mostanában

ritkán fekszem le éjjel egy előtt és ritkán kelek hét után, többnyire magamtól ébredek és este nem vagyok álmos (tegnap aludtam volna nyolcig, de felébresztett fél nyolc előtt a futár) - olyan, mintha kialvatlansággal akarnám pótolni az elveszett energiákat - nyilvánvaló botorság, hiányt hiánnyal kitölteni nem lehet. indulnom kéne, de akkora köd van, utálok ilenkor az erdőben vezetni. gyönyörű, barangolni szívesen mennék, de így félek az esetleg elém ugró őzektől, szarvasoktól, vaddisznóktól - azt hiszem, muszáj leszek téli gumit is intézni gyorsan, de gyűlölök minden praktikusan elintézendő dolgot, az összes ügyintézést, királykisasszony akarok lenni a virágoskertemben az égigérő aranykörtefa alatt, ott olvasgatnék, kacagnék királykisasszony barátnéimmal, míg apám a harcokban legyőzi az apjukat - ja, akkor nem kacagnának - akkor csak kacagnánk, míg el nem jönne értünk a sárkány, akkor egy kis időre megakadna a kacagásunk és a könnyünk folyna össze a vérrel (oké, ez pont megvan), de akkor jönne a legkisebb királyfi (végül is vele sem állok rosszul) vagy a kis disznópásztor fiú, legyőzné a sárkányt és boldogan élnénk, míg meg nem halnánk - és nem halnánk meg hamar, csak élnénk, élnénk, élnénk. szerintem én nem unatkoznék.

ez egy boldog blog

vagy legalábbis annak indult

a macska megint átharapta a nyelvét, fityeg, nyáladzik - de holnap reggel anyukámhoz megyek, remélem, nem haj szomjan, mire holnap este hazajövök - sőt, azt is, hogy valaki más addig elviszi orvoshoz.

újabb szorongásaimról

Anyukámnál tavaly szeptember körül a gáz kiváltására villannyal működő klímát szereltettünk be. A klíma bevált, jól működik, finom meleg van, de nem elegendő, mert sehol másutt nincs fűtés, csak az ő szobájában - és gázzal működő temperáló fűtés a fürdőszobában, amit a fürdések idejére kell csak feljebb venni. Tavaly ez még nem volt gond, idénre viszont már naponta kétszer-háromszor kell ágyneműt és teljes ruházatot cserélni, és sajnos kint nem száradnak már meg a ruhák, bent viszont sem elférni nem lehetne tőlük, sem azt kockáztatni, hogy anyukám lepakolja a vizes holmikat a fregoliról, muszáj volt erőforrást bővíteni, úgyhogy egy félmilliós beruházással az egyik hátsó szobába is bevezettettük a villanyt (meg a fürdőbe, mosókonyhába, stb, mert ide korábban hosszabbítók gubancos tekervényein át jutott csak villany), plusz a hátsó szoba is kapott egy klímát. Ez a szoba zárva van, itt vannak a gyógyszerek, iratok, tiszta ágyneműk, stb., hogy anyukám ne férjen hozzá. Elég büszke voltam rá, hogy kigazdálkodtuk, két hete lett készen. Erre szintén két hete jött egy közel százötvenezres elszámoló villanyszámla, ma pedig az új, emelt összeg, havi közel ötvenezerről. Plusz kell fizetni gázt (fürdőszoba, melegvíz), vizet, kukát - és apám házában is ugyanezeket, bár kisebb mértékben (nem, nem nullás számlák azok sem, mert a tesóm nem íratta még át magára a közműveket, de neki kéne, mert az övé lesz a ház) - mert azt is én fizetem. Anyukám teljes nyugdíja (meg még egy fél nyugdíjnyi minimum) elmegy a gondozására, kell kaja, gyógyszer, pelenka, benzin a szállítmányozáshoz és a látogatásokhoz, egyéb csip-csup dolgok - és kábé ott tartok, hogy alig marad a fizetésemből bármi másra. Nem látom, hogy hogyan fogjuk tudni ezt még hosszan finanszírozni, én nagyjából a belerokkanásban vagyok.

