Változás

Asszimiláció

Ülök a duplára növelt menetidejű buszon, még nem sejtem, hogy majd ismét elhagyom az esernyőmet, még csak kedvtelve nézem a fekete fellegekbe burkolt tájat, az arany búzamezőket, a szélfútta fákat és kényszerűen hallgatom a hátam mögött ülő páros - talán hatvanas anya és fia negyvenes fia - cseppet sem visszafogott beszélgetését.

Először Benikéről beszélnek, akinek a szülei állatok lehetnek, mert nincs kiságya sem a szegénynek, együtt alszanak mind. Persze az asszony - ha jól értem, villanyóra leolvasóként - látott már olyan családot is, akik hatan aludtak egy ágyban, a szülők a négy gyerekkel - na de Benike szülei ennél jobb nevelést kaptak, aztán mégis kiálltak a sorból. Meg sem ütik soha! Elképesztő hanyagság. Mint a libsik! Innen aztán könnyen terelődik át a szó Annácskára, aki sosem fog  tudni asszimilálódni a férfi szerint. Az anyja szerint ez Annácska esetében nem probléma, hiszen akárhogy is nézzük, ő az osztály legjobb tanulója, kitűnő, mindig is az volt. A férfi szerint ez semmit sem jelent, mert a kultúrája viszont idegen, jobb, ha hazatér Etiópiába. A nő erre azt mondja, hogy már hogy térhetne haza, mikor már az anyja is itt született, a nagyapja jött onnan még a hetvenes években az orvosira tanulni, aztán ide házasodott, itt lettek gyerekei. Azokkal még próbálkoztak a nyelvvel, talán háromszor-négyszer voltak is Afrikában, de az ottani rokonság már kihalt, háborúk is voltak, nem mentek többé - Annácska már egyáltalán nem beszéli a barbár nyelvet. Igazi magyar kislány sosem lesz ugyan belőle, de hát azért már asszimilálódott. Már hogy a fenébe asszimilálódott volna ezzel a bőrszínnel? - csattan fel a férfi. Majdnem olyan sötét színű, mint egy cigány. Meg hát a haja! Niggerhaja van, le sem tudná tagadni. Menjen csak oda, ahová való, a saját hazájába! Afrikába, vagy Indiába - nekik oly mindegy, csak el innét. Ez a mi hazánk! Innentől főleg a cigányok kerülnek terítékre - immár név nélkül. És döcög tovább a busz.

Aztán a buszon hagyom azt a híres esernyőmet, ami eddig már többször is előkerült. Az elvesztését öt percen belül észlelem, de már egy másik járművön ülök, így megpróbálom elérni a végállomást telefonon, hogy szóljanak a sofőrnek, hogy őrizze meg nekem, hogy átvehessem. Egy fél esernyő árát költöm a sikertelen telefonálgatásokra, zenélnek is és örömmel tájékoztatnak is arról, hogy a BKV és a BKK egyesült vagy kettévált vagy valami ilyesmi - számomra amúgy teljesen érdektelen dolog - történt valamikor a közelmúltban. A központi számon a diszpécser a végállomást nem kapcsolhatja, adatvédelmi okokra hivatkozva, a nagy sokára, a tizedik másik számon elért talált tárgyaknál majd érdeklődjek hétfőn. Hazafelé még megpróbálkozom személyesen is a végállomáson, hiszen valahol lennie kell a talán leadott ernyőnek addig is, míg átkerül az Akácfa utcába - de náluk biztosan nem. Betekintést nyerve a végállomáson lévő pihenőhely állapotába némileg megértővé válok a buszvezetők általános rezignáltságán minden, az utasokat érintő probléma esetében. Azért még próbálkozom a buszvezetőnél is, aki hazahoz. Kedves, készséges, láthatóan halálra hajszolt öregember, beszél a diszpécserrel, az ígéri, hogy visszaszól - de aztán mégsem. Ez a mi hazánk.

bárkivel megtörténhet, vigyázzatok!

elkapta a vérszíj, gépszemet kapott

Vajon

miért nem úgy van megalkotva az ember (és az állatok), hogy képesek legyenek meleget és hideget is raktározni a szervezetükben, hogy szélsőségesen hideg és meleg időkben csak úgy elővehessék azt? Nehéz elhinni az elmúlt hetek után, de fázom. Miközben amúgy jólesik, hogy nincs rekkenő hőség. Tudom, tudom, feltalálták már a pulóvert. Jó ötlet volt, csak macerás folyton fel- meg levenni. Mindemellett még éhes is vagyok. Pedig a raktáraim körülbelül ezerszeresen fullon vannak. Sajnos. Semmi sem jó, minden baj.

