díjban részesültem, és hogy tartsak előadást. Sajnos a díjról is ott hallottam először, persze, nagyon örültem neki, el is kértem az újságot, hogy hazahozhassam megmutatni, de azt sem tudtam, mégis, legalább nagyjából milyen témájú előadást várnak tőlem, úgyhogy elkezdtem az életutam elmesélését - természetesen beleszőve a világ végtelen variabilitását is. Itt nagy sikert arattam, egyre többen voltak a teremben és láthatóan nagyon tetszett az előadásom, elmondtam az életemből mindenféle vicces és tanulságos eseteket, és kérték, hogy még meséljek, még, még - csak attól féltem, hogy előbb-utóbb valaki azt mondja, hogy most már térjek rá a valódi előadásomra, amiről viszont gőzöm sem volt, hogy milyen témáról is kéne beszélnem a az egybegyűlteknek.

Félálomban (már az egyetemről is szabadulva) pedig azt a nagyon okos dolgot találtam ki, hogy nem kell irigykednem Évára a frappáns fordulatért (a világ végtelen variabilitása), hiszen ha esetleg mindezeket álmodtam, akkor ezt is az én agyam szülte, vagyis én vagyok ilyen nagyon ötletesen választékos és elegáns. Ez félálmomban igencsak nagy megelégedéssel töltött el.

Szóval, úgy tűnik, idén sem fogok hiányt szenvedni (számomra legalábbis érdekes) álmokból.

Egy sör

Szeretem a sört. Csak úgy magában, tisztán, ahogy kijön a sörtehénből. Nem limonádésan (bár nyáron nem rossz az sem), pláne nem egyebekkel. De most A. hozott valahonnan (véletlenül?) egy doboz téli ízesítésű sört. Fahéjas, meg szegfűszeges, meg ilyesmi. Elég bizarr, de azért kértem belőle. Meg is ittam, végül is iható volt, de azért én nem vennék ilyet - gondoltam. Az üres poharat pedig letettem magam mellé. És most itt illatozik. Csoda finom illata van! Kértem is még belőle. De nincs több. És én nem élveztem eléggé, míg volt. Vagy az íze nem is volt annyira finom, mint a z illata? Jaj, most persze sajnálkozom.

Újévi fogadalmak és sorverseny az uszodában

Uszodában voltunk ma, mint ahogy azt már tavaly elhatároztuk, amikor az óév utolsó előtti napján kettesben úszkáltunk A.-val a hatsávos medencében. Ó, boldog régi idők! Ma sávonként voltunk hatan. De nem aggódunk, az újévi fogadalmak nagy része hamar elkopik. Mi persze menni fogunk egész évben, mert mi nem fogadkoztunk, mi csak megbeszéltük, hogy így lesz.

Egyik sávtársam öreg nénike volt. Rózsaszín, 3D-s rózsamintás sapkában rótta a hosszokat. Elég lassan - de hát a szélső sávban egyikünk sem hasított nagyon, és én nagyon fogok örülni, ha nyolcvan felett ilyen fitten lebegek majd a víz színén, mint ő. A nénike öröme viszont egyáltalán nem volt felhőtlen, mert mindenki megelőzte. Bosszantotta a dolog, ez világosan látszott az arcán - de hát mit tehettünk volna mi, többi sávbéliek, amikor legalább a kétszerese volt bármelyikőnk tempója az övénél? Sőt, egy ízben, amikor szinte egyszerre értünk volna a falhoz, én udvariatlanul és etikátlanul (így ő) lecsaltam az utolsó másfél métert és anélkül fordultam, hogy a falat megérintettem volna, így tettem szert jogtalan előnyre vele szemben. És onnantól kezdve minden találkozásunkkor (míg ő egy hosszt úszott, én rendszerint kétszer kerültem szembe vele) erősen megvető pillantásokkal mért végig, kissé biggyesztett szájjal, félig lehajtott szemhéj mögül nézve, hogy érezzem úrinőhöz méltatlan tettem teljes súlyát. Mert gondolom, ő valahogy úgy képzelte, hogy rózsás kis sapkájában vezeti a sort, mint korelnök, mi pedig mögötte sorjázunk tempózás nélkül, nehogy elé kerüljünk.

