A messzinél is távolabb

Á. tegnap délután írt, hogy megsérült, valószínűleg combizomszakadása van. Aztán néhány óra múlva azt, hogy tönkrement a laptopja. Aztán ma reggel azt, hogy lázas. Mindent megszakértettünk online. Én kértem, hogy menjen el orvoshoz (egyelőre nem ment), A. pedig azt mondta, ez a hibaüzenet arra utal, hogy kénytelenek leszünk egy új laptopra beruházni processzorhiba miatt. A lázas állapotához nem tudtunk érdemben hozzászólni, mert már nem volt online (remélem, békésen alszik és nem a kórházban készítik fel éppen egy műtétre). Nem tudom, mit tettem az előző életeimben, de az biztos, hogy ez az életem nagyon durván arról szól, hogy tanuljam meg végre elengedni mindazt, amire nem vagyok ráhatással. A jelen állapotot tekintve a következő életemben is ez lesz majd a feladatom, mert egyelőre kurvára nem megy. De ha netán az lenne a dolgom, hogy tanuljak meg sírni, jelentem, az már remekül működik. Az utóbbi évtizedekben legalább tíz életnyit sírtam, már mindenhogyan képes vagyok rá. Könnyezve, átkozódva, mosolyogva, megkönnyebbülve, keservesen, hüppögve, üvöltve, folyamatosan, két perc alatt könnyfelszárítással együtt gyorsan elintézve, észre sem véve, hogy sírok (satöbbi) - szóval, komoly sírásportfóliót állíthatok össze, ha kell.

3 hét

Három hét múlva indul Á. a négyéves hetedhéthatáron túli útra - és részben baromi büszke vagyok rá, részben viszont mindkét szemem több hektoliternyi könnyben úszik, mert nem tudom, hogy lehet ilyen távolságot és ennyi időt aggodalom nélkül kibírni (pláne nekem, aki amúgy is magam vagyok a két lábon remegő feketeöves aggodalom). Mit adjak neki az útra? Nem kér semmit. Nem is praktikus a nehéz csomag. Nincs is semmim, ami mindentől megvédené őt. Ah, még írni sem bírok róla sírás nélkül. Ki gondolta komolyan, hogy egy szempillantás alatt felnőnek a gyerekek???? 

Ez a nyomorult január

már legalább két hónapja tart. A hideggel nem volt bajom, sem a hóval, sem a köddel. A jég már túl sok volt, de mentem, lassan, csúszkálva, totyogva, mint a pingvinek. A mai napsütés viszont  hiába tetszett, mint látvány, megbetegített, elkedvetlenített. Fázom. Fájt a szemem a fénytől. Kellemetlenül káprázott. Bújkál valami bennem, nem megfogható, nem kifejlett betegség, csak a csírája, nem düh, de mégis az, valami sürgetés, türelmetlenség, valami hiány, egyben unottság, és mindebből az sült ki, hogy utáltam a mai napot.

Még azt sem tudom, mit szeretnék a születésnapomra. Talán azt, hogy legyen tavasz. De még nem akarom, hogy tavasz legyen, mert tavasszal Á. elutazik a világ túlsó végére, és én még nem tudom, hogy azt hogyan fogom tudni feldolgozni. Nem bírom, ha huszonévek huss, elillannak. Még nem tartok ott. Ez is rossz. És még azt is kell kívánonnom, hogy maradjon minél tovább tél. Még sehol sem tartok, még én magam is gyerek vagyok. Egy öreg gyerek. És lázas is, de csak érzésre, a hőmérő nem mutatja ki. A boldog késő huszas és a harmincas éveimre vágyom.

Darázsderék helyett

szúró csipőfájdalom. Nem tudom, mi lelt. Anyukám halálakor is fájt már a derekam, de persze nem értem rá sem pihenni, sem orvoshoz menni. A temetés előtt eljutottam egyszer manuálterapeutához, aki a következő alkalmam előtt balesetet szenvedett, így egy hónapra kivonódott a forgalomból. A masszőr, akihez tavasszal fértem be utoljára, mielőtt elköltözött és ideiglenesen bezárta a boltot - majd soha nem nyitott ki az új helyen  - nem volt elérhető. Szóval, gyűrtem a napokat - korántsem a legjobb tudásom szerint: sok ülés, sok stressz, nulla mozgás, sok evés, minden borzadalom. Aztán többször is voltam beteg, először anyukám kórháza majd halála miatt mondtam le a nőgyógyászt, aztán a saját betegségem miatt, aztán nem is kértem új időpontot. Aztán betegen jártam dolgozni, mert nem volt vészes, csak éjjel nem kaptam levegőt, nappal zöldeket fújtam az orromból, de nem voltam lázas, vagy csak ritkán és kicsit. Most viszont hetek óta fáj a gerincem, aztán a csípőm, most pedig három napja a teljes gerincöv totál be van állva, olyan érzés, mintha be lenne gyulladva mindenem, a fenekem, az alhasam, a derekam, a combom, mindehhez társul egy enyhe permanens hányinger. Nem tudok ülni, állni, feküdni, járni - minden fáj. És meg vagyok rémülve, mert a veszélyes kis hipochonder azt üvöltözi bennem, hogy szarkómka, csontrák, veserák, méhrák, lábamputáció - meg ilyenek. A stressz állandósult, V. folyton utazik, havas utakon, idegenekkel, Á. nem konzultál a konzulensével, én már nem szeretek dolgozni, fáradt vagyok és szomorú.