Szükség Nagyúr bekopogtat a pénztárcámba

Szükségem van egy új autóra. A régit, mármint a mostanit most vizsgáztattam le és azt mondta a szerelő, hogy hamarosan sokat kell majd költenem rá. Még azt a hibát is észlelte, amire egy éve mondja azt, hogy biztosan vezetéstechnikai hiba lehet, mert neki még sosem jött elő. A. is épp ezt állította, mígnem egyszer nála volt egy hétig a kocsim. Hirtelen nála is előjött a rejtélyes vezetéstechnikai hiba. Én viszont már egyáltalán nem akarok erre az autóra sokat költeni. Egyrészt szegény vagyok de ez még nem lenne akadály, másrészt viszont nem szeretem ezt az autót. Igazából utálom - csak meg ne tudja. Még jó, hogy az autók közül kevesen olvasnak blogot. Gondolatot olvasni sajnos tud szerintem. Utálom például, hogy azért kellett gyorsan megvenni, mert a másikat összetörte egy vadbarom. Ezért akkor nem egy gyönyörű színű kis ékszerkocsit vettünk, hanem egy olyat, amire volt hirtelen pénzünk. Egy ocsmány sötétszürke dögre. Olyan színű, mint a kopott aszfalt egy ködös novemberi délutánon.  Vonzó, ugye? Mondhatnám, hogy csak azért nem tetszik, mert nem tartom biztonságosnak, hogy beleolvadjak az aszfaltba - de ez nem kizárólag biztonsági kérdés, hanem nagyon is esztétikai. Egy csini kis autót szeretnék. Türkizkéket, fűzöldet, lángvöröset, ibolyalilát, krizantémot vagy sima csillámpóni színűt - szóval, azt akarom, hogy tetsszen. Hogy melléállhassak a színes ruháimban és aki meglát, a fotózni akarja a remek látványt. Ööö... azt hiszem, ezt túltoltam... utálom, ha fotóznak, szóval, legyen ritkaszínű az autó. De oké, lehet gyakoriszínű is, ha szép. Sajnos pillanatnyilag épphogy fityeg néhány fitying a pénztárcámban bankszámlámon, mert egyrészt sokat kellett költenem a szakdolgozatomra (nem, nem fizettem le senkit, csak az új szakmához új eszközparkra lesz szükségem), másrészt a gyerekek is folyton akarnak valamit, például ruházkodni meg enni. Szerencsére Á. legalább nyaralni nem akar (attól még kell neki!), de V. például nyaralni is akar - és  ő meg is érdemli. Azt hiszem, sajnos a munkahelyemen autóvásárlásra nem adnak segélyt. Sőt, milliós nagyságrendben semmire sem. Pedig. Pedig láttam egy olyan gyönyörű autót, hogy rákerestem a hasznaltauto.hu-n. És megtaláltam. Pedig amúgy eléggé hidegen hagynak a gépjárművek. De ez! Ez megdobogtatta a szívemet! Sajnos nem mutathatom meg nektek, mert hátha lopok nyerek kapok egy csomó pénzt valakitől, és akkor megveszem és azzal fogok járni. Azt hiszem, itt az ideje, hogy nagyon gazdag emberekkel kezdjek el ismerkedni, akik épp szeretnének megszabadulni a felesleges millióiktól. Ha van jelentkező, szóljon!

Saját érdekemben jobban teszem

ha mihamarabb megszeretem a sóskát, ugyanis úgy nő nálunk a fű közt mint a dudva hogy minden fűnyírás előtt szüretelek belőle. Eddig A. bírta tempóval és ette, ha megfőztem (mondjuk könnyű neki, mert ő eleve szereti) - de most hagytam jól felmagzani egy tövet, majd segítettem is neki a szélben jól szétszórni a magvakat, úgyhogy hamarosan sóska nagyhatalommá lépünk elő, ezt a mennyiséget pedig már A. még V.-vel együtt sem fogja bírni (rejtélyes módon V. is kedveli a sóskát) - szóval, muszáj lesz, hogy beszálljak én is a sóskafogyasztásba. Egyetlen reményem, hogy talán én jobban főzöm. Bárki másnál. Igyekeznem kell, hogy tényleg.