Én most kimegyek pisilni, szerintem azután minden könnyebb lesz!

 - mondtam 2014. január elsején rögtön ébredés után A.-nak. Persze, nem ezek voltak az év első szavai, hiszen jócskán benne jártunk már az éjfél utánban, amikor lefeküdtünk egyáltalán. Fáradtan, boldogan, kicsit kótyagosan, kevésbé az italoktól, mint a fáradtságtól, de azért ittunk is ezt-azt... az est fénypontja vitathatatlanul az a bontott üveg kétliteres kóla volt, amit mi vittünk a buliba (bocs, nehari, hoztunk egy üveg kólát is, nem iszom ilyesmit gyakran, de szilveszterkor hadd igyak már ilyet, a többit elhasználhatjátok vécétisztításra) - kivétel nélkül minden felnőtt rábukott azonnal, el is fogyott ma délutánra (más tisztítószereket nem fogyasztunk, kólát sem gyakran, mint talán érzékelhető) (és nálunk, mármint a barátainknál sem, a gyerekek soha nem isznak kólát), finomakat ettünk és körbedicsértük egymás főztjét, beszélgettünk, sokat nevettünk, sokszor a könnyezésig, aztán néztük azt a ronda, ötven árnyalatú szürke órát a tévében (gondolom, jó sokat fizettek valakinek ezért a minimáldizájnért) aztán meghallgattuk a Himnuszt (régebben énekeltük is, most csak Á. tátogott hangtalanul), aztán srabbleztünk még, aztán kidőltünk. Szóval, nem a fent már említett mondat (Én most kimegyek pisilni, szerintem azután minden könnyebb lesz!) hagyta el először a számat kettőezer-tizennégyben elsőként, de a fenti mondat már néhány perccel később is nagyon igaznak bizonyult, kimentem pisilni, aztán megittam vagy fél liter vizet, aztán visszabújtam A. mellé a vendégszoba franciaágyának paplanja alá - és minden sokkal könnyebb lett.

Szinte percre pontosan huszonnégy órát töltöttünk a vendégségben (déli egykor karamellkrémes meg juharszirupos amerikai palacsintát reggeliztünk és sült kacsazsíros kenyeret, aztán sétáltunk egy órát, aztán még visszaültünk dumálni, aztán közösen megettük a gazdagságot és hosszú szempillákat egyaránt ígérő lencsefőzeléket (nem mellesleg finom is volt)). Szeretném, ha a jövőben is lennének mindig olyan barátaink, akik nem bánják, ha ennyi időt töltünk náluk.

Az elmaradhatatlan hajfestéses poszt

Azt hiszem, idén ilyen még nem is volt. Pedig...

én: szerinted befessem még a hajamat indulás előtt? (elvárható válasz: nem)
A.: igen
én: mi???? már többször kell befestenem, mint nem
A.: ezt hogy érted?
én: sehogy (feldúltan el)

A jelenleg érvényes hajszínem a doboz felirata szerint: elegáns világosbarna (Egy ennek alapján készülő személyleírás nyomán nincs az a detektív, aki rám bukkanna. Bár tudtommal nem is keresnek. Ha mégis: alszom a sarokban)

Amúgy az év utolsó napját állati szorgosan töltöttük: polcot fúrva, táblát felrakva, tükröt feltéve, főzve, mosva, mosogatva - csak hogy biztosan úgy várjuk az estét, mint a használt felmosórongy. Remélhetőleg a barátainkban lesz annyi energia, hogy minket is ébren tartsanak. Vagy ha nem sikerülne nekik, legalább vigyázzanak a mi gyerekekre is, míg mi boldogan alszunk.

