Eseménytelen

Akkor meg minek írni róla?

Mert cseppet sem látens grafomán vagyok.

És ha nincs miről (bááár, tulajdonképp nem túl helyes, sőt talán egyenesen ronda dolog eseménytelennek nevezni egy napot, amikor ezt a verset kaptam - szóval, boldog, verses nap, kevés egyéb történéssel) írnom, akkor miről is írhatnék? Igen, igen.

A régebbi olvasók már rájöhettek, hogy amikor nincs miről írnom, akkor gasztroblogot vezetek.

Megkérdeztem ma külön-külön a gyerekeimet, hogy paradicsomlevest vagy zellerkrémlevest szeretnének-e ebédelni. Én zellerkrémet szerettem volna (bár a finom (nem a napközis) paradicsomlevest is nagyon szeretem). És mit mondott V.? Zellerkrémlevest. És mit mondott Á.? Zellerkrémlevest. A.-t nem kérdeztem meg, mert nem akartam kétféle levest főzni, és ha paradicsomot mondott volna, megcsináltam volna azt is. Nem maradt le semmiről, hétfőre megkapja azt.

Utána pedig aranygaluska volt borsodóval (illetve a gyerekeknek eperbefőttel)

(V. egyébként egész jól van, már láztalanul - én meg egész rosszul, de még láztalanul)

Van vörös hagyma a tarisznyába'

Gyerekként sokszor zengedeztem ezt a népdalt - és másokat is. Általában könnyekig meghatott, szívembe mart a megénekelt vagy megírt szegénylegények, szegény emberek sorsa - és teljes szívvel-lélekkel éreztem magam közéjük valónak. Ez aztán a későbbi életemre nem volt túl jó hatással - mert noha az eszem tudja, hogy nem nagy gond, ha az ember a jól elvégzett, tisztességes munkájáért pénzben, sőt, akár sok pénzben is részesül, lélekben mindig van bennem egy kis (úgy értem, totális) visszatartás, valahogy úgy, hogy szegénynek lenni irtó becsületes dolog, viszont gazdagnak lenni meg gáz (pontosan tudom, hogy nem igaz, az agyam jól működik) Így aztán viszont ha pénzért kell elvállalnom egy munkát, iszonyú görcsök közt mondok rá árat (és többnyire kevesebbet, mint szeretnék), halálra szégyellem magam azért, hogy a pénz, mint gondolat egyáltalán felvetődik bennem a munkám ellenértékeként - és kétségbeesetten óvom magam attól, hogy meggazdagodjam. Pedig nagyon szeretnék ám meggazdagodni. Így viaskodom hát magammal napról napra, hol legyőzöm magam, hol vereséget szenvedek - de a gyötrődés rendszeres és általános. És tegyük hozzá, teljesen felesleges, mert a gazdagságnak még csak a szele sem érintett meg ezidáig. A lelki békém inkább akkor van meg, ha nem kell magam gazdagnak éreznem (ebből sajnos nem következik, hogy általában meglenne), ugyanakkor hol ezt szeretnék, hol azt kívánok, és ezeknek egy részét  - akár tetszik, akár nem tetszik - (sok) pénzért lehetne megvásárolni - ilyenkor elhatározom, hogy most már tényleg meggazdagszom - de még mielőtt bármi konkrét is történhetne ez ügyben, már azon aggódom, hová lesz így a féltve őrzött énképem integritása. A lottóötöst erkölcsileg elfogadhatónak tartom - de nem és nem és nem jön. Hát, szörnyű, na (még ha nem is érzitek át).

A fentiekből is következik viszont (vagy nem?), hogy szívesen eszem például vöröshagymát. A vöröshagyma egyébként megsütve nem hogy nem keserű, de inkább kifejezetten édes - gyerekkorom kedvenc reggelijei közé tartozott a sült paprikával egyetemben. Semmi egyéb nem kell hozzá, csak felkarikázni jó sok (ma reggel egy kiló) vörös vagy lila hagymát (ma épp vegyesen), egy kis olajon vagy zsíron pici sóval addig fonnyasztani, sütögetni, míg össze nem esik és karamellizálódni nem kezd. Üres kenyérrel ettük (naná, a szegénylegénymítosz!) - de tényleg így a legfinomabb. Bár köretként is jó húsokhoz - de én most nem eszem húst, így kevésbé szívesen csinálok másoknak is. A sült hagymát vagy a paprikát a gyerekeim is nagyon szeretik, a körítést pedig nem mondom el nekik, hátha így nem örökítődik rájuk a kelleténél több hülyeség anyai ágról.

