előkészületek

én: és kitaláltál már valamit V.-nek és apának?

Á.: mire gondolsz?

én: arra, hogy közeleg a karácsony

Á.: hát, engem a karácsony nem különösebben érdekel

én: de minket igen

...

én (nagyon szomorúan): megkérdeztem Á.-t, készül-e a karácsonyra, amire azt válasziolta, őt nem érdekli

A.: hát... khm.... igen... khm... ismerjük őt

én: ha idén sem kapok semmit a gyerekektől, nagyon meg fogok sértődni... nem azt várom, hogy ugyanolyan fontos legyen nekik, mint nekem ők, de azért tartsák már számon azt, hogy nekem mi esik jól

...

Á.: nem tudom, apa vagy V. minek örülnének

én: tea? csoki?

Á.: hát, jó... és te mindek örülnél?

én: mindegy...tényleg... én igazából bárminek, amit szeretettel adsz

Á.: nem értem, hogy akkor miért nem örülsz annak, ha szeretettel nem adok semmit?

Még az is lehet, hogy igaza van. Meg nyilván ronda dolog így kizsarolni valami ajándékot. De ismerem őket is és magamat is. És ha idén sem találok semmit a fa alatt a gyerekektől, akkor tudom, hogy piszok hisztis leszek egész karácsonykor. És az senkinek sem jó. Szóval, jobb, ha készülnek valamivel. Hogy ez így nem az igazi? Persze, hogy nem. De évekig vártam az igazi élményre, amikor tényleg meglepetésből kapok valamit. Maguktól. A. sem képes rá, neki is listát kell írnom. Nem tudom, kaptam-e tőle valaha olyan dolgot, amin meglepődhettem. Régebben anyukámtól szoktam kapni, ő tényleg figyelt rá, mit szeretnék, meg is kérdezte, de mondani sem kellett neki, tényleg tudta. Én is tudom a gyerekekről (btw mindenkiről, egy kis odafigyeléssel nem nagy truváj). És talán még elég messze van ahhoz a karácsony, hogy elfelejthessem a mai kis incidenst és tudjak úgy tenni, mintha minden normálisan menne és maguktól jutott volna eszükbe, hogy nekem is szerezzenek egy kis örömöt valamit. Talán könnyebb lenne, ha az öt(?) szeretetenyelv közül nekem nem épp mind az ötre az ajándékokra lenne legnagyobb szükségem. Persze érintéssel, rám fordított minőségi idővel, elismeréssel vagy a nekem tett szívességekkel sem állnak valami jól. Nah, még jó, hogy tegnap írtam a pozitív listát, ma biztosan megint kardomba dőlnék nélküle.

A jó oldal

Hiába volt félelmetes és sok tekintetben borzasztó ez az év, igenis történtek jó dolgok is. Nem akarom, hogy a jóság elvesszen a félelmetes felszín alatt. Tudom, még nincs vége - és tudom, ha vége lesz az évnek, sem változik érdemben semmi.

Ez még nem évösszegző (és ki tudja, lesz-e), hiszen van még hátra közel két hét az évből, csak szeretnék nem hiányokkal és frusztrációkkal nekifutni a karácsonynak. Szóval:

A szülinapomat Brüsszelben, Oostende-ben és Bruge-ben és  töltöttem - es bár látszott már, hogy készülődik valami, nem gondoltam, hogy minimum egy évig azok lesznek a legszabadabb napjaim.

Ötösre államvizsgáztam és minden sallangtól mentes körülmények közt a tanulmányi osztály résnyire nyitott ablakán át átvettem a diplomámat.

Volt lehetőségem home officeban dolgozni, ennek a kereteimet magam alakíthattam a körülményeknek és az igényeknek megfelelően.

Megtanultam kenyeret sütni és fermentálni.

Megjelent egy novellám.

Vettem egy biciklit magamnak (igaz, nagyon keveset használtam végül - de remélem, még fogom)

Á. leérettségizett és felvették az egyetlen helyre, ahová jelentkezett (oké, ez nem volt nagy kérdés, hogy így lesz-e)

Két hetet töltöttem a Balatonnál, náhány napot Henivel, aztán A.-val, aztán anyukámmal, végül egy napot még V.-vel is, aki utánam volt ott két hétig.

Bár kétszer is karanténba kerültem, egyszer sem voltam covidos - sem én, sem más a családból, mindannyian élünk és virulunk (a lehetőségekhez mérten) - ha ez meglesz a jövő évben is, már jó.

A szüleimmel biztonságos körülmények közt, kültéren tudtam találkozni, még egy-egy egynapos út, étterem, kávézás is belefért.

Négy csoportot is tartottam idén, kettőt a munkahelyemen, kettőt a saját vállalkozásomban - és mindegyikről nagyon jó visszajelzéseket kaptam - de legfőképp mindegyik maga volt a flow.

Ha nagy bulik nem is voltak és néha beborultam a magányosságtól, igazából gyakran kapok a barátaimtól hívásokat, üzeneteket, érdeklődést és szeretetet. Azon még dolgozom, hogy ne érezzem azt, hogy sosem elég.

Mindkettőnknek megmaradt a munkája, a fizetése, még év végi jutalmat is kaptunk mindketten. Van hol laknunk, sőt, tudunk venni új mosógépet, ha muszáj, anélkül, hogy kölcsönkérnénk.

Volt lehetőségem arra, hogy támogassak másokat személyesen, tárgyakkal és pénzzel is.

A munkatársaim kedvelnek, de minimum elfogadnak - és néhányan közülük, a főnökömmel az élen kifejezetten szeretnek és ezt mondják is. A kliensek közül is többektől kaptam már ilyen visszajelzést.