Nincsenek különleges kívánságaim az eljövendő évekre. Egészséget szeretnék. Egészséget magamnak és mindenkinek, akit szeretek, meg mindenkinek, aki szereti. Tizenévesen a világ legviccesebb mondásának tűnt, minden alkalommal gurultunk a röhögéstől, amikor János bácsi és Manci néni, szeretni való, kedves, drága  öreg szomszédaink a Tiszán, mintegy tiszteletbéli nagyszüleink azzal köszöntek nekünk, a szüleinknek, mindenkinek: Csak egészség legyen! Úgy tűnik, hozzáöregedtem a mondáshoz, úgy érzem, akkor bármi megoldható.

Az év utolsó álmai

Azt álmodtam, hogy Á. iskolájában van a gyerekkönyvtár mellett egy felnőttkönyvtár és könyvesbolt is (a felnőttön nem szexboltot kell érteni, sem dohányárut, egyszerűen egy másikat, ahol a szülők is kölcsönözhetnek), ahol a karácsony előtti vásárban tombolát (vagy egyéb nyerési lehetőséget) rendeztek, én pedig könyvet is akartam venni, de különösen azért mentem, mert úgy éreztem, hogy most végre biztosan nyerhetek valamit. Nyertem is, egy üveg bort és egy bronzszínű, kézzel hímzett (azsúrozott?) huzatú dísz kispárnát, ami kristálycukorral volt megtöltve. Amint a könyvtárban nézelődtem, válogattam, kinyitottam a bort (végül házi meggylikőr volt benne, nagyon finom, friss meggyléből) és azt iszogattam a sorok közt, sőt, később a kispárna csücskét is kiharaptam, hogy egy kis kristálycukrot szívogassak belőle. A könyvtár egyébként zegzugos és nagyon otthonos, hangulatos volt, mint már Á. is elmondta, hatalmas fotelok voltak benne takarókkal, a polcokon a könyvek mellett nagy tálakon frissen sült pogácsák és egyebek - hogy a gyerekeknek legyen kedve olvasni. Már épp bekucorodtam volna egy fotelba, amikor megszólalt a tűzriasztó csengő, így nagyon fegyelmezetten, minden kapkodás nélkül kivonultunk a könyvtárból az udvarra (sajnos a borom, a már megvett könyveim, sőt, a csodálatos kispárnám is ottmaradtak egy polcon), és ott vártuk a tűzoltóautó érkezését és kisebb csoportokban arról beszélgettünk, hogy mindenképp be kell bizonyítani, hogy a tűz nem a karácsonyi rendezvények részeként keletkezett. A kis csoportban, ahol beszélgettünk, volt egy lány, akit valahonnan ismertem, és aztán a máshonnan jövőkkel együtt sodródva nagyon megörült további embereknek, többek közt két fiúnak (akik közül az egyik annyira, de tényleg annyira gyönyörű volt, hogy egy rövid, de határozott pillanatig iszonyatos szomorúság tört rám amiatt, hogy nem találkoztam vele vagy 25 évvel korábban). Az ismerős lány bemutatta, hogy ők a testvérei, amúgy négyen vannak, közülük valakik ketten ikrek is. Kiderült, hogy az ikrek neve Hesna és Csele, Amerikában születtek és azért kapta az egyikük ezt a nevet, mert az édesanyjuk úgy tudta, azt jelenti, hogy "együvé tartozó" - de aztán már a névadást követően kiderült, hogy nem, hanem kifejezetten azt, hogy "elkülönülő", és amikor megtudta, végtelenül szomorú lett, hogy hogy lehetett az ikrek egyikét ilyen névvel ellátni, és hogy a kórházban szólniuk kellett volna, hiszen tudták, hogy miért adja ezt a nevet és pontosan látszódnia kellett számukra, hogy ez az eredeti szándékkal épp ellentétes, úgyhogy beperelték a kórházat, és a pert meg is nyerték és máig is abból él a család - mesélte (testvéreivel együtt, mind jóval túl a harmincon) a lány. Aztán jött a tűzoltóautó, gondolom, eloltották a tüzet, de a holmijaim, köztük a kristálycukorral töltött bronzszín huzatú díszkispárnám örökre elveszett.


