egyetek csokit kólával!

Nincs mit tenni, ez az a módszer, ami használ. Kitöltöttem ugyanis ezt a tesztet: https://mensa.hu/tesztiras/online-iq-probateszt
és meglepően siralmas eredményt produkáltam. Mármint én ennél jóval többet várok magamtól a számok tükrében. Szerencsére a teszt nem tanulható (legalábbis a Mensások így tudják), így ki lehet tölteni ismételten. Kitöltöttem - de a szomorú eredmény miatti bánatomban még előtte kicsit becsokiztam és aztán azt leöblítettem kólával (nagyjából évente kétszer van itthon kóla - komolyan, most a legjobbkor jött, különben iszonyú depresszióba estem volna) - és lássatok csodát, nem egészen fél óra alatt tíz pontot javítottam a korábbi eredményemen - ezzel sem vagyok még teljesen elégedett, de a változás ütemével és irányával igen, úgyhogy még egyszer próbálkozom. És most, hogy már kicsit intelligensebbnek bizonyultam, arra is rájöttem, hogy tán célszerű lenne a tesztet úgy kitölteni, hogy közben nem osztok ki jóéjszakátpuszikat, nem mondom meg, hogy most éppen milyen teát nem kérek és nem küldök el tesztelés közben  a fenébe aludni egy gyereket sem, meg a felnőttekkel sem most beszélem meg a hét történéseit. Szóval, célszerűnek látom, hogy mintegy zárt ajtók mögötti ülést tartsak, négyszemközt, csak én és a teszt (meg a csoki meg a kóla, de ők nem szereplők, hanem zsákmányállatok, és csak nekem járnak doppingul)


(Történtek egyéb érdektelen dolgok is, amikről még nem volt időm beszámolni, például elhagytam egy nagy üveg bontatlan ásványvizet - egyszerűen letettem magam mellé az ülésre és mikor leszálltam, megfeledkeztem róla, mire pedig rádöbbentem, hogy nincs meg a vizem, a víz már messze járt (Valamit visz a víz helyett valami viszi a vizemet)

Aztán még tegnap este beszélgettem egy érdekeset (akár megdöbbentőnek is mondhatnám), hihetetlen, hogy az emberek mi minden dolog helyességéről képesek meggyőzni magukat, nemcsak korábbi, de jelenlegi elvrendszerüket két lábbal tiporni úgy, hogy közben fennen hangoztatják - mindeközben épp csalódni kényszerültem a kedvenc közeli éttermemben - cserébe ma viszont Pakson nagyon finom halászlét és rántott halat is ettem - mondjuk ez ahhoz messze van, hogy túl gyakran odamenjek enni. És láttam egy vicces útjelző táblát, egy körforgalom közepéről mutat kifelé és ez áll rajta: Cece centrum (végül sikerült kimondania) Igen, most még (addig, amíg nem érek el a teszten még jobb eredményt) az ilyen sekélyes és olcsó poénok is kiválóan elszórakoztatnak)

Hajtóvadászat öregekre

Szeretem azt hinni magamról, hogy nem vagyok egy vadállat. Mondjuk, néha vadállat vagyok. Az aszfaltdzsungel lakója. Olyan bamba fűevő fajta.

Az Oktogonnál átmentem a zebrán (miután kiváltottam Á. szemüvegét és ettem egy forró sütőtöklevest), a lámpa zöld volt, mehettem volna akár tovább is, de én felkanyarodtam a villamosmegálló járdaszigetére. Az Oktogonnál közös peronja van a villamosoknak, az egyik erről jön, a másik arról, a leszálló és a felszállni akaró emberek össze-vissza keverednek. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a megálló igen keskeny, de még ebből a keskeny járdából is sokat elvesznek a középre épített esőtetők és a szemetesek. Szerintem feleslegesen - de ezen kár szomorkodni (így aztán nem is szoktam).

Szóval, néhány métert tettem meg a peronon, amikor mindkét irányból beérkezett egy-egy villamos, szinte egyszerre a kettő. Mindkettőről nagyon sokan leszálltak és mindkettőre nagyon sokan fel szerettek volna szállni, így intenzív tülekedés kezdődött. Mivel én épp nem siettem különösebben, úgy gondoltam, nem szállok be az össznépi tolongásba, inkább megvárom a következő villamost - nem volt nagy kockázata az ügynek, úgy öt méterre lemaradva követte azt, ami már a megállóban volt. Szóval, nem tolongtam, hanem megálltam egy oszlop mellett és vártam, hogy apadjon a zsúfoltság.

Sietős tipegéssel egy néni igyekezett felém - gondolom, az egyik villamossal érkezett és a zebrához tartott. Igen határozottan, bár nem különösebben gyorsan közeledett felém. Volt időm megfigyelni a bordó kalap alól kigöndörödő fehér haját, a halvány drapp kabátját, a barna félcipőjét és a cérnakesztyűs kezében tartott hosszú botját is, amivel nagyon elszántan a tömeget söpörte el maga elől. Egyre közeledett, én álltam - ha akartam volna, sem nagyon lett volna hová ellépnem, az egyik oldalamon a vasoszlop, a másikon a zúduló tömeg, benne a nénivel - de nem is akartam odébb lépni, nagyjából  ketten jól elfértek mellettem. A néni viszont láthatólag nem akart elférni. Egyre közeledett, a botjával kaszált jobbra, kaszált balra - majd egyenesen felém tartva élénk sipítozásba fogott: lökjön fel! rohanjon nekem! lökjön csak a villamos alá! és botját előreszegezve, elszánt tekintettel csak jött, csak jött... fellök! istenemre, fellök! a villamos alá fog lökni - méltatlankodott, de határozottan tört előre.