Mit esznek a bloggerek?

Sokfélék a bloggerek
soványak és kerekek,
vörösek vagy feketék,
némelyik tán égszínkék

Egyik eszik piros almát,
másikuk meg fürjrántottát,
van, aki a kukacosat
kidobja, mint fúj! romlottat

de egy másik agitálja -
nem az, kinek van gitárja -
kóstoljátok, ez a jövő
fehérjével teli bendő

Sokan receptet is írnak,
mások folyton arról sírnak
utálják az egész témát
találjunk ki más szisztémát

igyunk vizet, elég az is,
menzakaja tejbepapis
gusztustalan avagy finom
kidobom vagy beburkolom

minden blogger különféle
egyik mindent eltesz télre
a másik meg azt skandálja
elszakadt a szép szandálja

ezért nem megy le a boltba
rendelését telefonba
mondja el egy idegennek
aki a nemet igennek

érti, mikor azt kérdezi
dupla adagot viheti?
Blogger kiált: nyet-nyet-nyet
máskor rendel internet
(en)

(bv-nek tisztelettel)

A konzerviparban fogok próbálkozni

Mert bár igazából sehol sem mindenhol az számít, hogy miben vagyok kiemelkedően tehetséges. Én nem szeretek dicsekedni (szeretek én, ha épp van mivel), de most azt kell mondanom, hogy kivételes képességem van üvegek tökéletesen légmentes lezárásához, én olyan iszonyatosan jól dunsztolok, hogy még én is alig tudom kinyitni - és a lecsó az üvegben nemcsak a tavalyi, de az utóbbi évtizedek szinte minden boldog nyarát felidézi.


(azt viszont kifejezetten undorítónak tartom, és nem tudom, mit kezdjek a helyzettel, hogy a frissen megvett, külsőre hibátlannak látszó tarhonyászacskóból (nem, nem a japánokra edzek még) az olajos melegítéskor több tucatnyi kukac került elő - moly? vagy nem tudom mi... külsérelmi nyom nincs a zacskón, de én még mindig küzdök a hányingerrel, pedig nem vagyok túl finnyás, például a megnyomódott gyümölcsöt simán megeszem (a gyerekeim nem))

Felnőni egy feladathoz

Ma faggyúval gombóccá gyúrt olajos magvakat akasztottam a kis cseresznyefára. Egy-egy rászálló énekesmadarat elbírt eddig is - de a gombóc még nehéz lett volna neki, pláne a sokszor tízesével az etetőhöz repülő, rendszeresen hangosan civakodó, kövérkés madárkákkal. Sajnos sokszor óvatlanok, szinte minden héten kapunk belőlük egyet-kettőt jó barátunktól, a macskától. Végül is mi mással hálálhatná meg, hogy kielégítjük minden szeszélyét?

Ugyancsak ma leszedtem a kertből az első szál ibolyát, és V.-nek adtam, hogy mihamarabb meggyógyuljon. V.-t hazaküldték ma az iskolából, mert belázasodott - de nem adták vele a bizonyítványát, mert azt csak az ötödik órában szabad kiosztani (miért?), pedig amiatt akart ma mindenképp bemenni (már reggel sem volt teljesen rendben, de még épp azon a határon, hogy választhatott, bemegy-e vagy itthon marad) - úgyhogy betelefonáltam az iskolába és hosszasan győzködtem őket, hogy nyugodtan rábízhatják V. egyik közelben lakó osztálytársára ezt a rendkívül fontos személyes okiratot, én magam kezeskedem érte, hogy ide fogja adni. Nem volt könnyű feladat - de hát szülőként muszáj kiállni a gyerekünkért, igaz?

V. régen a cinkét cimkének hívta és csak akkor hitte el (nagy nehezen), hogy n-nel mondjuk és írjuk, amikor megtanult olvasni. Ugyanígy voltam én annak idején a múzeum szóval - meggyőződésem volt, hogy a felnőttek hibásan használják, helyesen múzeom. Magamban még sokáig úgy hívtam, csakazértis - mert úgy gondoltam, helyesebb lenne az utcatáblákat is átírni.

Mit eszik a japán?

