Egy szegény és gonosz ország foglyaiként élünk

 https://telex.hu/belfold/2024/10/05/szabalysertes-palackok-osszegyujtes-birsag-orfk

A barátaimról, akik bár állítják, hogy vannak, még sincsenek (sokan)

Ma az történt, hogy készült velem egy hosszabb interjú, ami szerintem jól is sikerült, így fűnek-fának eldicsekedtem vele. A fészbukon is, persze, de azért sok embernek elküldtem személyesen is, mert a fb algoritmus nem biztos, hogy a barátom, és sosem tudom, kinél bukkanok fel a hírfolyamban, vagy kinél nem. Hogy a fb-on ki látta, ki sem a büszke fejemet, azt nem tudom - de azt, hogy azok közül, akiknek személyesen is elküldtem ki látta, azt látom. És hogy a fb-on ki írt legalább egy elismerő szót, azt egy kezemen meg tudom számolni. Akik lájkolták, azokhoz már talán a lábujjaim is kellenének. Azok közül pedig, akiknek személyesen küldtem el... nos, azok szóra sem, lájkra sem méltatták. Hogy mennyire esik szarul? Nagyon.

Ennek kapcsán gondolkodtam el azon is, hogy először elszomorodtam, hogy milyen kár, hogy a szüleim már nem láthatták. Aztán rájöttem, hogy mindegy. Nem ez volt a legnagyobb siker az életemben, és azokat sem tették szóvá szinte sosem. Persze talán mostanra pozitívan változtak volna, ha nem haltak volna/betegedtek volna meg úgy, hogy már nem észlelnek semmit. És hogy ez mennyire esik szarul? Nagyon.

Biztosan én sem vagyok mindig figyelmes, sem barátként, csak családtagként - de úgy érzem, igyekszem tudatosan figyelni arra, hogy az legyek. Nah, mindegy is. Nem hagyom, hogy elrontsák a napomat - csak újra detektálom, hogy szinte senkitől nem várhatok szinte semmit.