A szombati munkanap széles margójára

http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/akinek-a-minimalber-az-alma-egy-kozmunkas-elete-87808

A legmeglepőbb ajándék

Találtunk reggel minden jót (mondjuk tojáslikőrt pont nem, pedig este azt vizionáltam, hogy az lapul a Mikulás köpenye ujjában, de még hasonló sem), viszont a legmeglepőbb dologgal egyértelműen a fekete cica rukkolt elő: amint kinyitottam az ajtót, már robbant is be - és láttam, hogy hoz valamit a szájában. Nem voltam kifejezetten feldobva attól, hogy hamarosan egy döglött egeret kotorhatok ki a fotel alól, de A. a segítségemre sietett, bekúszott a macska mellé a bútor alá, majd egy élő, vergődő cinkével bújt elő. A madarat kiültette a kerítésre, ahol az még hosszan csipogott, aztán elszállt. Hála a Mikulásnak!

Hozzátok mit hozott?

Meddig kell még ébren maradni?

Nálatok meddig kell ébren maradni ahhoz, hogy teljes biztonsággal, lebukás nélkül becsempészhetőek legyenek az ablakokba, cipőkbe, csizmákba a piros csomagok? Én valahogy december ötödikén mindig korábban álmosodom, de még nem merek elindulni. És tudom, hogy holnap már ötkor kelteni fognak azzal, hogy nézzem meg, mit hozott, és ha ha nem vigyázok eléggé, könnyen ébredhetek egy olyan gumicukorral a számban, amit mindenképp azonnal meg kell kóstolni. Szerintük. Szerintem egy kávé jobban esne.

Kisvilág

Ismerek három osztálytársat. Nem az én osztálytársaim voltak, hanem egymás osztálytársai, nem az én iskolámban, egy idegen iskolában, ráadásul idősebbek nálam négy évvel, úgyhogy gyerekkoromban biztosan sose ismerkedtünk volna meg egymással. Mariannal együtt tanítottam, nagyjából ezer éve. Ágit úgy ismertem meg, hogy a férjével haverkodtam össze egy netes társasjátékon - aztán elkezdtünk családosan összejárni. Gábor pedig Á. legjobb barátjának az apja.

Anikó az évfolyamtársam volt, Zsuzsival egyidős gyerekeink vannak, ennek apropóján az interneten találkoztunk először, Mártival pedig vannak közös munkáink és közös szervezeti tagságaink. Hogy mi a közös bennük? Mindannyiuknak ugyanaz a srác volt régen a pasija - nem egy időben, egymást követően (ráadásul őt magát is ismerem, a lányoktól függetlenül).

Régen olyan csodák voltak

én: nekünk egyszerű, régi bútoraink voltak, fenyő könyvespolcok, nagy, nyikorgós fenyő szekrények, de akik gazdagabbak voltak nálunk, azoknál az elemes bútor volt a divat akkoriban... és persze én is nagyon szerettem volna, ha nekünk is olyan van
V.: elemes bútor? az meg milyen volt? hangokat adott ki és világított?

Jön a Mikulás

Talán ez is oka lehet, hogy azt álmodtam, hogy van egy tűzpiros lakk Martens bakancsom.

Meg azt is, hogy elvállaltam Hatvanban(?!) egy tuti munkát, mezőgazdasági ismereteket kell oktatnom kint a földeken mezőgazdászhallgatóknak... reggel hattól. Már elvállaltam, mire ráébredtem, hogy ez ködös, fagyos téli hajnalokon némi problémát fog okozni számomra.

