A következő címkéjű bejegyzések mutatása: új. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: új. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. január 15., csütörtök

Ma pedig

patront cseréltem a nyomtatóban. Eddig sosem kellett, mert nálunk sosem fogy ki nem volt saját nyomtatóm. Azt mondják, ahhoz, hogy fiatal maradj, minél gyakrabban kell olyasmit csinálnod, amit addig sosem. Én apró léptekkel közelítek a halhatatlanság felé.

2026. január 2., péntek

Kocsmakvíz

Rajongásom (egyik) alanya, 2025 új  felfedezettje (bizony, ki látott már ilyen boomerséget, hogy korábban minden vágyam ellenére sem vettem részt kocsmakvízen, mert a kutya sem hívott és nem tudtam, hogy egyedül hogyan is kéne nekikezdeni) - de egyszer csak megtört a gonosz varázs, és ezer éves kihagyás után rám írt a régi dicsőséges honfoglalós korszakból Diffenbachia, hogy volna-e kedvem valaki helyett hirtelen beugrani - és nyilván volt, sőt, magammal rántottam A.-t is, aki bár soha nem vált kvízfüggővé, mint időszakonként én szoktam, viszont mindenről mindent tud (leszámítva az irodalmat és napjaink zenéit) - szóval a decembert kocsmakvízeléssel töltöttük és a jövő héten újrakezdjük, és én alig várom hogy végre megint azon görcsöljek, hogy túl lassú vagyok és nem tudok semmit (de végül azért néhány dolgot csak én tudjak, szóval mégis hozzájáruljak valahogyan a nyeréshez)

2018. június 30., szombat

Köszönöm a drogokat, amiket küldtetek, nagyon jól jöttek!

Ötös lett a vizsgám! - írtam V.-nek messengeren. Aztán gyorsan helyesbítettem, még mielőtt elküldtem volna. Az ötös ugyan igaz, de drogokat nem küldtek hozzá, csak drukkokat. A drogokat csak a telefonom hibajavítója vizionálta a képernyőre. Nem vagyok mindig ilyen szerencsés - mármint vizsga terén sem - de most inkább arra gondolok, hogy javítom-e a telefon által átírt szöveget, mielőtt rányomok a küldés gombra vagy sem*. Sokszor nem. Mi mindent gondolhatnak rólam emberek!


Nézzétek ezt a félmondatot: javítom-e a telefon által átírt szöveget, mielőtt rányomok a küldés gombra vagy sem - ennek a mondatnak húsz éve még egzaktul semmi értelme sem lett volna! Elképesztő! Mint ahogy annak sem volt, hogy a kiscsoportos V. azt egyszer mondta, szeretne egy kicsi tévét, amin mindig látja, hol vagyunk A. és én. Nevettem és azt mondtam, hogy ilyesmi ugyan nem lehetséges, de ha nagy lesz, kaphat mobiltelefont, amint felhívhatjuk egymást. Hát, lehetséges. Döbbenet (mármint hogy milyen kevés idő kellett hozzá, hogy lehetséges legyen)

2017. november 2., csütörtök

itt vagyok honn(lappföldön), itt az én világom*

Nahát, szóval A. annyira megrémült attól, hogy fogom magam és tényleg elmegyek útkaparó segédmunkásnak, hogy regisztrált nekem egy domain nevet és feltett rá egy (még üres) honlapot is, valamint azt is megígérte, hogy természetesen segít feltölteni rá a tartalmakat is, ha egyedül nem boldogulnék (nem tudom, mit kell ezen segíteni, én sem értek hozzá, egyébként pedig egyértelmű minden, ha nem vagy analfabéta). Attól még holnap elmegyek a boszorkánnyal megbeszélt keresztúthoz és megkérdezem mit segíthetek felvennének-e egyáltalán, ha ide akarnék jönni utat kapargatni**. 


* P.S.: P.S.
** kaparj kurta, neked is lesz!

2017. szeptember 13., szerda

Mindig tudtam

hogy egyszer újra divatba jön a trapéznadrág. Csak azt nem tudtam, hogy addigra már mindegy lesz, már ez sem áll jól.