Amikor Á. még nagyon kicsi volt és hagyott magának mindenféle okos dolgot tanítani, akkor megtanítottuk neki, hogy melyik állat mit eszik. A ló szénát, a gólya békát, a nyúl füvet, a macska húst, például egeret (igen, egeret, még ha a mesekönyvek a tejet preferálják is) - és Á. mindent nagyon gyorsan megtanult és további dolgokat is akart tudni, és a tudásbővítést akkoriban még általunk kívánta megszerezni - így ilyeneket kérdezett:
Mit eszik a jegesmedve? Mit eszik a pingvin? Mit eszik a róka? Mit eszik a veréb? Mit eszik a cápa? Mit eszik az elefánt? Mit eszik a zsiráf? Mit eszik a farkas? Mit eszik a medve? Mit eszik a gyík? Mit eszik a fecske? Mit eszik a majom? Mit eszik a krokodil? Mit eszik a tehén? És végül, amikor már majdnem minden állatról tudta, hogy mit eszik, megkérdezte, hogy és mit eszik a bojóc? Hát - mondtam én - a bohóc az egy ember, mindent eszik, amit az emberek enni szoktak - és soroltam, hogy milyen zöldségeket, gyümölcsöket, húsokat, tésztákat, egyebeket szoktunk enni mi magunk is - és hogy a bohócok is ezek közül szoktak válogatni. De Á. nem volt elégedett a válasszal, mert értette ugyan, hogy miket eszünk mi, de mit eszik a bojóc? Aki  - mint kiderült Á. szerint nem ember, hanem egy különleges (és kissé félelmetes) állat. És ez a kérdés előjött nap mint nap - és Á. mindennap csalódottan hallgatta, hogy a bohóc szerintem egy ember - de mindennap újra megpróbálkozott, hátha végre egyszer elárulom, hogy végül is mit eszik a bojóc?

Nos, a japánokról pontosan tudjuk, hogy emberek - csak azt nem tudjuk, mit adjunk majd nekik enni. Ketten jönnek, az egyikünk biztosan nálunk fog aludni három éjszakát. Elvisszük várost nézni - és adunk neki legalább reggelit és vacsorát. De mit? A japán koszt elég erőteljesen különbözik az európaitól. A mi leendő vendégünk (vagy vendégeink) japán diák(ok), feltehetően ez életük első európai útja, de hogy Magyarországon sosem jártak még, az szinte biztosra vehető.

Szeretnék nekik olyan ételeket adni, amit van kedvük megenni - de jellemzően hazai ízek (mert azt feltételezem, hogy ha van kedvük idejönni, akkor kíváncsiak az európai, azon belül is a magyar kultúrára, gasztronómiára, szokásokra, életre - vagyis mindenre, amit mi itt mutatni tudunk nekik). Ugyanakkor nem akarom rájuk erőltetni a számukra szokatlan dolgokat - vagyis szeretnék olyasmivel is készülni, amit akkor is fel tudok kínálni, ha a jellegzetesebb magyar kaják nem jönnek be. És azt gondoltam, talán valami apróbb ajándékot is jó lenne adni nekik.

Szerintetek? Ti mit várnátok egy nagyon távoli ország és kultúra vendéglátóitól? És mi mindennel vendégelnétek meg a japán látogatókat itthon?

Valóban gondot jelent-e, ha egy kutya nehezen tud olvasni?

Vannak azért az állásinterjúknak  kifejezetten vidám pillanatai is.

Az egyik jelentkező pályázatírási tapasztalatairól beszél. Nem egyedi jelenség, hogy egy cégnél egy belső ember készíti el a pályázatot szőröstül-bőröstül, vagyis a pályázat tartalmától a költségvetésig mindent - azután mégis odaadják egy pályázatíró cégnek, akik némi (nem feltétlenül kevés) plusz pénzért nem csinálnak semmi mást, mint ráütik saját pecsétjüket és rábiggyesztik saját aláírásukat, vagyis a nevüket adják hozzá - és ezzel nagyobb nyerési lehetőséget biztosítanak a pályázatnak, mintha az csupán egy noname cég pályázataként indulna. Hogy ez mennyire szép dolog, abba ne menjünk bele - de sajnos mindkét fél számára jövedelmezőbb, mintha nem így lenne. A pályázó és a pályázatíró cég közti szerződésben mindig szerepel, hogy a pályázatírással megbízott cég azért nem vállal felelősséget, hogy a pályázat végül nyer-e vagy sem, a külső cég felelősségi köre csak addig terjed, hogy a pályázat a formai követelményeken nem bukik el. Emberünk megírta tehát saját szervezete nevében a pályázatot, volt hozzá időbeli ütemezés, pénzügyi tervezés, logikai keretmátrix, célcsoport, kiindulási helyzet és mérhető eredmény - és kockázati tényezőként a pályázatban szereplő kutyák diszpláziájának lehetősége - a szűrés és gyógyítás esetleges következményeivel és költségeivel. Aztán továbbították a pályázatíró cégnek, akik kicsit átcsomagolták és beküldték.