Olvashatatlanul hosszú és nagyon felháborodott poszt a kérdőíves kutatásról

Nem akarok nagyon mély szakmai szántásba zuhanni, de időről időre nagyon kiakasztanak a mostanság nagyon gyakori "léccike, töltsd ki egy perc alatt a szakdolgozatomhoz" típusú kérdőívek. Sokszor szembejönnek a fb-on is, másutt is - ma meg ráadásul kaptam egyet papíron. Én nagyon segítőkész vagyok (pláne most, hogy nagyon rá vagyok szorulva mások jóindulatára meg segítségére, mert még mindig keressük a macskát, igen, még mindig, egyre szomorúbban, de még mindig reménykedve - és mert bízom benne, hogy van a mesékben az a klasszikus fordulat, hogy jótett helyébe jót várj, és én most nagyon várom a jót, vagyis hogy a sors a jócselekedeteimre pontokat ad és a kis sorsfüzetében összegyűjti, és aztán beválthatom erre-arra, most mondjuk pont egy vörös kismacskára... tudom, unjátok, de most épp ez van), szóval, (sajnos) sokszor megnyitom a neten a kérdőíveket (nem, igazából ezek nem kérdőívek ám, annak elég jól körülhatárolható kritériumai vannak, szóval, ezek inkább olyan kérdésférgecskék vagy mik), és ennek a ma kapott papírnak is úgy indultam neki, hogy hát segítsünk szegény hallgatónak, bizonyára kell neki a jó jegy nem tudom, milyen tantárgyból, és hát hogy ne lenne öt-tíz-tizenöt percem segíteni?

Aztán többnyire eldurran az agyam, mert azt látom, hogy a kedves hallgató azt az éntőlem a kitöltésre elvárt öt-tíz-tizenöt percet sem volt képes rászánni saját kérdőívére. Sem a kérdőív célját, tartalmát nem határozta meg (úgy értem, magában, még mielőtt leírta volna), sem a kérdőív kitölthetőségének végiggondolása nem jutott eszébe. Normálisan ugye próbakitöltés van az utolsó fázisban, hogy kijöjjenek a rejtett hibák. Nos, ezekben a kérdéskupacokban ordító hibák vannak - és benne is maradnak. Amiből egyértelműen következik, hogy nem jó arra, amit kezdeni szeretnének vele, sem alátámasztani, sem cáfolni nem lehet velük hipotéziseket. Mondjuk, egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy vannak hipotézisek, sőt, mivel gonosz hangulatomban vagyok, még azt sem tartom kizártnak, hogy ezek a leendő szakdolgozók egyáltalán nem ismerik a hipotézis szót.

Megmutatom, miről beszélek:

Ez itt azzal kezd, hogy ő matematika - informatika szakos hallgató és elemzést akar készíteni arról, "hogy a szülők milyen tényezők alapján választanak iskolát a gyereküknek". És biztosít arról, hogy a kérdőív anonim.

Nos, eleve nem értem, hogy egy informatika szakos hallgató 2013 végén miért küld nekem erről két nyomtatott oldalt, ahelyett, hogy egy linket küldene, hogy hol tölthetem ki a kérdőívét... Az adatrögzítés elég unalmas és monoton munka ám - úgy látszik, nem sejti. Kiküldte nem tudom, hány példányban - mondjuk három osztálynak? Az kb. 100 gyerek. Az 200 oldal - és ha mindenki visszaküldi (én nem küldtem, mert annyira tré, hogy inkább posztot írok belőle), akkor ezen dolgozhat egy ideig, míg gépre viszi... mondjuk, legyen ez az ő baja, csak buta.

Aztán az első kérdés: "Hányadik osztályos a gyermeke?" - nos, ti mit felelnétek rá? Én (akkor még azt hittem, oktatási célzattal kitöltöm neki) megkérdeztem, melyik gyerekemre gondol? Aztán jófej voltam és beírtam, hogy 1) és 2) és odaírtam, hogy hanyadikosok...

Melyik iskolába jár? - kérdezi másodikként - megmondtam, 1) ide 2) oda (bár ezzel vajon mire megy?)

Harmadik kérdésként azt kérdezi, mi az iskolai végzettségem, negyedikként, hogy a férjemé/feleségemé/élettársamé. A főiskola-egyetemet egy kategóriába sorolja - tudom, sokan tesznek így, de már jó 15-20 éve igaz az, hogy az érettségi és a főiskolai végzettség közt kisebb a lépcső, mint a főiskola és az egyetem közt - de OK, ha neki csak a felsőfok kell (vajon mire?) - cizelláltabb kérdőíveknél bizony nem mossák már össze. Ha nem számít, akkor meg nem kérdezik meg.

Ötödik és hatodik kérdésként megkérdezi, mi az én foglalkozásom és mi a "párja foglalkozása" - azon kívül nem jó semmire ez a kérdés, mint hogy az anonimitásnak nagyjából itt lőttek (nem mintha névvel nem mondanám el, hogy mi alapján választok iskolát) - hiszen megvan az iskola, osztály, végzettségek és foglalkozások - bizonyos iskolatípusokban ritka, hogy konkrétan ugyanaz a mintázat egy évfolyamon sokaknál összejöjjön. Beírtam, nem szégyellem magunkat.