Egy másik álmom mostanában arról szólt, hogy visszamentem dolgozni, de egy új épületbe (régi, kopott szocreál épületbe, csupa rozsdás fémből és fakult üvegből) költözött a munkahelyem. Volt külön szobám (így is van... üresen áll hónapok óta), és ágy is benne (az a valóságban nincs), úgyhogy amint bementem, lefeküdtem, mert még nem tudtam jól ülni (tényleg nem tudok), és reméltem, hogy a főnököm nem jön be, és akkor alhatok. Így is lett - de aztán behozott valaki két gyereket (nem az enyémeket), hogy vigyázzak rájuk, mert téli szünet van. Úgyhogy kikászálódtam az ágyból, hogy szerezzek nekik valamit, amivel játszani tudnak. A folyosón összetalálkoztam egy ismeretlen nővel, aki láthatóan ott dolgozott valamelyik szobában. Köszöntem, bemutatkoztam és mondtam, hogy valami szórakoztató dolgot keresek a gyerekeknek. Azt mondta, hogy itt nem lesz könnyű találni, hiszen itt irodák vannak. Mire én azt találtam mondani, hogy ismerem az ilyen helyeket, mert amikor apám annak idején a kőolajkutatóban dolgozott (soha, még a közelében sem... nem is volt szerintem ilyen hely), ott én sokat gyerekeskedtem (amúgy apám sosem vitt be a munkahelyére, mindig a kórházban voltam anyukámnál), és nagyon jó - folytattam - hogy itt nők is dolgoznak az irodákban, mert a kőolajkutatóban kizárólag férfiak dolgoztak, és képzelheti, milyen nyomasztó volt, "hiszen azoknak még mimikájuk sincsen"

Nézni más,

mint enni. Képeket nézni karácsony utáni teli hassal is lehet. Remélem, senki sem túl éhes, amikor nézegeti. Mert jóllakni a képekkel nem lehet - ez inkább jó most.

nyers diós bejglik + egy szilvás

 megsültek mind

 a mákosok egy hajszálnyira megrepedtek, azokról nem teszek fel képet, hiúság okán, inkább a fáról, amivel A. egyedül birkózott, láthatjátok, plafonig ér

 A. addig szaladgált körbe-körbe a fa körül, míg az ki nem engedte a karmait

 itt már nincs rajta felesleges spárga - és az égőket is leszedtük, mert kiderült, hogy idén már nem világítanak

 olajbogyós paprikasaláta

 krumplisaláta - díszítőelemek nélkül

 franciasaláta - nagyon finom volt

 a karácsonyi asztal - a zöldsaláta egyszerű és isteni volt (zöldsaláta, zellerlevél, só, olívaolaj, citrom)

a fát a gyerekek díszítették fel

A. vendégségben a lapulevél alatt

vendégségben én is, mintegy kissé megfolyt akvarellként

Többek közt ilyen volt a boldog karácsonyunk.

Az agyatlan korhely

"A savanyú káposzta levét öntsd le, alaposan mosd ki a káposztát tiszta vízben. Dinsztelj vöröshagymát, karikázz rá (....) Végül a kész levest savanyítsd ízlés szerint citromlével vagy tárkonyos ecettel."

martine tündértippje: Igyatok ízlés szerinti fajtákból kellemes mennyiséget, de ennyire azért ne igyátok el az agyatokat sose!

népi megfigyeléseinkből

A téli nedves, nyúlós, hideg köd odasettenkedik az emberhez, körbefonja nyirkos leheletével és addig simogatja a testet, míg az idegszálakat mind egy szálig a testen kívülre helyezi, csomóba köti, onnantól kezdve pedig a maga kedvére játszódik vele, egy pillanatnyi szünetet sem adva ütögeti, tépi, birizgálja és vigyorgó boldogsággal hallgatja a fájdalmas sikolyokat, a kínnal teli nyöszörgést és a sírást.

Mára a köd elvonult, az idegek visszakerültek a helyükre, úsztam egy órát, sokat sétáltam és majdnem úgy éreztem magam (egészen embernek), mint a dementortámadás előtt.