Kamaszkor, távolság, üveggolyó

én (nagyot sóhajtva):  Olyan rég láttam már a gyerekeimet!

kolléga: miért, hol vagy?

én: a konyhában

kolléga: és ők hol vannak?

én: a szobáikban

Hamupipőke

A bal markomban megannyi sirály, karcsú a nyakuk, apró a fejük, hosszú, enyhén ívelt csőrük égnek áll. A jobb kezemben rövid pengéjű, éles kés van.

- Mire vársz? Vágjad! - mondja nagyanyám - Így sosem lesz ebéd. Levágom. Egyet, kettőt, nyolcat, mindet. Belenyúlok a vízbe, kimarkolok egy újabb csomót.

 - Juliska - mondja nagyanyám.

- Nóra vagyok - morgom az orrom alatt és újra nyisszantok. Jó éles a kés, egyből viszi mindet. Hullanak a vízbe a kis csőrök. Vannak hattyúk is, ívelt nyakkal, azokat nehezebb levágni.

- Nem te! - nevet nagyanyám.

- Akkor ki? - kérdezem. A kezem mozog: benyúlok a vízbe, kiemelem őket, vágom, fordítom, vágom. Minden csokor hat-nyolc szál, minden csokor fél perc. Gyorsan dolgozom, de lassan haladok. Igyekszem pedig.

- A babot hívják Juliskának.

- Ronda név! - motyogom. Nagyanyám váratlanul nagy bólogatásba kezd:

- A Juliannák mind buták, nehogy ezt a nevet add az új babádnak. Legyen inkább Évi. Nincs is új babám. Az Évi is ronda név, öreges, régies.

- A Júliák is? - kérdezem. Mert Rómeóhoz a színházba egy buta nő nem illik. Vagy mégis?

- A Júliák is - mondja nagyanyám mérgesen. Nagyapádat is ott ette volna meg a fene.

- Nincs is nagyapám! - kerekedik ki a szemem. Meghalt a háborúban!

- Maradt volna ott, jobb lett volna! - fordul el nagyanyám. - Vágd azt a babot gyorsabban! Mit képzelsz, mi vagy te, kisasszony? A sirályok eltűntek, egy marék Juliska bab van már csak a kezemben. Vágom egyiket a másik után. Aranyszín nyaláb... mintha csak varázsvesszők volnának. Minden vágásnál kívánhatok egyet. Ha nagyanyám nem szól bele, teljesülnek. Egy: egy kastély, száz szobával... kettő: egy táltos paripa... három: aranykard... négy: valódi korona... öt:

- Mozogjon a kezed! Itt a zeller, a zöldpaprika, a fokhagymát majd én tisztítom. Beleszólt. Kezdjem előről? Vagy az eleje már megvan? Egy nyalábbal megint kimarkolok a vízből. Már alig van, sietnem kell, ha kívánni akarok.

Eleget téve a kedves felszólításnak

nem ércelődök

A valóra váló álmokról

Egyszer, még épphogy kinőve a kamaszkorból, írtam egy novellát. A főszereplőt Erdelényi Limonettának* neveztem el. Az elmúlt napokban a fb rendszeresen felkínálja nekem - fényképpel! - ismerősnek Erdelényi Limonettát. Egyrészt ugye nem ismerem - másrészt ha tudná, miket tudok róla!

Mostanában megint gyakran álmodom - csak ritkán emlékszem rájuk. Volt például egy olyan álmom, amelyben A.-val egy irdatlan magas fán élünk, nagyon félő, hogy alvás közben leesünk - eleve kevés olyan ág van, amiin végig lehet heverni, de két oldalról ott is óriási mélység tátong előttünk.

Aztán ma valami olyasmit álmodtam, hogy elmentünk egy céghez egy (amúgy nem létező?) munkatársammal dolgozni, de kiderüt, hogy a vezetőség tagjai sorra halnak meg. Talán nem a COVID miatt, mert például a titkárnő, Halasi Laura (?) épp néhány perce akasztotta fel magát, talán azért, mert elhunyt a főnöke is (valahogyan) és így értelmét veszítette az élete? Mások is meghaltak betegségben (?), balesetekben (?) vagy öngyilkosság által. Mondanom sem kell, hogy a szervezetetfejlesztésből így nem lett semmi, hullottak az emberek, minty a legyek. A témához képest nem volt nagyon nyomasztó, inkább csak a döbbenetre emlékszem, és hogy kvázi felháborodva mesélem A.-nak, hogy tök feleslegesen mentünk oda.

* nem, de hasonlóképp ritka név volt akkoriban és most is

egy beszélgetésből

...épp azért nagyon jó vezető, mert amellett, hogy birtokában van minden szakmaiságnak, több benne a munkatársai iránti szeretet és elfogadás, mint a számonkérés és a kritika...