De a hetedik kérdésnél nem tudtam tovább tolerálni az ostobaságot (idézem):
"Hány éves volt Ön illetve a párja, amikor a gyermek a jelenlegi oktatási intézménybe került? (Húzza alá a megfelelőt)
21 alatt
21-25
26-30
31-35
36-40
41-45
46-50
51-55
56-60
60 felett" - erre már csak azt véstem oda, hogy ugye, ezt a kérdést Ön sem gondolta komolyan????

Játsszunk el a gondolattal, hogy hogyan töltenénk ki - egyrészt ugye várják a pár mindkét tagjának adatait (egy vagy két aláhúzás - de vajon sejti-e, hogyha egyet húz csak alá valaki, akkor egyidősek a párral vagy csak kifelejtette?). Bonyolítsuk a dolgot, nézzük végig 2, 3, 4 gyerekkel... és különböző évfolyamokkal... és minimum 6 éves szülői korkülönbséggel... nagy valószínűséggel sokat aláhúzhat a játékos kedvű próbálkozó... bár a 21 év alatti kort kevesen fogják. (és még mindig ott a kínzó kérdés, hogy vajon mi a fenére akarja ezt használni?)

8. kérdés: "Megközelítőleg mennyi idő alatt született a döntés?" Itt is alá kell húzni a megfelelőt. Nézzük a kategóriákat:

kevesebb, mint egy nap
pár nap
egy hét
2-3 hét
egy hónap
pár hónap
fél év
6-12 hónap
több, mint egy év

A kategóriák iszonyú suták - vajon mit jelöljek be, ha a döntésem épp 28 nap alatt született? Az ugye nem 2-3 hét, de csak akkor egy hónap, ha épp február volt. Nyilván mindenki beír valamit (már aki hajlandó idáig jutva is kitölteni) - de az egzakt 28 napot ki ide, ki oda fogja elkönyvelni... (nem mintha nem lenne totál mindegy, de ha már megkérdezi...)

És vajon mit értünk egyáltalán "a döntés megszületésének időtartama" alatt? Esetleg azt, hogy már gyerekkoromban is csak waldorfba akartam íratni a még meg sem születetteket? Vagy esetleg születése óta sérült és csak egy intézmény fogadja? Vagy a falunkban egyetlen iskola van, saját iskolás korom óta tudom, hogy ha itt élek, ide fog járni? Vagy hogy ovis kora óta hallgatom a szülőket arról a játszótéren, hogy ez jó iskola, az meg kevésbé?

Nos, idáig egy szó sem esett a kérdőív céljaként megfogalmazott dologról, nevezetesen,"hogy a szülők milyen tényezők alapján választanak iskolát a gyereküknek" Most érdemes nagyon idekoncentrálni, mert most jön az egyetlen erre vonatkozó kérdés (a kérdések persze aztán még folytatódnak), vagyis:
"Mi alapján döntöttek a jelenlegi iskola mellett? Többet is aláhúzhat!
körzetes iskola
földrajzi közelség
képzés színvonala
pedagógiai program
ismerősök ajánlották

A felsoroltakon kívül:..."

(Bakker, erről kéne szóljon a saját definíciója szerint a kérdőív. De ezt így megkérdezni? Most az előítéletességről készítek egy jó kis kérdőívet... Előítéletes Ön? nahát! kutatásomból az derült ki, hogy az emberek nem előítéletesek! Igen, biztosan, ők maguk mondták! Megrendeltek tőlem még egyet? A francba a sok bonyolult kérdéssel, legyen egyszerű, átlátható: Veri-e Ön a gyerekét? Huh, nagy kő esett le a szívemről, szerencsére senki...)