program

sokszor vagyok szomorú és úgy érzem, semmit sem értem el és már semmit nem is fogok elérni az életben, de legalább A.-val csináljunk időnként közös programot - gondoltam - és kinéztem egy jó kis világvége előadást szerdára a megszüntetett ceu asztráltestében, hogyan éljükl túl, hogy 25 év múlva már semmik sem leszünk - vagy valami hasonló - címmel. jó programnak ígérkezett, de A. nem kíváncsi rá. a következő jelentős esemény csütörtökön lesz, amikor mell ultrahangra megyek a rosszul sikerült mammográfiám után.

Gyomros

Állítólag "kapott egy gyomrost" a magyarországi infláció, és térdre rogyott. Nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy ez egyáltalán nem igaz - de most azt emelném ki, hogy a magyar kormányszóvivő (nő - de nem akarok szexistának tűnni) nem tudott egy nyilvánvaló emberi erőszakcselekménynél méltóbb hasonlatot találni arra a jelenségre, hogy némileg csökkent az infláció mértékének növekedése. Valóban ezek jellemzi Magyarországot: kokik, gyomrosok, tockosok és egyéb, az urbánus vagy népies szleng jól ismert köntöseibe csomagolt, mindent átható agresszió. Szóval, minden civilizált magyar állampolgár napi szinten kapja a gyomrosokat, tockosokat, kokikat, nemcsak verbálisan. Gondoljunk az oktatásra, a szociális szférára, az egészségügyre, a kultúrára, a szolidaritásra, az emberségre, az együttérzésre - mind végstádiumban agonizálnak.

meg-gon-do-lat-la-nul

előfizettem egy internetes szolgáltatásra. fél évre. csak az a baj, hogy nem a saját e-mail címemre, hanem valaki máséra, úgyhogy tőlem vonták le a pénzt és neki küldték el a belépési kódot. amikor a ctr c - ctrl v funkciót használjátok, nézzétek meg, hogy azt másoljátok-e be valahová, amit akartok, és oda-e, ahová akarjátok. de miért mondom nektek? nyilván normálisember nem fizet elő másnak sok pénzért véletlenül. én magam figyeljek jobban és nézzek jobban a magam körmére, mielőtt hülyeségekre költöm a pénzem. mármint hasznos és fontos dologra - csak hiába fizettem elő, most mégsem tudom használni. valaki meg nem érti, miért és hogyan fizethettem neki elő én. jaj. szegény embert még az ágy is húzza.