A kert öröme továbbá, hogy ma a kertben töltött nem egészen tíz perc alatt fogyasztottam saját termésű ribizlit, egrest, málnát, epret és ringlót is. Ha sikerülne észrevétlenül mintegy öt-tíz méterrel odébb tolni a kerítést egyszer az éj leple alatt, akkor gazdagodhatnánk egy hatalmas , teli sárgabarackfával is. Az nagyon kedvemre való lenne - a hülye szomszédok pedig hagyják hullani és nem szedik sem össze, sem le az értett gyümölcsöt. Nyálcsorgatva próbálok tervet kieszelni a telekbővítésre.

ismét a szavakról (és egyéb dolgokról is)

A múltkor írtam már a spárgáról (ami nem csak növény, hanem egy madzagféleség is) - itt az újabb félreértett verzió:
én: spárgából fogjuk elkészíteni (a makramé karkötőt)
Bianka: de én nem vagyok elég hajlékony, nem tudok spárgázni! (és nem viccel!)

Egy másik napon pedig azt mondtam, hogy varrni fogunk.
Dorka (8 év körül): nekem anyukám még nem engedi
én: mit?
Dorka: hogy varrassam magam
én: oké... akkor először ujjbábokat varrunk, nem magunkat

És így is lett. Némi huzavona (nem tudom befűzni! én sosem fogom ezt megtanulni! az anyukám sem tud varrni, én ezt örököltem... befűzöd nekem?) és a tömegesen a tűkre oktrojált gordiuszi csomó feloldása után. Mutatom:

ők: nem tudom áthúzni! nem megy! nem sikerül! mondtam, hogy nem tudok varrni! (etc)
én: ööö... ne kössetek csomót a tűhöz!
ők: de akkor kiesik a lyukból!


Kérdések közben:
most akkor ezt vágjam ki? kétszer??? kivágod inkább nekem?*  muszáj körbevarrni?** nem csinálnád inkább te meg nekem? már elfáradtam! visszaadhatom? nem lehetne inkább ragasztani?  muszáj így csinálni? én inkább filccel rajzolom meg, jó?

Az eredmények közül (ezek a nagyon profi kitartóak munkái):

Igazából el vagyok képedve, hogy ezek a mai gyerekek mennyire kézügyetlenek (95% sosem varrt még semmit, nem fogtak tűt a kezükbe!), mennyire türelmetlenek, mennyire nehezen fókuszálják a figyelmüket, mennyire lármásak, mennyire fegyelmezetlenek - és mennyire hálásak mégis a tortúrának megélt foglalkozásokért, mert mindennap fürtökben csüngenek rajtam, hurráznak, ha érkezem (pedig mindennap valami szörnyen bonyolult kézműves ötlettel megyek)

* nem, többnyire nem csináltam meg helyettük... bár ha chillesre akarom a délutánomat, akkor nyugodalmasan megvarrhattam volna két óra alatt egyedül egy csomót anélkül, hogy a fülembe visítozzanak, aztán kioszthattam volna

** gyerekujj méretű ujjbábokról beszélünk, 25 öltéssel nagyon szépen körbevarrható volt (hímzőfonalat és  nagy lyukú hímzőtűt használtunk)

Hitelt érdemlő bizonyíték

D.: Mivel tudja igazolni magát egy civil ruhás rendőr az utcán?

Milán (9 éves): szerintem a legjobban a puskájával! Ha előkapja a puskáját és lő egyet!

Japán

Lassan, szinte észrevétlenül japán családdá válunk. Tegnap japán étteremben voltunk - nem ünnepelni, mert nem iszunk előre a japán medve bőrére - hanem csak úgy. Kiereszteni a gőzt. Ami gyűlik A. és V. gyorsan közelgő dan vizsgája miatt. Á. japán nyelvvizsgája miatt. Meg az én szakdolgozatom miatt, aminek kapcsán szintén előkerül majd - sok egyéb mellett - egy japánkert is.