Nos, visszatérve... ezt az öt szempontot tudja felsorakoztatni a kedves hallgató - a többi, neki eszébe nem jutó szempontot a válaszolókra bízza. Létezik a nyitott kérdés, célszerű is élni vele sok esetben... csak nagyon nehéz feldolgozni... mert aztán kategorizálni kell... mondjuk mert én is oda jártam, meg mert ott tanítok, vagy mert jó feneke van az olasztanárnak, vagy mert van mellette egy tuti fagyis, vagy mert útba esik a munkahelyemhez, vagy mert vadi új az épület, vagy mert... - ezek is szempontok? Hát hogy a vérbe ne! És ha aláhúztam mind az öt általa megadott cuccot (pláne több gyereknél - többször vajon?) és még lelkiismeretesen bevallottam az olasztanár jó seggét is, akkor vajon mit fog belőle megtudni a kedves hallgató? Borítékolom: semmit.

Ezzel a kérdéssel zárult is, hogy miért választottam épp ezt az iskolát - a következő kérdések arról szólnak, hogy ismerem-e az iskola (én teszem hozzá, több gyerekeknél nyilván iskolák) pedagógiai programját. És hogy mi a fontos benne.

Hát, én azok közé a ritka majmok közé tartozom, akik elolvassák az ilyesmit. De annyira nem vagyok hülye, hogy ki is jegyzeteljem és meg is tanuljam. Így két és négy év távlatából egyikből sem tudnék idézni. Ti? Ugye, kívülről fújjátok az iskoláitok pedprogramjait? Remélem!

Aztán megkérdezi, hogy ismerem-e "a gyermek" érzéseit, véleményét az intézménnyel kapcsolatban.
"igen - nem
érzései, véleménye"

Hát, izé... ismerem... és már a gyerekeim is tisztában vannak azzal, hogy az érzések és a vélemények nem keverendők össze. És aztán vajon mit kezd a hallgató a (mások által talán beírt) érzésekkel és/vagy véleményekkel? Ennek mi köze ahhoz, hogy hogyan választottam egykor (máskor, régebben) iskolát?

Utolsó kérdésként azt teszi fel, hogy most, hogy ide jár a gyerekem, miért ajánlanám másnak is. Igen - nem - mondja aztán, de hagy helyet a miértnek is. Ez igazán szép tőle, de mostanra már csak vinnyogni tudok a sötétségtől. És tutira fel lesz háborodva, ha egyest kap rá - ha viszont nem, akkor én leszek nagyon felháborodva. Szerencsére sosem fogom megtudni. Miként ő sem, azt, "hogy a szülők milyen tényezők alapján választanak iskolát a gyereküknek".

Remélem, ti tudtatok rajta nevetni. Én csak sírni, és közben a guta ütött meg. 

Meghaladtam

Bár ez elég hülye szó, majd keresek valami jobbat helyette. A lényeg az, hogy ez a bejegyzés (úgy értem, pont ez a bejegyzés) már épp eggyel többedik idén, mint tavaly volt az összes. 384. Az átlagban napi egyet már abban az évben is túlléptem egy kicsivel - és micsoda távlatok állnak még előttem. Hiszen elvileg írhatnék akár napi tíz bejegyzést is. Hát, ez ma egy ilyen ünnep. Ma meg is fogjuk gyújtani az első gyertyát a szép adventi koszorúnkon. V. készítette borostyánlevélből és vörös szalagból, sárga gyertyákkal. Három tojás alakú, a negyedik egy apró mignont formáz. Lehet, hogy rendhagyó, de nekünk tetszik.

A pesszimizmusról

Vagyis csak az enyémről, hiszen másokét nem ismerem. Szóval az én pesszimizmusom nem egy elhatározás. Sőt. Kaptam vagy tanultam (vagy valahogy másképp szereztem, mondjuk rám köpték, meghajigáltak vele, belehempergettek, lenyomták a torkomon, mittudomén - de van), de semmiképp nem önkéntes választás eredménye. Akkor hát változtatni kell rajta - mondja mindenki, és én messzemenőkig egyetértek velük. Igazuk van. Nemhogy nem ragaszkodom a pesszimizmusomhoz, de egyenesen utálom, hogy nekem ez jutott. És valószínűleg az elmúlt rengeteg évben több pozitív gondolkodásra serkentő könyvet olvastam el, mint a blogot olvasók összesen. Csak nem serkenek tőlük. Pedig istenbizony nagyon igyekszem optimistává lenni.