2016. december 31., szombat

Kívánós poszt

Teljes testi és lelki egészséget szeretnék kérni a családomnak (mindenkit beleértve), magamnak is, a barátoknak – és mindenkinek, aki ugyan nem családtag és nem barát, de szereti az ilyesmit. Szeretnék barátokat (ha a már meglévők megmaradnak, azzal is megelégszem, ha lesz még néhány új is, őket is megszeretem majd valahogy) – és békét a világnak, békét minden népnek (ezt nem én találtam ki, de még sosem láttam megvalósulni), és szeretnék sok pénzt és időt is, hogy kedvemre (!!!!) utazgathassak. Szeretnék nem elfelejteni gondolkodni. És szeretnék egy-két könyvet. És harmóniát kívül belül (mondanám rendnek is, ha nem lenne ennek manapság némi ocsmány felhangja is) Ezeket mind ÉS relációban szeretném kérni, nem vagylagosan. Köszönöm – ÉS boldog új évet az Univerzumnak is.

A fenti hozzászólást ide szánom - de mivel képtelen vagyok beilleszteni a kommentek közé, megjelentetem itt is, abban bízva, hogy a nagyszobában mindenki megfordul, még az Univerzum is.

2016. december 29., csütörtök

2016. december 22., csütörtök

2016. Magyarország, Budapest, közoktatási szektor

Összefutunk, épp a posta előtt, így ott panaszkodik a régi ofő, hogy ezek a mai gyerekek már nem tudnak egy ajánlott blankettát sem kitölteni, a sárga csekkről meg már ne is beszéljünk - szóval, mintha sosem jártak volna postán.

Amúgy azt hiszem, az enyémek sosem (na jó, nemigen) jártak postán, alaposan el vannak hanyagolva / kényeztetve (kérjük, hogy választását egyértelműen jelezze aláhúzással). Mi átutalunk neten, e-mailt küldünk - és időnként valóban van egy-egy ajánlott levél vagy sárga csekk is, amit jellemzően nem a gyerekekkel adatunk fel. Postást amúgy láttak már, mert ő élő mementóként itt jár-kel köztünk egy ormótlan biciklivel. 

A (friss ötvenes) tanárnő viszont - és ezt tapasztalatból is tudom - nem olvas e-mailt, legfeljebb csak kéthetente, amikor néhanap írásra adja a fejét, fwd-dal válaszol az osztály levlistájára, így képes egy 2013-as levelet is görgetni maga előtt, amúgy nem használja a netet sem szórakozásra (na, még csak az kéne! hol van neki ideje arra?), sem munkára (aki azt mondja, dolgozni jár az internetre, az hazudik!) a fb nem több, mint szitokszó számára, a jutyúb is valami közveszélyes internetes játéknak tűnik, az okostelefon csak nagyon hülyéknek való (mondja - és nevet is saját elméncségén) és azt kérdezgeti a gyerekektől, hogy hogyan fognak így elboldogulni az életben.

2016. december 2., péntek

Avocado

Szánom-bánom, de tegnap megint nem tudtam ellenállni az avokádónak a boltban. Különösen, hogy míg egyetlen éretlen darab 350-be kerül, addig két érett darab, egybe csomagolva egy lime-mal (darabára 269), egy lilahagymával, egy magyar! fokhagymával és egy Habanero nevű orvgyilkossal mindössze 799 - hát, értitek, a hülyének is megéri. Persze még jobban megéri azoknak a hülyéknek, akik még nem olvasták el, hogy az avokádótermesztés rosszabb, mint a drog, mert lassan már többen halnak meg emiatt, ősemberek és őserdők egyaránt, mert azok teljes lelkifurdalás nélkül vehetik meg a csomagáras terméket itt Magyarországon a boltban. Szóval, nekem az avokádó mellé mindig jut egy adag lelkifurdalás is - mégis megveszem.

