Üres fészek

Felbuzdulva azon, hogy vannak még olvasók, újra többször gondolok a blogra - bár nagyon nehéz úgy írni a felnőtt gyerekeimről, hogy az ne gyalogoljon bele az ő felnőtt életükbe (őszintén szólva azt is nagyon nehezemre esik leírni, hogy felnőtt gyerekeim, mert bár tudván tudom és látván látom, a szívem nem hisz a szememnek, az én szívemben ők mindig ugyanazok az édes babák maradnak, akikről nekem kell gondoskodnom és akiket nekem kell mindentől megóvnom, miközben a felnőtt kölykök köszönik, nem kérik az állandó felügyeletet és szemmel tartást, és amúgy épp erre biztattuk őket, hogy legyenek olyan önállóak, amilyenek csak lenni tudnak - és ez a biztatás igencsak jól sikerült, mert nagyon határozottan önálló felnőttek, csak elviselni nehéz. Nekem, mert A. lubickol a helyzetben - aminek részint örülök, részint haragszom rá, bár tudom, hogy ő csinálja jól) Szóval, lehet ezt még ragozni (nyilván fogom is, permanens túlragozásból jó vagyok) - nekem pokoli nehéz, én nem is értem sokszor, hogy mások ezt hogy élik túl, hogy nem szakad bele a szívük - miközben ők is látják, hogy nekem sem szakad bele (remélem, sem ebbe, sem másba még jó darabig).

A. munkába temetkezik - vagy mondhatjuk úgy is, hogy végre valahára senki sem nyaggatja munka közben rajtam kívül, én meg szokás szerint tanulásba (mármint a munka mellett), így alig van időm sírni (de azért szoktam, különösen akkor, amikor az jut eszembe, hogy Á. esetleg letelepszik a világ másik végén és ott él majd az én unokáimmal (bár egyelőre a nagymamaságot mint lehetőséget elég nehezen kapcsolom össze magammal))

Á. egyébként épp négy hónapja van kint, néha rettenetesen kétségbe tudok esni miatta, hogy ennyire messze van, máskor meg (amúgy mindig) iszonyú büszke vagyok rá, hogy abból a cuki, különleges, nagyon okos kisfiúból ilyen cuki, különleges és nagyon okos felnőtt lett.

És nem kevésbé vagyok büszke V.-re sem, aki közelebb lakik, emiatt többször találkozunk személyesen is, és aki szeptemberben kezdi az ötödik évet az egyetemen, és a cuki, különleges, nagyon okos kislányomból is cuki, különleges és nagyon okos felnőtt lett.

A macska is lassan 18 éves lesz, de szerintem ő marad velünk a nagykorúságot elérve is. 

Betörés

Biztos vagyok benne, hogy az emberek jelentős részének még sosem volt betöréssel kapcsolatos személyes élménye. Én nem tartozom közéjük. Gyerekkoromban kétszer törtek be a lakásunkba, mindkétszer én értem haza és én fedeztem fel a betöréseket. Komoly értékeink sosem voltak, de például az egyik alkalommal elvitték anyukámtól az orvosi pecsétjét és receptjeit, második alkalommal apámnál jártak, onnan elvitték az óráját és az én becsomagolt, de még át nem adott karácsonyi ajándékomat - talán órát vagy ékszert. Nem kaptam helyette másikat, az élménnyel gazdagodhattam. Számtalanszor (sajnos tényleg nagyon sokszor) törtek be a tiszai házunkba és vittek el nagyjából mindent, ami mozdítható volt, törtek és zúztak, illetve szarták össze (dühükben, hogy nem találtak értéket?) a szobát, a konyhát. Rémisztő volt, ijesztő, megalázó, vérlázító. Most anyukámhoz törtek be, csákánnyal (ott hagyták) verték szét az ajtókat, borogattak ki minden szekrényt és fiókot - és ugyan nem tudom, hogy elvittek-e valamit, és ha igen, akkor mit, mert az alzheimeres anyukám sem jelentett biztonságot anno saját holmijaira - sokszor dobott ki edényeket, porcelánokat - és még ki tudja, mi mindent, illetve biztosan kótyavetyélt el, adott ajándékba akár ismeretleneknek is ezt-azt - mindezeket sosem fogjuk megtudni. Nem nagyon voltak ékszerei, de kábé egyet sem találtam belőlük. Járulékos veszteségei voltak a betegségnek, de bármelyiket örömmel adtam volna anyukám egészségéért. Ilyen csere persze nincs, én is tudom. Közel huszadik alkalommal "helyszíneltem" tehát együtt rendőrökkel - végül sosem lett meg semmi. Ja, de, a tiszai házból két bicikli meglett, még a kiliencvenes években. Ma A. munka helyett egész nap zárakat szerelt, én pedig romokat takarítottam. Mondanám, hogy senkinek sem kívánok hasonló élményeket - de azoknak, akik megtették mindezeket, nehezemre esik nem kívánni valami nagyon gyötrelmes dolgot. Botorság várni a következő évet, évek óta minden évben történik valami rémes dolog (idén sem az első, messze nem - de remélem, az utolsó, és titkon azt is remélem, hogy VÉGE ennek a permanens sírással, nyüszítéssel teli időszaknak az életemben)