Zsibi

Kapsz egy zsibit! - ezt így használtuk gyerekkoromban, vagyis a kortársaim így használták. Én nem adtam zsibit senkinek. Mert a zsibi egy nagy ütés, amitől az áldozat elzsibbad vagy lezsibbad, mozdulni sem tud többé. Engem apámon és a tesómon kívül nem akart megverni senki (szerencsére), de ha akart volna, akkor is elfutottam volna, mert (szerencsére) elég jól futottam, ha már verekedni nem nagyon tudtam. Bár a tesómmal szemben kifejlesztettem védekezésnek álcázott támadási technikákat is, például nagyokat rúgtam a földön fekve vagy ha bemenekültem a fürdőszobába, ki tudtam hirtelen úgy csapni felé a fürdőszoba ajtaját, hogy egy életre elájuljon. Vissza a zsibihez (sajnos). Szóval, most magamtól (a sorstól?) kaptam egy nagy zsibit a lábamra, konkrétan zsibbad és fáj - és miközben e kettőtől nyaggatva fetrengtem éjjel álmatlanul, megtaláltam, hogy egy hatalmas (közel öklömnyi) zsírcsomó (vagy tályog vagy daganat) van a jobb combomban. Amint szembesültem vele, tudtam, hogy tulajdonképpen tapasztaltam én már azt a göböt korábban is, amíg nem okozott panaszt - csak azt hittem, hogy simán a kövér comb velejárója. Sosem hasonlítottam össze a két combomat és sosem döbnbentem rá megriadva, hogy ez az izé csak a jobb combomban van. Holnap reggel megyek a háziorvoshoz, hogy megszakértse és javasoljon valamit, hogy mennyire ijedjek meg és mit tegyek. Addig full pánik. És a szemrehányások garmadája, hogy amíg volt lábam tudtam volna használni a lábaimat, addig inkább ücsörögtem, most meg már késő sokkal nehezebb elkezdeni mozogni, mert ezerszeres túlsúly van rajtam. Amit mozgás nélkül amúgy sem könnyű leadni (különösen, ha valaki kábé születése óta folyton éhes, és én az vagyok), de így, hogy még fáj és zsibbad is minden mozdulat... Gondolom, ha olvasnátok, megvigasztalnátok és adnátok néhány jó tanácsot is (néhány kevésbé jó mellett) - de még ez a nyomi kis blog sincs most. Nem tudom, mikor fogom visszanyitni. Elvileg bármikor. Gyakorlatilag ódzkodom tőle, ezért halogatom. 

vizsgaidőszak

Pontosan tudom, hogy mivel kellene foglalkoznom, csak sajnos egy fikarcnyi kedvem sincs hozzá. Holnap lesz az első vizsgám, egy prezentációt kell összeállítani (itthon), majd prezentálni (ott). Egyszerűen lefagyott az agyam, maximum arra lenne alkalmas, hogy kevésbé bonyolult sorozatokat bámuljak a netflixen. Nemcsak a prezentációm nincs készen, de ötleteim sincsenek, hogy hogyan induljak el aludni. Izgulok, hogy benzin nélkül hogyan, miként fogom köszönteni rég nem látott anyám (egy oda-visszaútra még van üzemanyagom, de nem szabadna hét közben használni az autót, viszont sajnos úgy vannak optimalizálva a napjaim, hogy használom. Tudom, teljesen környezetellenes, nagyon szégyellem is magam miatta, viszont annyira szükségem van egyrészt azokra az időkre, amiket azzal nyerek, hogy békávé helyett autóval járok, másrészt azokra az énidőkre, amiket egyedül töltök az autóban, hogy a mentális önfenntartásomhoz muszáj). Közben a régi autó eladási kísérlete orktámadásba fulladt, különböző számokról zaklatnak ugyanannak a bandának a tagjai, hogy mennyivel menjek lejjebb árban - nyilván nem megyek) Mindeközben a csütörtökön aggódom (tudom, aggódni felesleges, foglaljam el magam mással - de én különösen éjjel riadok fel arra, hogy bakker, mammográfia, mellultrahang, mostmilesz).