De miért? Nyilván gyenge jellem vagyok sajnos - de van egy olyan felettes szervező erő is, ami miatt - én úgy gondolom - hogy általában a kelet-európaiak nehezebben állnak ellen az ilyesminek. És most gyorsan leszögezem, hogy tudom, hogy vannak szép számmal olyanok, akik minden előzetes kelet-európaiságuk ellenére felül tudtak emelkedni önző vágyaikon és betartják azt, az amúgy számomra is rokonszenves és sok esetben követendő trendet, ami azt mondja, hogy ne növesszük nagyobbra harmincnyolcasnál ötvenesnél az ökológiai lábnyomunkat és együnk-vegyünk csupa olyasmit, amit 50 kilométeres körön belül termelnek. De sajnos több ízben is kiderült már, hogy nekem ami a szívemben, az a számban - szóval nem feltétlenül tudok az ilyesminek ellenállni. És itt nemcsak az számít, hogy az én 50 kilométeres körömön belül olyan pékségeket zárat be a NAV, ahol egérhullákkal töltik a kalácsot - ezzel szemben a biogazdaságok erősen alul reprezentáltak (még úgy is, hogy már nem a belvárosban élünk) - hanem (és itt kúszik be a képbe a kelet-európaiság szelleme) az is számít, hogy én (korosztályom jelentős részével együtt) folyton vágyakozni kényszerültem olyan dolgok után, amiket nem kaptunk meg. Banán, meg narancs*, Adidas cipő, Levis, lemezek (atyaég, hogy némelyikért mit adtam volna!), utazás szabadon, meg egyszerűen élni szabadon. És amikor eljött, hogy mindez lehetséges ezek közül néhány, akkor a néhányból nem tudok jól engedni. Az szabadságról avokádóról például én sokáig azt sem tudtam, hogy létezik. De mióta megéreztem egy kis időre az ízét, nagyon hiányzik. És elérhető. És én igyekszem sokszor visszafogni magam vásárlásaimban, és sokszor megy is - aztán meg nem. És akkor olyasmikkel próbálom takargatni a hibáimat, hogy könnyebb annak, aki nem a hiánygazdaságban nőtt fel és nem azt élvezi éli sok tekintetben most is. Könnyebb lemondani (gondolom én) olyan dolgokról, amiket egyszerűen csak használunk, különösebb, ezer éve hozzájuk tapadó vágyak és érzelmek nélkül - aztán egyszer csak rájövünk, hogy káros, nem tesz jót nekünk vagy másnak, és akkor józanul nem használjuk tovább. De amikor részeges és varázslatos vágyak testesülnek meg avokádóbőrbe öltözve, akkor az valami zsigeribb döntés, messze a racionalitás felett lebegve. Ezért azt tanácsolom, hogy ti, akik racionálisan és józanul működtök, ti csak ne vegyetek avokádót, az én egyszemélyes fogyasztásom meg kevés lesz ahhoz, hogy érdemes legyen miatta fenntartani a gyilkos rendszert, úgyhogy kivonják majd és mindenki megmenekül. Talán akkor én is.

* én például 17 évesen tudtam meg egy osztálytársamtól, hogy a narancs és a mandarin nemcsak nevében és méretében különbözik, hanem egzaktul két külön gyümölcs, némileg hasonló, de eltérő ízvilággal. Mert a Tóth Ildi egyszer azt mondta, hogy ő a narancsot nem szereti, csak a mandarint (vagy fordítva). Hogy mi? - néztem rá hülyén. Hiszen azok ugyanolyanok! Mire ő azt mondta, hogy dehogy. Én viszont azodáig csak olyan komoly időbeli elhatárolással ettem hol ezt, hol azt, hogy nem tűnt fel nekem az ízbéli eltérés. Déli gyümölcs volt, és kész. A banántól meg tudtam persze különböztetni - abból felet-felet kaptunk néha a tesómmal. Most meg belerohad a gyerekeim iskolatáskájába, ha nem vagyok résen (de résen vagyok - és ez már másik sztori lenne)

2016. február 21., vasárnap

SOS fodrászat

V. ragaszkodott hozzá, hogy még ma este levágjam a haját, nem érdekelte, hogy kilenc után jár az idő. Könyörgött. Vállig érő hajat akar a hátközépig érő helyett. Hozott ollót is. Belevágtam.

Most akkor SOS kell egy időpont a fodrászhoz, mert minősíthetetlen lett.