Igen, tudom, az intézet. Nem tudom, olcsóbb lenne-e - mondjuk kevesebb konkrét gonddal járna (talán), mert nem kéne kéthetente húszféle frissen főzött, egy-egy étkezésnyire kiadagolt, feliratozott étellel felszerelkezve odamennem (minimum húsz kiló/csomag/alkalom) - de szerdán a kórházban ülve a telefonomról fényképeket mutogattam anyukámnak, és miokr gyakori szelfijeim egyikére kattintottam a tájképek közt, felragyogott a szeme, rám nézett, és azt mondta: te! - amiből világosan látom, hogy felismer engem és ha nem is tudja elmondani, ki vagyok, tudja. Boldog, ha lát. Kevés biztonság van az életében, mert az emlékei, a cselekvőképessége, a testének az uralása már rég a múlté. Akkor most dobjam be valahová, hogy idegen demens betegekkel legyen összezárva? Hogy megszűnjön a nyugalma? Mert szeret egyedül lenni, igényli. Zárjam egy kutyakennelhez hasonlatos zsúfolt ketrecbe, ahol nem tudná, hol van és kik veszik körül? Nem nagyon visz rá a lélek. De belerokkanni sem szeretnék teljesen abba, hogy őt éleben tartom. (nem kérek tanácsokat, csak leírtam)

Mindeközben anyukám testvérei (a háromból kettő) és a többi úgynevezett rokonunk (tisztelet a csekélyke és ritka kivételnek) arra sem veszi a fáradságot, hogy időnként tőlem megkérdezze, hogy hogy van anyukám (ne adj isten azt is, hogy hogy vagyok én) - én azt érzem, hogy a családunknak nevezett képződmény egy kurva nagy hazug lufi volt, mostanra kipukkadt és én gyökértelenül, minden ernyő és védőháló nélkül lebegek a nagy semmiben (nem, mert A. és a gyerekek velem vannak) A kollégáim, a fodrászom, a gyógytornász (akit le fogok mondani, mert nincs pénzem eljárni hozzá) gyakrabban és kedvesebben érdeklődnek a hogylétem felől, mint a rokonság. Örülök, hogy ezt anyukám nem tudja, mert ő folyton megmentett mindenkit, mindig szeretetteljesen segített mindenkinek (sajnos sokszor ahelyett is, hogy velünk foglalkozott volna - de ezt már biztosan megbánta)

Végtelenül magamra hagyottnak és törékenynek érzem magam - talán ezért sem tudok testileg törékenyebbé válni. Nem a saját életemet élem - pedig nagyon sok szép és jó momentum is van az életemben. De nincs erőm hosszabban örülni nekik, minden örömöm múlékony, csak a pillanatban létezik, és minden porcikámat átszövi a szorongás, az irigység, a harag (igen, persze, ezek nagyon méltatlan dolgok - sajnálom is, hogy épp nekem jutnak)

A torkomról

ma csak szomorúan tudok szólni - úgy látszik, mégsem kellett volna a huzatos sbo folyosón hosszasan alulöltözötten és sál nélkül ücsörögni, de a sálamat anyukámnak adtam, mert neki elfelejtettem vinni, és az esőkabátomat sem vettem fel, mert beltéren kevésbé szívesen viselem, mert túl rigid az anyaga (de jól megvéd az eső ellen és a színét is szeretem). Már benyakaltam egy liter forró (majd kihűlő) mézes teát, egy bögre fehéret kamillát és egy bögre vöröset gránátalmásat. Valamint több órán át főztem, de még most sem puha a sárgaborsó leves vagy főzelék (majd holnap dől el) - a túrógombóc viszont nagyon jól sikerült - ahhoz viszont nincs tejföl. Nyilván már aludnom kéne - de akkor mikor írjak blogot? Remélem, nem leszek beteg, fel kéne tankolnom D vitaminból, tudom, hogy van is itthon, de nem találom.

ki gondolta volna?

Ma a csak fiúkból álló csoportomnál beállítottam az ébresztőórát, mert múltkor a másik csoporttal nagyon kicsúsztunk az időből. Mondtam is nekik, hogy csilingelni fog öt perccel a vége előtt. Hogy figyelmeztessen, nehogy kifussunk az időből - mondtam nekik. Hogy lássam, mikor szabadulok végre - gondoltam magamban. Mert egy zsáknyi ördögfióka hozzájuk képest lágyan lengedező angyalhaj a szélben.