hatnadrág

Az elmúlt néhány hétben harmadszor ugrottam be egy kisebb (úgy értem, nem havi mindent megveszek) vásárlásra valahová, ahol végül több, mint ötvenezer forintot költöttem. Én általában (mármint régebben, amíg nem változtak egyik napról a másikra a duplájára az árak) úgy vásárolok, hogy miközben dobálom be a kosárba a cuccokat, számolok is, ezért (régebben) nem szoktam volt néhány vásárlással elverni a teljes fizetésemet. Ma este ismét beugrottam az Aldiba, csupa luxusholmit vettem, úgy mint banán, szőlő, sonkák, sajtok, vaj (a másodikat visszatettem), joghurtok, kávé, kefir, ayran, edényszárító tálcával, egy karton narancslé, kenyér, almás háromszög, két zsömle - meg egy bolyhos, meleg itthoni nadrág A.-nak. Még valódi kocsit sem vettem, csak egy bébikocsit, abba nem fér annyi minden. Amikor mindent beblokkolt a pénztáros csaj én meg villámgyorsan mindent a szatyraimba pakoltam, máér annyira kellett pisilnem, hogy kettőig sem tudtam volna számolni - de nagyon elkerekedett a szemem, amikor közölte, hogy ötvenkétezret kell fizetnem. Persze, fizettem, aztán hazaszáguldottam, hogy végre vécéközelbe érjek, de hazafelé végig azon dohogtam, hogy nem igaz, hogy ötvenkétezer forint néhány cucc, maximum huszonötre tippeltem volna, elmegy a fizetésem rögtön az első nap, ez nem lehet igaz, ez már igazi vágtató infláció, és hogy nem vettem összesen ötvenkét dolgot - de akkor mi minden került többe darabonként egy ezresnél - szóval, végiglamentáltam magamban az utat. Hazaérve ledobtam a szatyrokat meg a blokkot, mondtam A.-nak, hogy pakoljon ki, én soha többé nem megyek vásárolni, legyen ez eztán az ő dolguk, mert nem tudom magam ötven alá szorítani, de ez így nem mehet tovább - és már rohantam is pisilni. Nagyon-nagyon jólesett. Kifelé egész felszabadultan jöttem, mikor A. megkérdezte: miért vettél hat nadrágot? Nem vettem hat nadrágot, csak neked egyet, tessék, látod, itt van, a te ajándékod, hogy ne fázz. De a blokkon hat nadrág szerepel - mondta. És tényleg, közel harmincezer forint, hat nadrág. Megnyílt a föld, összedőlt a világ - én szinte mindig átnézem a blokkot a vásárlás végén*, de most annyira kellett igyekeznem, hogy ne pisiljek be, hogy elmulasztottam. És most itt álltunk egy nadrággal és egy hat nadrágról szóló blokkal - meg huszonötezer mínusszal. Visszamegyek - mondtam. Felesleges - mondta A. - a pénztártól való távozás után nincs reklamáció. De ezt nem hagyhattam annyiban, visszaültem az autóba és irány az Aldi. Berongyoltam a boltba - persze az a pénztár és az a pénztáros már nem dolgozott. Elfogtam egy dolgozót, mondtam, hogy mi történt, előhívta a korábbi pénztárost, aki hála az égnek emlékezett rám, mert (többnyire kedvesen) szóba szoktam elegyedni az eladókkal** - és a vége az lett, hogy visszakaptam a pénzemet, még bocsánatot is kértek. Hazaértem, A. nem hitt a szemének. Happy end. De a sok izgalomtól úgy megfájdult a fejem, hogy azóta sem bírtam kikúrálni. Nézzétek meg mindig a blokkjaitokat. Ne hagyjátok, hogy az infláció elvágjon titeket a valóságtól. Minden iszonyú drága, de nem ennyire. Sose szűnjetek meg (ön)kritikusan gondolkodni.

* néni vagyok

** néni vagyok

nemcsak a pénzen vekengek

hanem V. felvételi pontszámain is. Sikerült olyan szakot választania, ahol minden megszerzett pont kell, mert nagyon magas a ponthatár. Elég sok pontot visz és elég jól mentek eddig az írásbelik is - de a felsőfokú nyelvvizsgának még csak a fele van meg, a szóbeli rész, az írásbeli eredményére még várunk. És izgulunk - legalábbis én nagyon izgulok. Nem kevesebb, mint 40 pont áll vagy bukik a dolgon. És ezért azt javasoltam V.-nek, hogy gyorsan rázzon ki még a kisujjából egy középfokút. Az 28 pontot ér a rendszerben. De szerinte az nem érné meg, mert azzal úgysem vennék fel. Nagy nehezen kihúztam belőle, hogy még a középfokúval is kettővel több pontja lenne, mint a tavalyi ponthatár volt - vagyis szerintem egyértelműen megérné. De szerinte biztos, hogy sokkal magasabb lesz idén, mint tavaly volt, mert az ő ismerősei közül (értrsd: az a néhány évfolyamtársa, aki azonos szakra készül vele) mindenki inkább ide akar menni, mint egy másik intézmény azonos szakára, egyedül Bori nem. És ezért nem érdemes bezsebelni 28 szinte biztos pontot, sokkal inkább lebegtetni 40 bizonytalant. És nem érti, hogy a 40 lebeghet még akkor is, ha a 28-at megszerezte, legfeljebb ha nem kell, akkor a középfokú papírját bedugja a fiókba és soha többé rá sem néz. Komolyan néha elgondolkodom, hogy hogy végezhetek hatékony munkát, ha a lányomon a legegyszerűbb összefüggéseket sem sikerül átfolyatnom. Ja, de, egyik fülén be, a másikon ki. És most szoronghatok még egy sort azon is, hogy nehogy nekem legyen igazam és épp az a 28 pont (abból egy-kettő) kellene ahhoz, hogy felvegyék, amit nem akart már megszerezni.

Addig-addig jár a korsó maszk nélkül

koncertre, piacra, kútra, (satöbbi), míg össze nem töri a covidkő. Ettől persze még sajnálom. Nem ezt akarta, csak hát nem hisz a vírusban. És a maszkban még kevésbé. Az oltásban sem, de ezügyben erős nyomás nehezedett rá. Igen, éntőlem is.