2016. január 27., szerda

Rendszerhiba

Testnevelés mindennap van, hiszen kötelező. Legalábbis valami, amit így hívnak. Az órarendben mindenesetre így szerepel. Mivel több nap van, mint kolbász testnevelésóra van a rendszerben, mint tornaterem és idő, ezért méltán népszerű fizikusaink kitágították a teret az iskolák időket széthúzták, felsőben szinte mindenkinek van nulladik és nyolcadik órája is (alsóban csak hetedik, a nulladikot nem mernék, mert a gyerekeket iskolába hordó szülők nem tudnának olyan korán felkelni). Azok, akik legalább heti háromszor másfél órát sportolnak egyesületben, azok kérhetnek heti két(szer negyvenöt perc testnevelés órának nevezett elfoglaltság alól) felmentést. A felmentést az igazgató bírálja el, és amennyiben úgy találja, hogy egy gyerek tanulmányi eredménye elég jó ahhoz, hogy sportolhasson (látom én, hogy most valami abszurdat írtam, de higgyétek el, nem én találtam ki), akkor felmentheti fél évre heti két testnevelésóra látogatása alól. Ezek a látogatások egyébként a nulladik órában kifejezetten kellemetlenek (képzeljétek el, hogy felkeltek reggel hat előtt azért, hogy héttől a gerendán bukfencezzetek vagy kötelet másszatok - mert nem, nincs a nulladik óráknak másféle, például bemelegítő tematikája), különösen (bár ez minden órára igaz lehet) azért, mert megmosdani sem idő sem lehetőség (amire azért felsőben már többeknél igény lenne). Az igazolást, aminek az alapján a felmentés történik, nem az egyesület adja ki (kiadná szegény), hanem fél évente az iskola ad hozzá formanyomtatványt. Majd. Úgyhogy noha V.-nek van heti négyszer másfél-két órányi  edzése (és minimum négy egyéb különórája is (ő akarta, nem mi nyomtuk rá)), most nulladik órákra is jár, mert a második félév elkezdődött már ugyan, de az igazgató még nem adta ki a biankó formanyomtatványokat, amiket az edzéseken ki kell töltetni, lepecsételtetni, az iskolákba visszavinni, ott az igazgató elé terjeszteni, aki egyenként bírálja el és véleményezi mindet. Ami minimum egy hónap. Úgyhogy szeptemberben és január-februárban mindenki jelen van ezeken a nulladik típusú (és negatív előjelű) találkozásokon.

(és van gyerek, aki noha igen tehetséges volt a maga sportjában, azt már nem tudja folytatni, mert nem elég jó tanuló ahhoz, hogy az igazgató engedélyezze a lógásokat testnevelés órákról való távollétet és a nyolcadik órák miatt nem ért oda az edzésekre, ahol viszont abból nem engedtek, hogy heti négy vagy öt edzésen kötelező részt venni - így a sok jóindulat és rugalmasság közepette néhány gyerek hamarosan a kemény padlón találta magát: iskolából még több, edzésből nulla, szenvedés még több, sikerek nulla - arat a halál az oktatási reform)

