Asszimiláció

Ülök a duplára növelt menetidejű buszon, még nem sejtem, hogy majd ismét elhagyom az esernyőmet, még csak kedvtelve nézem a fekete fellegekbe burkolt tájat, az arany búzamezőket, a szélfútta fákat és kényszerűen hallgatom a hátam mögött ülő páros - talán hatvanas anya és fia negyvenes fia - cseppet sem visszafogott beszélgetését.

Először Benikéről beszélnek, akinek a szülei állatok lehetnek, mert nincs kiságya sem a szegénynek, együtt alszanak mind. Persze az asszony - ha jól értem, villanyóra leolvasóként - látott már olyan családot is, akik hatan aludtak egy ágyban, a szülők a négy gyerekkel - na de Benike szülei ennél jobb nevelést kaptak, aztán mégis kiálltak a sorból. Meg sem ütik soha! Elképesztő hanyagság. Mint a libsik! Innen aztán könnyen terelődik át a szó Annácskára, aki sosem fog  tudni asszimilálódni a férfi szerint. Az anyja szerint ez Annácska esetében nem probléma, hiszen akárhogy is nézzük, ő az osztály legjobb tanulója, kitűnő, mindig is az volt. A férfi szerint ez semmit sem jelent, mert a kultúrája viszont idegen, jobb, ha hazatér Etiópiába. A nő erre azt mondja, hogy már hogy térhetne haza, mikor már az anyja is itt született, a nagyapja jött onnan még a hetvenes években az orvosira tanulni, aztán ide házasodott, itt lettek gyerekei. Azokkal még próbálkoztak a nyelvvel, talán háromszor-négyszer voltak is Afrikában, de az ottani rokonság már kihalt, háborúk is voltak, nem mentek többé - Annácska már egyáltalán nem beszéli a barbár nyelvet. Igazi magyar kislány sosem lesz ugyan belőle, de hát azért már asszimilálódott. Már hogy a fenébe asszimilálódott volna ezzel a bőrszínnel? - csattan fel a férfi. Majdnem olyan sötét színű, mint egy cigány. Meg hát a haja! Niggerhaja van, le sem tudná tagadni. Menjen csak oda, ahová való, a saját hazájába! Afrikába, vagy Indiába - nekik oly mindegy, csak el innét. Ez a mi hazánk! Innentől főleg a cigányok kerülnek terítékre - immár név nélkül. És döcög tovább a busz.

Aztán a buszon hagyom azt a híres esernyőmet, ami eddig már többször is előkerült. Az elvesztését öt percen belül észlelem, de már egy másik járművön ülök, így megpróbálom elérni a végállomást telefonon, hogy szóljanak a sofőrnek, hogy őrizze meg nekem, hogy átvehessem. Egy fél esernyő árát költöm a sikertelen telefonálgatásokra, zenélnek is és örömmel tájékoztatnak is arról, hogy a BKV és a BKK egyesült vagy kettévált vagy valami ilyesmi - számomra amúgy teljesen érdektelen dolog - történt valamikor a közelmúltban. A központi számon a diszpécser a végállomást nem kapcsolhatja, adatvédelmi okokra hivatkozva, a nagy sokára, a tizedik másik számon elért talált tárgyaknál majd érdeklődjek hétfőn. Hazafelé még megpróbálkozom személyesen is a végállomáson, hiszen valahol lennie kell a talán leadott ernyőnek addig is, míg átkerül az Akácfa utcába - de náluk biztosan nem. Betekintést nyerve a végállomáson lévő pihenőhely állapotába némileg megértővé válok a buszvezetők általános rezignáltságán minden, az utasokat érintő probléma esetében. Azért még próbálkozom a buszvezetőnél is, aki hazahoz. Kedves, készséges, láthatóan halálra hajszolt öregember, beszél a diszpécserrel, az ígéri, hogy visszaszól - de aztán mégsem. Ez a mi hazánk.