Szóval, a korábban sokat kétkedő kolléganő ma igazoltan covidos lett. Két oltás után. Maszk nélkül. Tegnap még szeretett volna velem kávézni. A múlt héten több rendezvényen ültünk egy légtérben vele és sok másokkal. A többiek jellemzően maszk nélkül. Én kivétel nélkül maszkban. Ez megvéd a felesleges kávézásoktól.

A. viszont szerintem postcovidos tüneteket mutat. Folyton fáradt, rosszul van, szédeleg. Aggódom érte.

rettenetes május

Viharos, hideg szél, kiszámíthatatlanság a köbön. V. kamaszkora a legrémesebb álmaimat is alulmúlja. Görcsbe rándul a gyomrom, ha csak arra gondolok, hogy szembe jön valahol a házban. A hideg, szenvtelen unalom és az égető gyűlölet váltakozik a szemében. Hol van az az édes, okos, cserfes, vicces kislány, aki szeretett engem? Legszívesebben elköltöznék itthonról. És lehet, hogy meg is teszem, mert különben egyszer felpofozom. Ja, és napok óta fáj a fejem (tőle)

kórházas

Szívesen írnám, hogy hazaengedték V.-t (mint ahogy haza is engedték) - de mégsem úgy volt. Tegnap bementem látogatni, néhány perc múlva jött egy sebész, megvizsgálta (sokadjára) - majd azt mondta, hogy megkapjuk a zárójelentést, és délre már itthon is leszünk, mert ha nem is zárható ki teljesen a vakbélgyulladás, mégis szinte kizárt, hogy az legyen. Csakhogy V. tünetei erősebbek voltak, mint amikor bevittem szerdán. Kértem, hogy kérjenek konzíliumot gasztroenteorológustól, ha már úgyis bent fekszik, de azt mondták, nem tudnak. Megírták a zárót és hazaküldtek.

Szeretném mondani, hogy egy-két kivétellel nagyon kedves, alapos és jószándékú volt mindenki, tényleg. Ha majd lesz hozzá időm/késztetésem, írok részletesebben is, mert amúgy lenne mit -  viszont most nincs kedvem hosszan írni. De úgy tűnik, a sebészek tényleg csak a késükkel gondolkodnak és ha a késüknek nincs dolga, akkor leeresztenek.

V. zokogott, alig állt a lábán a görcsöktől - fekve sokkal jobb volt. Úgyhogy kimentünk a sebészetről a zárójelentéssel és bementünk újra a sürgősségire. Gondolhatjátok, hogy fennakadást okoztunk a rendszerben - de nem tágítottam. V. pedig egyre nehezebben állt a lábán. Végül újra triázsolták, tényleg ismét nagyon alaposan, készült újabb ultrahang - és végül továbbküldték egy másik kórházba, ahol van gasztroeneorológia - most ott fekszik a belgyógyászaton. Hétvégén nem történik semmi, csak fájdalomcsillapítás, ágynyugalom, megfigyelés. A Heim Pál után ez is nagyon kell. Ott egy húsz négyzetméteres hétágyas, koedukált (igen) szobában feküdt ötödmagával (plusz anyukák) - és ugyan a Heim Pálból a sebészeten kívül nagyjából mindent kiszerveztek máshová, miután covid kórházzá alakították - de mivel sebészeti és covid ügyelet is van, iszonyú nagy a sürgés-forgás. Rettentő volt látni az áűllig beöltözött ápolók által lélgeztetős orrmaszkkal tolt, aranyruhás (melegentartó fólia) kisfiút (és a többi covidos gyereket/családot)

Szóval, eljött tegnap az a pont, amikor imádkoztam, hogy bárcsak vakbél gyulladás lenne, és ne valami ismeretlen dolog - de egyelőre ismeretlen az ok. Hétfőtől vizsgálják. A. mindezt itthonról asszisztálja végig, messengeren követve a dlgokat. Látogatás nincs, a kiskorúakkal egy szülő bent lehet - ez én vagyok. Igazából nem vagyok ott napi 24 órát, V. sem igényli - de mindennap megyek és mindig ott vagyok, amikor vizsgálják, meg egyébként is hosszan. Drukkoljatok, lécci.

Fárasztó napok a hempálban

Nem állíthatom, hogy becsapott volna a sors azzal, hogy úgy tett, mintha minden rendben lenne és aztán sújtott le (az elmúlt évben kábé ezredszerre), mert még egész halvány körvonala sem látszódott a minden_rendben állapotnak. Semmi sem volt rendben - de lám, lehet még nagyobb gáz is. Mindig lehet mélyebbre zuhanni. Vakbélgyulladás gyanú miatt V.-vel beköltöztünk a hempálba* Eddig sem igazolni, sem cáfolni nem tudják biztosan, úgyhogy maradnia kell még.