Idegenek is nagyon pozitívan reagálnak az alkotásaimra - lassan el kell hinnem, hogy nem pusztán elfogultsgból mondja valaki azt, hogy jó, amit csinálok.

A műtétem jól sikerült és minden reményem megvan arra, hogy a szövettani rész is oké legyen (emiatt persze még drukkolok)

Idén (sőt, tavaly ősztől fogva) több meglepően sárga holmit is vettem magamnak: dzsekit, ridikült, cipőt, hátizsákot - és most legutóbb egy hatalmas, napsárga kabátot is - és bár mindig azt hittem, nekem nem állnak jól a sárga holmik, mindegyikben ragyogok.

Újra gyakorlom az autogén tréninget - működik.

Olvastam (nem különösebben sokat, de elég rendszeresen) és filmeket is néztem (sokat, ha nem is annyit, mint amikor egyetemista koromban a közgáz tematikus filmklubjába jártam éveken át minden hétfőn és csütörtökön két-két filmet nézve, plusz hetente többször moziba)

Ma kaptam egy levelet, hogy beválogattak egy jövő évben induló csoportba, ahol megint kipróbálhatok valami újat, ami ezer szálon kapcsolódik a régiekhez.

Várom a karácsonyt (és a virágzó tavaszt)

Időpont

Rám írt a fodrász a múlt szerdán, hogy lemondja az időpontomat, mert beteg. Csütörtökön mentem volna - de így nem mentem. Gondoltam, hogy nem hiányzik nekem a műtét előtt (sem) a covid. Aztán tegnap felhívott megint, hogy ma mennék-e a múlt csütörtök helyett, de még nem éreztem magamat késznek erre. Akkor azt mondta, mondjak én egy időpontot, ami nekem megfelel. Mondom, hogy a jövő csütörtök öt óra jó lesz. A telefon túlvégén néma csend, majd kuncogás. Megnézted a naptáradat? - kérdezte. Meg, mondom én, már szabadságon leszek és nincs semmi dolgom aznap. De hát az már huszonnegyedike! Az szenteste! - mondta. Jaj, hát azt nem vettem észre - mondtam, mert a naptáram csak a következő napokat veszi ünnepszámba. Így végül a csütörtök helyett a hétfő lesz a fodrásznap - én meg jól megijedtem, hogy ennyire közel még sosem voltam idén a karácsonyhoz és még alig van valami készen. Mondjuk én már igen. És igazából ajándékok is vannak, de még csak a nagyon szűk családnak (A. , Á., V.) Rend vagy tisztaság vagy díszek, sütik, kajavásárlások - nos, ilyesmik még a kanyarban sincsenek.

Összeesküvés!

Azt hallottam, hogy igazából nem a covid19 betegíti és öli meg az embereket, hanem egy annál sokkal veszélyesebb vírus, amit a világ kormányai titkolnak az emberek elől, ennek elfedésére kitalálva a covid19-et, ami viszont valójában nem létezik.

Írok röviden most a kórházi dolgokról is - ami úgy hangzik, hogy összességében minden nagyon flottul ment és minden nagyon rendben volt, megfejelve azzal, hogy mivel ugyanott voltam, ahol a gyerekek születtek, kaptam egy plusz boldogságadagot nosztalgikus visszarévedésbe csomagolva: ugyanolyan szoba egy másik emeleten, kábé ugyanaz a kilátás, ugyanolyan ebédlő, szerintem még az ebéd is ugyanaz ugyanolyan volt - igaz, most nagy nosztalgiázva megettem, míg akkor még büszke és dacos voltam (valamint jött anyukám az otthoni koszttal). Tényleg (szinte*) minden oké volt, eljövetelkor megköszöntem az egésznapos szuper élménynapot a nővéreknek  - kicsit csodálkoztak, de végül együtt nevettünk.

A kórházi pakkom végül elég nagyra sikerült - főleg amiatt, hogy nincs icipicire összehajtható, de kibontva naaaaagy és meleg köntösöm, ami elfoglalt egy fél böröndöt.  A másik felében volt törülköző, papucs, innivalók (kellett) némi kaja (nem kellett), hálóing, betétek, plusz bugyi, szappan (kellettek) fésű (nem kellett), kabalamacska (kellett) különféle fertőtlenítőszerek (nem kellettek, de azért én használtam őket), vécépapír (kellett) - és még telefon, töltő, iratok, toll (ez utóbbi csak rózsaszín volt nálam, mind kellettek).

* A hivatalos/tudatos tájékoztatás nem  állt a helyzet magaslatán - ugyanakkor amit a műtősfiúk és a beteghordók pihenőjében töltve végighallgathattam műtét előtti egy órában egy nejlomnzsákkal letakarva, az.. khm... több volt a sokknál.

El vagyok maradva

V. designer zoknikat (is) kért karácsonyra. Elhűltem, hogy a nagyon olcsó zoknik párjáéért kérnek kétezret, de láttam ötezerért is. Webshopban, persze, mert a műtét miatt nem mászkáltam (sokat) az elmúlt napokban. Jól is vagyok, csak tegnapelőtt tett be, hogy könnyelműen hajat mostam télen plusz egy pohár meggylét is megittam azonhidegében az előszobából behozva. Pokoli torokfájás tört rám, de gyömbérrel, fokhagymával, mézzel és némi nurofennel kikezeltem magam.

A holnapi nap pedig? Úgy kezdődik, mint egy nyereményút, amiről nem tudok semmit. A reptéren már voltam (teszteltetni két hete), most begyömöszöltem mindent (remélem, tényleg mindent) egy bőröndbe, kikészítettem a ruháimat és holnap hajnalban A. kivisz a vonathoz bevisz a kórházba. Onnantúl pedig kezdődnek a kalandok. Remélem, holnap ilyenkor már az igazak boldog álmát alszom majd a saját ágyamban!