Kicsit bokán vágott a bottal, alig fájt. Addigra a villamosok elmentek, szabadultak fel helyek a megállóban is, így végre én is odébb léphettem és elindulhattam. Gondolom, mit mesél otthon...

(a cím amúgy egy könyvcím, Dino Buzatti könyve, tizenévesen olvastam, akkor elég nagy hatással volt rám)

A kukiról

Van, ahol azt írják ki a főtt vagy pattogatott kukoricára, hogy főtt/pattogatott kuki. Elég gáz, nem? Én mélységesen megvetem az ilyesféle nyelvi igénytelenséget.

De ez a tény ma reggel nem akadályozott meg abban (biztosan azért, mert nem gondoltam rá, hogy épp végtelenül igénytelen vagyok), hogy azt üvöltsem le az emeletről a már lent tollászkodó A.-nak:

én: Kiraktad már a kukit?
A.: Hm?
én: Tedd ki a kukit!
A.: Mi?
én: Vidd ki a kukit az utcára!
A.: ????? mit mondasz??? nem értem...
én: hogy ma jönnek a kukiért... izé.... tedd ki a kukát...
A.: jaaaaaa

Kis házi tisztítótűz

Nagyon reggel van még nekem is, pedig nekem nem volt szünetem - teának nevezem a limonádét, almának a körtét, amikor Á. azt mondja "ittam kávét és megetettem a macskát", azt úgy értem, hogy ivott kávét és megette a sztrapacskát - milyen sztrapacskát? kérdezek vissza - a macskát - mondja ő - megetted a macskát? nézek bután - nem megettem, megetettem - mondja feltűnően türelmesen (basszus, tényleg öregszem, átkerültem kímélőmódba) - aztán azért magamhoz térek, mire Á. elindul (többnyire ő indul legkorábban, a többiek még alszanak olyankor, én is csak szolidaritásból kelek)

Aztán amikor már az ajtó előtt áll cipőben, táskával, akkor rákérdezek, van-e kulcsa. Turkálni kezd a kabátzsebében (közben látom, hogy a kabát a köldökéig csúszik fel - vagyis hiába jó rá széltében bőven, mégis kinőtte - olyan, mint egy pálcika, csak idén vagy húsz centivel hosszabb pálcika) - majd előhúz egy feketés rongycsomót. Ez mi? - hökkenek meg. Nem szoktunk hajléktalanoktól tárgyakat kérni. A sapkám - mondja - kisimítja, tényleg az, csak vastagon borítja vagy fél kilónyi kenyérmorzsa (?) és egyéb kis fecnik és maszatok. Ez a sapkád? (és nem gondolok bele, mi lehet még a zsebében). Ez - mondja, és kezdi beigazítani, hogy melyik az eleje. Fel ne vedd - sikítok ijedten. Ne? - kérdezi - mint aki már megszokta, hogy az anyja néha kiszámíthatatlan dolgokat kér - jó... mondja (bolondokkal ugye nem érdemes vitatkozni) - és azzal a mozdulattal, a szemem láttára begyűri a sapkát az előszobai fűtőtest és a fal közé. Nem, nem aludtam vissza, nem álmodok, odagyűri. És szerinted a fűtőtest mögött mi fog vele történni? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. Mitől lesz ott tiszta? Hát, majd elporladnak a melegtől - mondja Á. - és legalább addig sem veszem fel véletlenül.

Jaj, de ijesztően öreg vagyok

Van egy hallgató most az egyetemről, jött szakmai gyakorlatra hozzám és rettenetesen fiatal. Mondjuk eleve az a fajta, aki huszonévesen is tizenévesnek látszik. Iszonyatosan meg van illetődve, ha velem beszél - de még annál is jobban, ha levelet ír. Minden nyúlfarknyi üzenetet így kezd - akkor is, ha ötpercenként válaszolok és ő újra kérdez - : Tisztelt Vezetéknév Martine! És így fejezi be a legnyúlfarknyibb üzenetet is: Tisztelettel várom válaszát: Hallgató Noémi  (persze, nem Noémi, csak nehogy ráismerjetek) Én meg úgy szoktam neki válaszolni, hogy Kedves Noémi! és úgy zárom, hogy üdvözlettel: Vezetéknév Martine. De igaziból nagyon ritkán és kevesekkel szoktam ilyen végtelenül formalizált levelezésbe bocsátkozni (mondjuk államtitkártól fölfelé, vagy ilyesmi), és úgy megmondanám ennek a tizenévesnek látszó kedves egyetemistának is, hogy ne remegjen már ennyire a keze, ha ír nekem egy e-mailt, inkább tegeződjünk és beszélgessünk arról, ami érdekli (amit elvileg tőlem szeretne megismerni) és ne udvariaskodjuk már halálra magunkat, beszélgessünk, mint két normális felnőtt ember, neadjisten tegeződjünk is végre össze, mert úgy egyszerűbb lenne. De mégsem mondom neki, hogy tegeződjünk össze.

Nem azért, mintha nekem ne lenne úgy könnyebb, ezerszer könnyebb lenne, az ismerőseim nagyon jelentős részével tegeződöm. A jóval fiatalabbakkal is. De most félek attól, hogy ez a leányzó annyira remeg, ahogy beszél velem, hogy képtelen lesz tegezni, ha felajánlom is neki - az meg még cikibb, hogy mondom neki, ő meg továbbra is megrögzötten és hangszálremegtetve Tisztelt Vezetéknév Martinézik nekem. Remélem, az én kedvenc tanáraim - bármennyire is tiszteltem őket - nem kellett, hogy ilyen iszonyú vénnek érezzék magukat énmellettem.

Mondjuk, mi sörözni jártunk, ami hamar lebontotta a felesleges korlátokat.