A sürgősségin nagyon cuki volt mindenki, egytől egyig, orvosok, nővérek. Kapott három liter infúziót, laboroztak, covidteszteltek (engem is), ultrahangoztak - aztán azt mondták, maradjon még néhány napot. Felkerült osztályra - na, ott már kemény az élet: egy kb húsz (nem százhúsz, csak simán húsz!) négyzetméteres szobában vannak hatan, fiúk - lányok vegyesen, vagyis a hamarosan nagykorú, fiatal nő V. egy szobában alszik két tizenhat év körüli fiúval, meg egy általános iskolással meg két kisgyerekkel, plusz a hozzájuk tartozó anyukákkal - a két legközelebbi ágy fél méterre sincs tőle. Tudom, covid van - félek is tőle, ez ugyanis az a szoba, ahová azok kerülnek, akiknek nincs negatív PCR tesztjük. Remélem, mindenkinek lesz valamikor és nem fertőzik össze egymást és különösen V.-t semmiképp, semmivel. Én eddig minden éjszakára hazajöttem, V. azt mondta, kibírja nélkülem. De reggel persze megyek és ott vagyok, míg kéri. Nagyon féltem őt és viszem be mindig, amit kér vagy amit lehet. És mivel nincs bekészítve sürgősségi kórházi táskánk, de még előre megírt listánk sincs, jó sok mindene nincs még mindig. Például vittübnk tusfürdőt, de nem vittünk törülközőt. Sem poharat, sem evőeszközt, szalvétát, innivalót, köntöst, váltóbugyit... meg még mit tudom én, mit...

 * Heim Pál Gyermekkórház

covidos

Most egy barátnőm, Nika került kórházba. 46 éves. A férje láza  tíz napig volt 40 fok felett, nem segített a Faviripavir (vagy csak annyit tudott segíteni, hogy ne kerüljön kórházba, de nem védte meg attól, hogy átlátszó, remegő falevéllé változzon). Nikán egy hét után jelentkeztek a tünetek, a háziorvosa nem rendelt el tesztet, csak három elég durva nap múltán. Az negatív lett. De érezte, hogy nem oké, így elment magántesztelésre. Az is negatív lett - de még aznap felhívták, hogy összecserélték a mintáit. Az újabb mintavétel már pozitív volt, de addigra nagyon szarul érezte magát: lázas volt, rázta a hideg, fájt mindene. A húsvéti hétvégét már végigzokogta és végigüvöltötte a fájdalomtól - addigra már gyógyszert is kapott. Úgy jellemezte a betegséget, hogy olyan, mintha a mellkasában tüzet gyújtottak volna, éget, mar és fáj - és az agya is olyan, mintha épp rothadna szét, az egész feje lüktetve fáj. Ma elküldte a háziorvosa a kórházba, állítólag meg volt beszélve, hogy fogadják. Két órán át váratták szabadtéren, az egészségesekkel együtt. Két óra múltán hazamentek, mert egyikük sem bírta fizikailag a várakozást, sem az épphogy gyógyult férje, sem Nika. Estére valahogy visszakerült - vagyis bekerült - egy másik kórházba. Most akkor drukkoljunk neki. És a fiának, aki egy hónap múlva érettségizik.

Nem tudom

mi van Bezzeggel. Aggódom. Látjátok, milyen ez a blogvilág? Valakivel sosem találkozunk - vele persze pont igen - és mégis beépül az életünkbe az írásain, posztjain vagy hozzászólásain keresztül. 2021-ben március közepéig már többet kellett aggódnom, szorítanom és drukkolnom ismerősök egészségéért és életéért, mint az ezt megelőző években összesen. Nem lehetne mégis egyedül az én rémálmom 2020 és 2021? Aztán amikor a verítéktől csatakosan végre felébrednék, akkor nem győznétek csodálkozni, hogy milyen hülyeségeket álmodok össze. Én még néhány napig összerezzennék, de ennél nagyobb baja nem lenne senkinek.