A pályázat nem nyert, a pályáztató visszaküldte a teljes dokumentációt a pályázónak - ahol is emberünk megdöbbenve tapasztalta, hogy a pályázatíró cég magasan kvalifikált munkatársai a pecséten és az aláíráson kívül még egy fontos változtatást eszközöltek a beadott pályázati anyagban: a diszpláziát következetesen diszlexiára javították mindenütt a szövegben. A visszautasítást a pályáztató ritkán szokta indokolni, így nem tudható, hogy ott elolvasták-e egyáltalán az anyagot - és hogy netán a kutyák olvasási nehézségein bukott-e el a pályázat vagy valami egyében.

Nagyon igazságtalan a világ

Folytatjuk ámokfutásunkat az ideális munkatársunk utáni kétségbeesett hajszát. Eddig ugye megvolt Krisztina, a tökéletes - most már van mellette egy Dorottya és egy Katalin is - ők is tökéletesek. Elég nehéz lesz közülük választani, de mi még feljebb tettük a lécet, újabb és újabb jelölteket hallgatunk meg teljesen feleslegesen - mert felvenni csak egyet tudunk és akarunk.

Gondoltam, hogy felhívom F. figyelmét a döntéselmélet korlátozott racionalitást taglaló fejezetére - de azt hiszem, nem érdekelné, nagyon szeret tobzódni saját felelősségteljes szerepében, amikor nagy komolyan meghallgatja a jelöltet elmondja, milyen is minálunk dolgozni - ha nem tudnám, hogy a fele sem igaz, azonnal idejönnék én is.

Szomorú vagyok, mert látom, hogy milyen sokan keresnek munkát és a többségről azonnal kiderül, hogy sehová hozzánk nem lesz jó - de azok közül is, akik jók lennének (az eddigi három tökéletesen felül) csak egyet tudunk felvenni - és sajnálom, hogy van, aki évek (!) óta keres munkát és nekem kell megmondanom neki, hogy bocs, de ez sem nem jött össze. Azzal vigasztalom magam, hogy talán nem mind érezte vegzálásnak, hogy behívtuk, talán valakinek ez is újabb erőt ad a további kereséshez (mert sokan azt mondták, még be sem hívták őket sehová az évek (!) alatt) - nem akarom magam nagyon sajnáltatni, mert hozzájuk képest istencsászárkirály vagyok a sorsomat tekintve - de nem való nekem ez a kiválasztós szerep.

És most tényleg vérzik a szívem (és könnybe lábadt a szemem is). Járt nálunk egy pasi (összességében jóval kevesebb férfi jelentkezett, mint nő) - egy többdiplomás (különféle és egyenként is piacképes diplomák), sokféle plusz képzettséggel rendelkező, több nyelvvizsgát is magáénak mondható negyvenes férfi - nulla munkatapasztalattal. Egy-két hónap gyakornokság, meg közmunka. Már a megjelenésén is látszik, a beszédén is hallatszik, hogy valami nem oké vele. Valami olyan probléma, ami a tanulásban nyilvánvalóan nem akadályozta őt - és ő tanult becsülettel. Valami olyan problémája van, ami a valóságérzékelését, a kommunikációját, az érzelmeit kuszálta össze, tette korántsem átlagossá. Nagyon nagy lelke van, nagyon vehemens, nagyon őszinte - és láthatóan nem alkalmazható. Nemcsak hozzánk nem, sehová, ahol többek közt embnerekkel is kell foglalkozni. A problémája nyilván (?) nem elég súlyos vagy jól definiálható ahhoz, hogy ellátást kapjon utána - de nyilvánvalóan alkalmatlanná teszi őt a normál viszonyok közti munkavállalásra. Élnek a szülei, eltartják (még talán majd hagynak is rá valamit) - és mi lesz vele később? Mert nem rajta múlik, hogy manapság az uralkodók nem alkalmaznak éles nyelvű, okos, de alkalmazkodni nem tudó, az udvar népéből mindig kilógó udvari bolondokat. És közben nemcsak látom, mondja is, hogy ő úgy szeretné ezt az állást. Nem számít a pénz, eljön ingyen is - mondja - mert szerinte nagyon jó, amit csinálunk.  Csak sajnos ingyen sem alkalmas. Majd értesítjük - mondom.