- Milyen telefonod van? - kérdezték ahelyett, hogy rám figyeltek volna

-  sima Samsung - mondtam én mint aki tudja, hogy ez futottak még kategória

- Hú, az menő! Apukámnak is olyan van - kiabálták egymást túlharsogva

És ma minden várakozásomat felülmúlóan jól lehetett velük dolgozni. Igaz, csak öten voltak tíz helyett. Bence például biztosan szeretett volna jönni, csak kigyulladt a vakbele. Van az úgy. Majd legközelebb is mutatok nekik valami menő dolgot... mondjuk a Rieker cipőmet? Vagy a Signetta tollamat?

diadalmenet árnyékban

Na, végigböjtöltem anyukámmal az orvost, a postát, a sürgősségit, és - hála az égnek - egészséges, mint a ma született makk. Kis rágcsanyomok azért vannak rajta - de nem csoda, hiszen a vasfogú idő lassan 80 éve rágicsálja - bár csak ennyi lenne. A gondozólány mosolya azért nem volt teljesen őszinte a hír hallatán (nyilván nem akarja, hogy anyukám beteg legyen, csak talán szívesebben dörgölte volna az orrom alá, hogy lám-lám, felmondással kellett fenyegetőzni, de most végre kiderültek a bajok) - az enyém bezzeg az. Őszinte mosoly. Anyukám egyébként élvezte a szép kirándulást, autózást, emberek jövés-menésének látványát (tripla pelenkát kapott, így a baleset veszélye is egész jól redukálódott)

mindennapi szorongások

Holnap például orvoshoz kell vinnem anyukámat. Mert a gondozók felmondtak, arra hivatkozva, hogy nem vittem el a kérésükre hasi ultrahangra, és ők így nem tudják vállalni a felelősséget. Nettó zsarolás, de kénytelen vagyok engedni. Nyáron, amikor először felmerült, természetesen konzultáltam a háziorvossal, aki nem tartotta szükségesnek. De a gondozók megsértődtek. Mostanáig bírták - vagyis a múlt előtti szombatig. Akkor szombat délben rámírt a főgondozó, hogy azonnal vigyem el anyukámat az sbo-ra. Nyilván felhívtam a háziorvos barátnőmet, aki elmondta, hogy mit nézzek, mlyen tüneteket, mit adhatok be neki, mit mondjak a sürgősségin, ha ez vagy az van. Azt például mindenképpen, hogy anyukám is orvos volt, mert mint mondta, akkor talán kíméletesebbek lesznek. Beszereztem minden gyógyszert, eszközt, kirohantam - és anyukám kicsattanó boldogsággal fogadott. Nem volt sem aluszékony, sem kiszáradt, sem letargikus, élénk volt, nevetett és örült nekem. Néhány szert azért beadtam neki (probiotikumok, vitaminok), és otthagytam a többit is, hogy adják neki. Na, ezt követően mondtak fel. Mert ismeretlen szerek adására akarom rákényszeríteni őket, és ezekért ki vállalja majd a felelősséget. Én. Nyilván én - de ez nem volt elég. Szóval, felmondtak mindhárman - és én két és fél órás beszélgetéssel visszakönyörögtem őket és vállaltam, hogy elviszem a sürgősségire. De csak orvosi beutalóval. Felhívtam a háziorvost (aki a főgondozó jó ismerőse és akivel amúgy napi szintű a kommunikációjuk), hogy kérjek tőle beutalót. Finoman körberöhögött, de azt mondta, hajlandó megnézni anyukámat, ha beviszem hozzá, és ha lát bármit, amivel indokolható a sürgősségi beutaló, fog adni. Nem, nem megy ki házhoz. Akkor sem, ha a beteg demens és pelenkát visel, ezért kissé nehéz utaztatni. A háziorvosig még viszonylag könnyen megoldható, én kimegyek reggel, és beviszem őt. Aztán feltehetően a nap további részét az sbo-n töltjük anyukámmal. Kínszenvedés lesz mindkettőnknek. Ne értsetek félre, nem akarnám őt kínozni, ha beteg, természetesen elviszem orvoshoz. Sajnos a magyar egészségügy nem igazán betegbarát. Nem szabad hagyni éhezni, szomjazni - de necces az evés-ivás, mert ami bemegy, az ki is jön. Anyukám pelenkát hord, nem véletlenül. Sem a szükségleteit nem tudja késleltetni, sem a pelenkacserét nem tudja megoldani, a maximum az, hogy leveszi valahogyan, ha kényelmetlen neki. Igen, nyilván az. Aztán eldugja, vagy kimossa, vagy leteszi - nem ragozom tovább. Nos, a pelenkacserét én sem fogom tudni megoldani az sbo folyosóján - ahol nem is olyan rég még apámmal töltöttem el jó tíz órát úgy, hogy neki 40 fok fölötti láza volt. De képes volt egyedül pisilni (némi támogatással), és nem kóborolt volna el, ha nekem kellett volna pisilnem. Meg tudta mondani a nevét. Egyáltalán, tudott beszélni (bár aznap azért némileg félrebeszélt - de annyira nem). Ott lehetett hagyni egyedül egy kórházi osztályon, hogy jól kivizsgálják. Anyukámat nem lehet. A háziorvosa szerint már rég intézetben lenne a helye. Mert ott lenne igazán jó helyen. Szerintem nem látott még belülről demensotthont. És (szintén szerintem) anyukámnak otthon a legjobb, mert ott tudja, hogy hol van és személyre szabott gondozást kap. Nem, nem 24 órásat, nincs az a pénz, amit arra ki kéne fizetni. Otthon nem kétnaponta fürdetik, hanem akár naponta háromszor is, ha kell. Szereti a házát, eligazodik benne. Minden holmija biztonságot nyújt neki. A látvány nyugalmat áraszt. Szépnek találja a kertet. Zömmel az én főztömet eszi. Egy idegen helyet nem értene egyáltalán. Azt hiszem, félne ott. Nagyon félénk lett. A kurva életbe. Nem ezt az életet érdemelte. És én sem. Mi sem. És szorongok a holnapi naptól, minden további naptól, hogy hogyan tudom abszolválni a feladatot, amit anyukám ellátása jelent (pénzben, energiában, technikailag - és igen, lelkileg is). És szorongok amiatt is, hogy hamarosan én is demens leszek, és a gyerekeim ki lesznek téve mindennek (meg a háborúnak, meg a klímaváltozásnak, meg a többi szarságnak)