Szabad szombat, szabad szappanozni

Most jött az sms, hogy szombaton reggel, ha a szappanozást lemostam vízzel, menjek törülközni, majd oltakozni. Örülök. Izgulok. Államilag nyilvántartott kövérember vagyok. Ha lefogyok, fel sem fognak ismerni. Remélem, az oltásig már megőrzöm az ép eszem szaglásom, és hogy nincsenek titkos autoimmun betegségeim, amiktől azonnal szörnyethalok, amint belém eresztik a chipet csimpánz adenovírust. Jobban szerettem volna, ha egy magányos helyen és órán szúrnak meg, nem egy tömeges oltóponton, de majd úgy öltözöm, hogy csak a vállamnál legyen egy szexi kis lyuk, amin befér a tű. Drukkoljatok, hogy hasson (alkosson, gyarapítson az oltás, és végre múljon el a stressz, és ne kelljen folyton gumicukrot ennem... igazából már vagy három hete nem ettem gumicukrot, bár igényem lenne rá). Úgy izgulok, mintha randira hívott volna az operatív törzs.

Valamint felhívtam apámat és megmondtam neki, hogy ne vezessen. Vagy csak a kertkaputól a garázsig - mert szerinte nem szabad kijönnie a gyakorlatból. Szerintem pedig pont ki kéne. Továbbra sem hiszem, hogy hosszan fog még élni, nagyon labilis testileg és szellemileg is (akarat azért még van benne... lehetne ez persze jó is)

Anyukám teljesen jól van az oltást követően - olvastam is egy cikket, hogy a demencia jó hatással van az ilyesmire, mert akik nincsenek tudatában a vírus és az oltás körüli mizériának, azok nem aggódják túl a dolgot.

bagollyal lőni verébre, avagy a boruló bilik balladája

Bazmeg. Mondom a tesómnak, teljes joggal. Egy faszfejről beszélünk. Persze nyilván egy árnyalt faszfejről. Igazam sincs szerinte. Szerintem meg de. Nincs a történeteknek eleje meg vége, helyzetek vannak. Az öcsém hős típus. Ha gáz van, odaront, lefejezi, megöli, megfonjtja a gonoszt. Általában őt. De legalábbis kezeli valahogy a helyzetet. Aztán illaberek, nádakerek, már ott sincs, ott sem volt, nem is jön soha többé, míg csak megint egy hősre nem lesz szüksége a világnak. A hétköznapi hősiességek nem érdeklik. Anyukám nálunk van 10 napja - még nem látogatta meg, de fel sem hívott, hogy hogy van. Pláne, hogy én hogy vagyok. Nem akarok túl nyafogósnak tűnni (bár nyilván az vagyok), de anyukám most kb egy kétéves gyerek szintjén van. Van rengeteg szeretetteljes, cuki, vicces, örömteli, stb pillanatunk. És van kurva sok nehéz pillanatom. Mert kábé napi 24 órás felügyeletet igényel.

És akkor számoljunk le gyorsan azzal a rózsaszín műhabbal, ami többekkel azt a vigaszt mondatja ki, hogy vegyem úgy, mint amikor a gyerekek kicsik voltak. Mert nem olyan, baromira nem, állatira nem, kurvára nem. A kisgyerekek minden napjában ott a büszkeség, a fejlődés, a jövő minden reménye. Itt meg? Vannak örömteli felvillanások, mondjuk hogy egyedül kiment a modóba, anélkül, hogy aznap nyolcadjára megkérdezte volna, hogy merre van. Vagy egy-egy szó, amit már rég használt és most igen. Jól is toldalékolta. Lehet örülni, hogy egyedül felteregetett (aztán mikor nem látja, lehet kicsit korrigálni) . És lehet örülni, hogy azt mondja, nagyon szeret és nagyon boldog. aztán ugyanezeken lehet egy nagyot bőgni is. Naponta többször. (Közel) húsz évvel vagyok öregebb, mint amikor Á. született. Számít a húsz év. És akkor semmi más dolgom nem volt, mint GYED-en lenni. Most kéne dolgoznom normál munkaidőben, meg már vannak gyerekeim (igen, kamaszok, sok mindent meg tudnának csinálni, sok mindent meg is csinálnak, de nem nyomhatom rájuk ezeket a gondokat, épp elég bajuk van a vírus miatt) Ehhez képest egy hete alig csináltam valamit - és oké, egyeztettem a főnökömmel erről, de nyilván nem mehet így hetekig vagy hónapokig. És mit mond a tesóm? Amikor én felhívtam, hogyha már magától nem jut eszébe? Hogy ő nem ér erre rá, mert dolgozik. Hát, bazmeg.