2015. december 5., szombat

Az én érdekemben

basznak ki velem. Tudom, úgy kell írni szépen, hogy "tolnak ki" - de sajnos egész konkrétan durva kibaszásnak érzem, még ha csúnyán hangzik is. Ez legyen amúgy a legnagyobb bajom, hogy rondán beszélek. De nem ez. Hanem az, hogy megint elfelejtettem az internetbankos jelszavamat. Elég gyakran elfelejtem, mert az a szabály, hogy félévente (vagy hogyan) meg kell változtatni, mindig álljon minimum száz karakterből, legyen benne kis meg nagybetű, meg számok is legyenek - és nem lehet ugyanaz, mint a korábbiak bármelyike. Nyilván nagyon biztonságos, csak már nem tudom követni, hogy hová mit adtam meg (gondolom, nektek is van minimum tíz, de inkább több hasonló jellegű jelszavatok - vagy csak én hagyom magam így palira venni?). Persze, nem szabad felírni, mert úgy ellophatják. Nyilván fel szoktam írni (ki nem?) - csak az a baj, hogy az utolsó cetli, amit találtam, a 2013-as jelszavamat rögzítette (most fecnikre tépve kidobtam) - és újabb cetli nincs sehol. A múlt hónapban még valószínűleg jól emlékeztem, mert akkor még át tudtam utalni Á. edzésdíját - a decemberit viszont már nem. Felhívtam a telefonos segítőimet akadálybizottság egyik tagját, végighallgattam húsz jobbnál jobb ajánlatot, elvesztem a gombok sűrűjében, a kettőskereszttel időnként kiverekedtem magam (nem véletlenül van itt hagyománya a kereszt tiszteletének), begépeltem a 100 tagú cigányzenekar nevét ábécé sorrendben kártyaszámomat kétszer oda, és egyszer visszafelé, aztán csak a negyedik, hetedik és tizedik számjegyet, aztán mindezt bal kézzel, meg csukott szemmel is, meg úgy, hogy közben az Anyám tyúkját szavaltam önazonosításként, megadtam anyám nevét (véletlenül először Hrúz Máriát mondtam, de helyesbítettem, mielőtt még rám támadtak volna a törökök), aztán megadtam a születésem dátumát percre pontosan, ők gyorsan elkészítették a horoszkópomat, ami azt mondta hogy semmiképp nem fogok tudni ma utalni, hacsak... hacsak meg nem adom rögvest (tartozás híján) az epin számomat. Az meg mi? - eddig tényleg kérdések nélkül, némán meneteltem a menüpontok erdejében, de itt elbizonytalanodtam. Az mindenkinek van - mondta a telefonos kisasszony, egy kis piros (fehérzöld?) kártyán, a szerződéskötéskor mindenkinek odaadjuk. De nekem nincs olyanom - sikítottam. Mindenkinek van, hívjon fel ismét ugyanezen az útvonalon, ha megtalálta az Önét - csicseregte a kisasszony. Esküszöm, hogy még soha egyetlen epinnel sem találkoztam - és esedeztem, hogy anélkül kéne segítenie. Na, azt semmiképp nem lehet (bár már olyan szinten azonosítottam magam, hogy az a nemzetbiztonsági szolgálatnál is bőven elfogadható lenne minimum egy attaséi pozícióra) - hanem majd hétfőn (mert a bankoknál nincs karácsony és nincs semmiféle színesfémvasárnap sem) be kell mennem a bankba, ahol a retinaszkenner mellé ha a személyimet meg a lakcímkártyámat is bemutatom, akkor adnak egy új epint. És akkor - ha szerencsém van és még nem próbálkoztam minimum ötször a hibás jelszóval - akkor azzal majd beléphetek. Ha nincs szerencsém, akkor az új epinem birtokában telefonon kell engedélyeztetnem, hogy kurtavasra verjenek beléphessek és átutalhassam a pénzem máshová. És mondogassam, mantrázzam mindig: minden értem történik, az én érdekemben.

2015. február 17., kedd

Aztán csak a bácsinak lett igaza

Az idei február igazán elkényeztet: ha reggel csípős is az levegő és fagyottak a szélvédők, de napközben kék az ég, ragyog a nap és sétára, de akár szélvédett helyen kiülésre is csábít az idő. Az este felkeresett orvos jóvoltából mától itthon gyógyulok. Amint elintéztem a rémítő tüdőröntgent és amint meggyőződtünk arról is, hogy az ugató köhögés mellé van-e vagy nincs arc- és homloküreggyulladásom. A napon! - gondoltam én. A szép langymeleg tavaszi  napon fogok meggyógyulni - ábrándoztam én. Egy frászt - írja az ab ismertetője, amire ítéltettem - mert ez a gyógyszer fényérzékennyé tesz, kifejezetten kerülni kell a napot. Okozhat még ideiglenes vakságot, Achilles-ín szakadást, hallucinációkat és látomásokat (mondjuk ha már nem lát az ember, érdekesebb úgy)

Csak tájékoztatásul: a kazán még mindig nem jó, mert nem derült ki, mi a hibája - de A. különféle varázslatokkal újra és újra be tudja indítani, úgyhogy a szokásos 20 fok van megint. Az, hogy majd' meg fagyok, nyilván egyéni érzékenység.

Gyarmati Fanni naplóját olvasom továbbra is, már az első kötet végén járok (napközben eddig nem volt időm és akkora, hogy magammal cipelni sem bírtam a vonatra, buszra) - nagyon-nagyon intenzív könyv, soronként lehet elképedni, utálni ezt a hisztérikát, megdöbbenni, aztán azt gondolni, hogy bakker, de jól látta, más hogyhogy nem? - és ijesztően sok a párhuzam a napi politikával.

2015. február 13., péntek

Új konstrukciók

A fűtés megy, csak a melegvizet nem szabad használni - kell még néhány fok, hogy jó legyen.
Családi cserbenhagyás áldozataivá váltunk, kiadó a szívünk a pünkösdi hétvégére.
Este tízkor telefon egy ismeretlen számról - miután Á. órák óta nem reagál a telefonjaimra. Úgy megkönnyebbültem a hangja hallatán, hogy a telefon elvesztésére csak annyit mondtam, semmi gond, a lényeg, hogy reggel és este mindig bevegye az antibiotikumot.
Szilva ízű strepsils helyett édesítőszeres septofortot szopogatok. Rossz, de használ.
Ágyba bújok Gyarmati Fannival, dupla zoknimat szimplára, vágyaimat álmokra cserélem, talán már a kesztyű sem kell majd.


ui: persze, hogy a fűtés sem megy - bár tegnap volt vagy két boldog órám a radiátort ölelve

2015. január 6., kedd

Hogyan szerezzünk barátokat 12 pontban?