Kívülről nézve

(miután ezredjére is kidohogtam magam Á.-n)
én: el akarok menni egy kifejezetten gyerekturkálóba
nemén: leadod? becseréled? vagy szerzel még egy használtat is melléjük?
én: ööö... nem erre gondoltam... de most, hogy mondod... megfontolom...
nemén: melyiket?
én: hogy legyen-e harmadik-negyedik

(sajnos ez is csak a poén része volt, igazából tudom, hogy nem lesz több... de ha csak azon múlna, mit szeretnék igazából, még jöhetnének)

Kedves barátaim!

(amennyiben léteztek egyáltalán)

Kérlek titeket, hogy amikor a tincsekben őszülő hajamat tépem ki épp csomókban a dühtől reszkető kezeimmel, és hol mélységesen lesápadva, hol paprikavörösen panaszkodom nektek Á.-ra (az én egy szem fiacskámról, akit amúgy tényleg, igazán, az azonnal megálló szívem minden melegével szeretek), szóval e panaszáradatot hallva ti, akik az én barátaimnak, de legalábbis jóakaróimnak valljátok magatokat,ne nyugtassatok olyan marhaságokkal, hogy Á. kamasz és minden kamasz ilyen, kérlek titeket, hogy ennél a semmitmondó vigasznál sokkal inkább ismerjétek el, vágjátok a képembe, hogy számotokra is teljesen érthetetlen módon, de én egyszerűen szent vagyok - és én igyekezni fogok továbbra is a többi szentekhez méltóan viselni, ami rám méretett.

Matematika reggelire

A.: hány tojást kérsz reggelire?
Á.: háááááát
A.: kettőt vagy hármat?
Á.: nem vagy, hanem és

things to do now that you're 50

Azt mondta az angoltanár, olvassak sokat angolul, adott is könyvet - de ezek az oktatókönyvek nem kötöttek le annyira (mármint hosszú idő volt elolvasni őket, de sosem éreztem olthatatlan vágyat, hogy pont azokat olvassam), úgyhogy vettem magamnak néhány igazi könyvet is angolul. Amit találtam - a turkálóban már csak így van ez.

Találtam például a fenti címmel egy könyvet - rövidke kis pontokba szedett szentenciák, tanácsok vannak benne, hogy miket is kell megcsinálnia annak, aki elérte a fél évszázados életkort. Én még nem értem el, de úgy gondoltam, egyfajta vicces bakancslistát találok majd benne, jó sok pontból állót - majd azokat sok nevetés (laughter) közepette lefordítom magamnak és az arra érdemeseket meg is csinálom, aztán mire majd ötven éves leszek (atyaég, ezt kimondani is nagyon öreg dolog), már kipipálhatom a sok mulatságos dolgot.

A könyvecskét fejezetekre is bontották, hogy az élet minden területén találjunk tennivalót. Van például "at home and abroad", meg  "career and lifestyle",  "activities and hobbies",  "friends and family" - és még más témák is.

Elkezdtem tehát olvasni, egy kis ceruzával a kezemben, hogy kipipálhassam, ha valami már megvolt - például ilyesmikre gondoltam: "járj végig egy rövidebb túraútvonalat egy nyári éjszakán",  "fess meg olajjal egy fát",  "írj szerencsesütis jókívánságokat és dobáld be véletlenszerűen ismeretlenek postaládáiba" - ezekből is látszik, hogy én még totál éretlen vagyok, mert a könyv szerzői egyáltalán nem ilyesmikre gondoltak. Semmi viccesre nem gondoltak!

Tök komolyan gondolták, hogy nézzem meg a kínai nagy falat, ebédeljek egy jót New Yorkban, menjek el egy afrikai szafarira - meg ilyesmik. Az talán vicces különösen lehangoló lehet, hogy ami egy angolnak nagyjából reális útiterv, az nekem simán az elérhetetlen kategória (mondtam már, hogy a belga ismerősöm azért utazgatott és járt itt Budapesten, mert épp munkanélküli? amúgy szociális munkás - és egyrészt így van ideje, másrészt itt jobban kijön a pénzéből?) - hát, nekem ezekhez a könyvecskében javasolt dolgokhoz nagyjából a lottóötösre lenne szükségem. Ötvenéves koromig minden évben egyszer. És még csak az első néhány oldal elolvasásán vagyok túl. A megvalósítás pedig? - úgy tűnik, mégiscsak veszélyesen közel van az ötven, nem fog ez mind beleférni (ha ötszáz évig élek, se)