Tegnap és ma kint voltunk anyukámmal a falujukban és kitakarítottunk apámnál. Volt mit. Például a fürdőszobát, ahová nem mindig sikerült időben kiérni. Vagy a konyhát, ahol sorra penészedtek az otthagyott kaják. Vagy a hűtőt, ahonnan - omg! - hat (!!!) zsák (!!!) romlott és lejárt kaját dobtam ki. A rekorder 2000-ben járt le, még mielőtt teherbe estem volna Á-val. De volt sok 2010 előtti, és 2014-2015-ből is rengeteg. Nagy hűtő és jól meg volt pakolva. Sejtettem, hogy ennek apám nem fog örülni (és ha nem lenne kórházban, nem is járulna hozzá), de már rég nagyon időszerű volt. Aztán mikor már szinte végeztünk mindennel, felhívtam a tesómat, legalább némi lelki támogatásért. Mire közölte, hogy betörtem apámhoz és garázdálkodok, amihez ő biztosan nem adja a jóváhagyását, mert erre nincs mentségem. Szóval, egy garázda betörő vagyok, aki képtelen mások életterét és önrendelkezését tiszteletben tartani. Ha netán igaza lenne (de azt hiszem, nincs), akkor is az önkéntes máglyára vetés mellett döntöttem, ugyanis a szüleim heti szinten panaszkodtak hasfájásról, gyomorpanaszokról (és apám sosem engedte, hogy benézzek a hűtőbe, csak a szag aggasztott, hogy mi lehet benne) - és mióta nálunk lakik anyukám, egyszer sem fájt a hasa - szóval, inkább érzem azt, hogy megmentettem őket egy kiadós/végzetes ételmérgezéstől, mintsem sajnálom, hogy kidobtam ezeket az ételeket, vagy hogy hazahoztam kimosni a szennyeseket. Szeretnék egy másik testvért, egy normálisat, kedveset, együttérzőt, kooperálót, olyat, aki nem hagy folyton magamra a szarban, aki kommunikatív, aki empatikus, aki velem van a bakjban (és azon kívül is). Oké, ez a kívánságom itt a szüleim halálának a kapujában nyilván tökéletesen abszurd - de nagyon irigylem azokat, akinek a testvéri kapcsolat tényleg valami pozitív dolgot jelent és nem a cserbenhagyást, a negligálást, a teljes figyelmen kívül hagyást (időnként kedvességgel megszórva persze, de abból is többet kapok másoktól) Én nem mondom, hogy nem szeretem őt egy kicsit sem, vagy hogy ő engem ne szeretne - de igazából közünk sincs egymáshoz és az biztos, hogy totálisan másként definiáljuk a szeretetet (és nekem az ő definíciója valószínűleg nem jön be). Őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy ha nem lesznek szüleink, akkor az évi egy-kettőnél többször vajon hallok-e róla (most is max. én keresem) Holnap fogászatra megyek (szerdán ugye nem mentem, mert apámmal ültem a kórházban) - és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy anyukámmal leszek kénytelen menni, mert nincs kire hagyni. De dolgozni mégsem vihetem magammal. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy fog ez menni a következő hetekben. Totálisan kétségbe vagyok esve. És a faszfej tesóm mit mond? Hogy ő nem ér rá, mert dolgoznia kell. Utálom. És a "legjobb" "barátnőimet" nem kevésbé, sorry. Majd azokat is megírom és végül remeteként, elfeledve halok meg néhány hónapon belül. És igen, el akarok menni egy pszichológushoz, feldolgozni a gyerekkori traumáimat, amiből volt bőven és a felnőttkoriakat is, amiből szintén jutott néhány.

Kő, papír, olló

A fogászati kezelés kiüti a pszichológusnál foglalt rendszeres időpontot, de a sürgősségi osztályon* való megjelenés többszörösen übereli a fogászatot.  A sürgősségi osztályt követően jöhet majd ismét a pszichológus.

Pillanatnyilag amúgy a körülményekhez képest** minden rendben. Sajnos Tudjukmi mindent üt - de reméljük, nem ólálkodik a közelünkben egyik mutánsa sem.

* a sürgősségi osztály kifejezés hallatán az semmiképp ne jusson eszetekbe, hogy ott gyorsan történnek a dolgok, inkább sőt, nagyon nem. Egy laza 8 órás munkanapot töltöttünk ott apámmal, a végén ő maradhatott, én meg hazajöhettem. Mindkettőnek örültem.

** három-négy hete azt mondtam volna a mostani helyzetre, hogy gáz. Most abban reménykedem, hogy így  szinten tartható, sőt, bízhatunk még némi a javulásban - ami a kiindulóállapotnál gubancosabb, de talán hasonlóan élhető helyzetet tud még eredményezni (egy időre - nincsenek vérmes reményeim)