1. Hagyjuk otthon az előre gondosan elkészített ebédet (lecsó pirított darával).
2. Éhezzünk meg mégis a munkahelyünkön. Nagyon-nagyon.
3. Szaladjunk ki a közeli önkiszolgálóba, hátha van borsos áron vegán étel.
4. Totojázzunk sokat a falra kitett étlap előtt, különösen a köretekre koncentrálva.
5. Nézzünk ki bizalomgerjesztően a hülye sapkánkban.
6. A sok ember közül épp tőlünk angolul segítséget kérő hölgynek mondjunk el mindent angolul az étlapról - amit csak tudunk. Legfeljebb ő sem fog sóskát enni.
7. Segítsük őt továbbra is az ételválasztásban - amikor már nem a papír, hanem a hús-vér ételek előtt állunk. Azért itt érhetnek meglepetések...
8. Válasszunk csak zöldségeket, váljunk ezzel valamiért különösen rokonszenvessé.
9. Óvjuk meg az idegent attól, hogy egy nagy mélytányérnyi savanyú almapaprikát válasszon főételül (egyet azért vett)
10. Engedjük, hogy a mi sapkánkra üljön asztalunknál ebédeljen.
11. Titkoljuk el előle, hogy nem beszélünk angolul és beszélgessünk vele az aktuális magyar társadalmi és gazdasági helyzetről (angolul), valamint javasoljunk további városnézési útvonalakat is (ha enyém a témaválasztás, én beszélni tudok, csak nem értem, amit ő mond. Nyilván azért, mert belga nem ő az angoltanárom.)
12. Egy óra múlva döbbenjünk rá, hogy csak fél órás az ebédszünetünk. Sürgősen cseréljünk e-mail címet. Észrevétlenül húzzuk ki a sapkát. Öleljük meg egymást búcsúzóul.


És lám, máris egy (potenciális) baráttal többel fejeztük be az ebédet, mint ahogy nekiindultunk! Ugye, milyen egyszerű?

2014. október 23., csütörtök

Ajjjj, de retro!

Szívesen vittem volna a gyerekeket is demonstrálni (a demokráciát tanulni kell) - aztán nem mertem mégsem, hátha kutyás lovasrendőrök lőnek ki ránk számszeríjjal mérgezett nyilakat. Nem volt végül  ilyesmi, a Blahán legalábbis nem. Békés eső szemerkélt és békétlen hideg szél fújt, a hangosítás tökéletes volt (nem úgy, mint a felvételeken, ahol visszanézni próbáltam a dolgot).

Az egykori tüntetésekhez képest nagy különbség volt, hogy régen mindig nagyon sok mindenkivel találkoztam - most meg egyedül ácsorogtam a tömegben és alig néhány ismerőssel futottam össze (ok, azon belül az egyetemi évfolyamtársaim felülreprezentáltak voltak, ez megnyugtató).

A telefonomat persze itthon felejtettem, noha megígértem A.-nak (és a kissé aggódó gyerekeknek), hogy felhívom őket, ha váratlanul bebörtönöznének vagy amikor vége a rendezvénynek... és ha minden jól alakul, moziba is elmegyek utána. Úgy adódott - viszont saját telefon híján kénytelen voltam egy fülkés telefont keresni és onnan hazatelefonálni. Szerintem az elmúlt tizennégy évben ilyesmire nem volt példa - szerencse, hogy az itthoni telefonszámunk még a hőskorból való, így megy fejből is. Ötvenest dobtam be (emlékeztek, hogy a pénzes telefonos hogy megcsappantak, amikor bejött a telefonkártya? és hogy az micsoda modern dolog volt? most meg egyáltalán telefonfülkét is alig látni) - és gőzöm sem volt róla, meddig tudok egy ötvenessel beszélni, holott régen pontosan tudtam ilyesmiket is