A múltkori - anyukámmal folytatott - beszélgetésnek is ez volt az apropója. Hogy gyorsabban, eredményesebben, hatékonyabban gyógyulnak azok, akik hisznek benne, meg akik optimistán állnak a világhoz, meg akik mindennek észreveszik a jó oldalát. Mondjuk, én észreveszem, ha sorolni kell, sorolom, mint a kisangyal. Csak épp nem hiszek benne, hogy velem ez megtörténhet. És nem tudom, hogyan kell hinni abban, hogy majd jó lesz és nem tudom, hogyan kell úgy szemlélni a világot, hogy ne jusson eszembe a rosszabbik fele. Aki azt mondja, hogy csak akarni kell, az... az az én pesszimizmusomat biztosan nem ismeri.

Mondok néhány teljesen hétköznapi példát:

Ha meglátok egy repülőt (ami a 21. században előfordul nap mint nap), sosem az jut eszembe, hogy a rajta ülő emberek milyen jó helyre utazhatnak, hanem az, hogy ha lezuhanna, vajon milyen körben szóródnának szét és csapnának agyon másokat a darabkái. Ha a repülő elég közel van (kivehető a szárnya, farktollai, stb.), akkor attól tartok, épp látni fogom, míg kettétörik, letörik a szárnya, kigyullad, stb. (nyilván ennek fényében jól érthető, hogy nem szívesen utazom repülőn - utaztam már, gyönyörű kinézni - de már hetekkel előre pánikolok rajta - eddig feleslegesen, de...)

Beteg vagyok: nyilán utolsó heteimet élem.
Nem vagyok beteg: nyilván utolsó heteimet élem, és még nem is tudok róla.

Találkozom valakivel: ez tuti nem emlékszik rám... vajon hogy mutatkozzak be neki ismét úgy, hogy aztán ne legyen ciki, hogy kiderül, hogy már igazából találkoztunk, csak elfelejtett?

Várok valakit, aki nem érkezik minimum öt perccel hamarabb (mint én): biztosan elütötték... jó esetben elfelejtette, hogy találkozik velem, hiszen tuti nem is emlékszik már rám...

Autópályán vezetek: tuti ki fog esni az egyik kerék.... azt sem tudom, mit kell ilyenkor csinálni... biztosan ez az utolsó utam...

... és a sor nagyjából a végtelenségig folytatható. Nem, nem tetszik, hogy ilyen vagyok. Mantrázom, hogy jól sikerül, hogy jól tudom, egyre jobban vagyok... de nem hiszem el. Sem másnak, sem magamnak. És ugye a pesszimisták hamarabb halnak. Én nagyon sokáig szeretnék élni. Mert roppant érdekesnek és szórakoztatónak tartom az életet. Az enyémet is. De mennyivel vidámabb lehetne, ha képes lennék arra, hogy optimistán szemléljem?

Ui.: viszont az irracionális csodák bekövetkeztében magas valószínűséggel hiszek. Nyilván megmagyarázhatatlan ez így - de legalább ennyi kapaszkodó kell a legsötétebben látó pesszimistáknak is, nem?

A Függetlenedés Napjai

Nem, nem költöznek külön lakásba. Viszont süteményigényük kielégítésében már nem szorulnak ránk, ugyanis megtanultak a legcsekélyebb szülői (vagy egyéb felnőtt) közreműködés nélkül igazi süteményt sütni. Úgy ám! Pettson és Findus szakácskönyvéből nézték ki az almás, fahéjas, mandulás, tejszínhabos csodát és megsütötték tegnap, aztán közkívánatra újra ma is. Ma előrelátóan már dupla adagot készítettek, kihagyták a mandulát, mert az már elfogyott és nem hámozták meg hozzá az almát, valamint nagyobb darabokban is hagyták - mert unták hámozni és darabolni. Ezzel pedig ráléptek az önállósodás olyan útjára, amit a térképen kijelölt úthoz képest máris csak hozzávetőlegesen követnek - vagyis van esélyük rá, hogy hamarosan igazi, kreatív profikká váljanak a konyhában. A. és én a szánk szélét nyalogatva üdvözöltük a bátor kezdeményezést, majd annak illatos, finom eredményét is. (ja, és hiába tartottam egy kissé tőle, nem úszott a sütés után cukros tejszínhabban a konyha, vagyis abszolút támogatott a tevékenységük).