szavak

punksapka, illatidomár, tágcső, polkairtó, icamica, világítóhorony, célfutó, menőpénz, irodakupac, rivaldalény, loncstemető, paripagyűrű, hangyakrémleves, villámpóni, bárkémény, divatzajom, pszichoráma, tapírkutya, kvíztükör, széfvitorla, tanagyag, hűsleves, stb. - igen, ilyesmikkel szórakoztaom magam. nem, nem megy el vele sok idő, sokkal hamarabb eszembe jut egy nyakatekert szó, mint bármi más. igen, tudom, hogy úgy táűnik, mintha bolond lennék, de nem, nem vagyok az, legalábbis nem annyira, hogy emiatt felmentenének a kötelezettségeim alól. azért nem alszom, mert elfelejtettem ránézni az órára és azt hittem, még csak este van. reggel meglesz ennek a böjtje felnemébredés és lassan kikelés képében. 

Száraz november

Mások nem isznak - úgy látszik, én nem írok... vagyis egy kortyot... sört... sort mégis - nehéz lehet alkoholistaként absztinenciát vállalni. Mármint én nem vállalásból, csak egyéb irányú túlvállalásokból nem iszom írok. Miről írhatnék? Az utazásról (nagyon jó volt, egyben vicces és megdöbbentő is, majd talán egyszer lesz időm írni róla - de menjetek Krakkóba, egyetek leveseket, fonódjatok a villamosokon, gázoljatok a fanyar avarban, jó lesz), a munkáimról (jó lenne, de nem merek a rébuszoknál közelebb merészkedni a valósághoz), a gyerekeimről (akik már nem gyerekek, és csupa olyan magánügyük van, amit aligha tehetek közszemlére), anyukámról (hát, róla csak a legmélyebb szomorúság hangján tudnék) - és akkor maradok én, aki nem vagyok különösebben érdekes, bár folyton gondolok valamit, ami akár lehetne érdekes is. Mostanában nem tudok kávézni, mert fáj a gyomrom tőle, pedig nagyon szeretem a kávét.