A moziban a Lavinát néztem meg - hát, én nem érzem úgy, hogy amúgy érzéketlenül hagynának a belső vívódások meg a párkapcsolati krízisek és a megoldásukra tett kísérletek, de szerintem ez a film nagyon gyengén hozta mindezeket - noha állítólag ilyesmikről szól. Fel nem foghatom továbbá, hogy hogyan érezheti valaki annyira intim térnek és egy megbeszélésre alkalmasnak a szálloda közös (bár épp valóban néptelennek tűnő) folyosóját, hogy a saját szobájából oda alsógatyában kivonuljon (és mást a felső emeletről a megbeszélés ürügyén arra kérjen, hogy menjen már onnan) - holott a saját lakrészükben ha két szoba nem is volt (bár szerintem volt), a fürdőszoba akkor is szeparálható és zárható. És hosszú is volt mindezek mellé. Jaj, de jó volt hazaérni!

2014. június 18., szerda

259 perc

Szerintetek normális? Ennyi ideig akarja mosni az új mosógép az átlagosan szennyezett műszálas cuccokat. El vagyok képedve. A legrövidebb programja 127 perces. El vagyok képedve! Akarom mondani, nagyon örülök az új mosógépnek és feltételek nélkül szeretem őt.

2014. március 31., hétfő

és persze megnéztük

mi is az új metrót még szombaton - olcsóbb volt sokkal, mint moziba vinni a gyerekeket (vendéggyerekestül), úgyhogy egy nagy levegővel elmetróztunk a túlsó végállomásig, majd ott kiszálltunk, körülnéztünk és utána minden egyes megállónál ezt tettük: leszálltunk, megnéztük, felmentünk, lementünk, használtuk a lifteket (jaj, ha ez már babakocsis korukban lett volna, bizony, nem lennék így megrokkanva). én nem tudom, ez mindig így lesz-e, én már metrózom itthon néhány (sok) éve, de eddig összesen nem csípett oda annyiszor metróajtó, mint ezen az egyetlen estén, sokszor már akkor elkezdett csipogni, amikor a kiszállók is még csak kászálódtak kifelé, én ennél nem tudok gyorsabb lenni

az új metró tiszta (vagy szombaton még legalábbis az volt), és sok betonból építették, néhány megállóját annyira sokból, hogy nem nehéz úgy látni, mintha a jegesmedve sziklájánál járnánk, vagy a pingvinekénél, esetleg a fókák közt, de még olyan terület is van, ahová a prérikutyákat tudnánk jól elképzelni (tudom, ez inkább az állatkert, mint a metró kritikája) - szóval, azt találtuk ki A.-val, hogy ha állatkínzást nem is vállalnánk a látványért, de valami 3D-s kivetítéssel meg lehetne oldani, hogy jegesmedvék sétáljanak mondjuk a.... úgy tűnik, nem emlékszem, melyik megállóhoz illenének épp azok a legjobban, másutt (talán a Rákóczi téren?) lehetne fókashowt vizionáltatni a néppel... szóval, vannak még kiaknázatlan lehetőségek

mindösszesen 2,5 órát szórakoztunk így szinte ingyen (a vendéggyereken és A.-n kívül mindannyiunknak van bérlete), kaptunk cirkuszt (kenyeret?), a hülyének is megérte várni rá tíz-húsz-harminc évet

2014. március 28., péntek

Új korszak (szavakba burkolt reklám)

Csak mondom (na jó, igazából ujjongok, mert végtelenül merésznek, sőt, egyenesen bátornak érzem most magam, olyannak, aki a kellő önbizalomnak és kezdeményezőkészségnek nincs híján, meg akinek helyén van az esze, meg aki olyan talpraesett, szóval, most igazán jól érzem magam), szóval, azt mondom, hogy tegnap (meg tegnapelőtt) elkezdtem az új élethez (úgy értem, új munka) szükséges önálló működésemet teljesre kiegészítő tevékenység gyakorlását. Jaj, de izgi! Az ügyfél másnap is eljött... és azt mondta, erre gondolt, amikor jelentkezett, sőt, ez jobbnak tűnik, mint amire jelentkezett. Én nem mondom, hogy nem fáradtam rongycsomóvá estére - de ha ebből tényleg meg lehet élni, akkor ezt (az eddig is szeretett dolgokkal együtt) szeretni fogom. És akkor talán rövid időn belül búcsút inthetek az energiáimat feleslegesen szipolyozó rendszernek.