kordokumentumok

rendrakáskor* találtam egy éppen tavalyi aldis újságot** - mit mondjak? a mostanihoz képest lélegzetelállító olcsóság volt akkoriban, kár, hogy nem tudtunk róla

találtam egy pici mikuláscsomagot is néhány apró tejcsokival - szóval, az azonnali jutalom is megvan, amit azzal érdemeltem ki, hogy felszámoltam a kupleráj egy részét

és találtam allergiagyógyszert és orrsprayt is, amivel a por miatti tüsszögésemet enyhíthetem hatásosan

* elkezdtem, de messze még a vég

** a színes újságokat szándékosan teszem el

gyorsuló idő

Úgy emlékszem, régebben elpakoltam tavasszal (az egy évszak volt) a téli ruhákat, ősszel (a tavasz ellentettje) meg a télieket  - de mostanában mire összeszedem magam annyira, hogy szétválogassam, hogy mi téli, mi nyári, pont újra elő kellene mindent venni. Az előszobánk kevéssé kompatibilis négy évszaknyi felsőruházat és cipő befogadására, ezért úgy néz ki, mint egy charity bolt. Sajnos sosem jönnek vásárlók.

strand

Tegnap strandon voltunk, nem egészen hat óra hosszat, de úgy elfáradtam, hogy semmihez sem volt erőm. Ja, de, pizzát sütni még igen. A.-nak apák napja alkalmából. Eddig nemigen ért el hozzám a hír, hogy ez egy létező ünnep - de, persze, teljesen jogos, kapott is friss sk pizzát (tőlem, mert a gyerekekben anno tudatlanságomban nem ültettem el ezt az infót).

Irigykedve látom, hogy kortársaim kedves kiskori képeket tesznek fel a fb-ra, amin az apjukkal szerepelnek meghitt, idilli pillanatokban, és mellé olyasmiket írnak, hogy sok puszi, meg hogy emlékszel?, meg hogy szeretlek, meg hogy a világ legjobb apukájának. Én meg már annak is örülök, ha néha feldereng valami, ami nem volt rossz, kellemetlen, megalázó. Amióta apám meghalt, azóta abszurd módon sokat gondolok arra, hogy milyen jó lehet azoknak, akik olyan apát veszítettek el, aki hiányzik valahonnan. Megkezdtem a ház kiürítését, a cipőket és a pólókat - remélhetőleg - hajléktalanok viselik ezentúl. Sajnos ilyen ütemben kábé száz évig fog tartani ez a projekt.

minden

Ez a kép ma jött szembe a fb-on, és annyira mélyen megtalált, hogy muszáj megőriznem* itt a blogban is.

* ah, úgy érzem, a muszáj megőriznem káros szókapcsolat, ugyanakkor mélyen emberi, csak úgy, mint a sok lom, amivel kezdenünk kell majd valamit (igen, nekem is vannak gondjaim az elengedéssel - és a konténeres szemétszállítással is)

VigaszVáros

holnap

isteni szerencse és a gondviselés ütés közben kinyíló ökle, hogy a holnapról nincs tudásunk. voltam ma egy demens otthonban, a jók közül való. várólistások vagyunk úgy másfél éve, gondoltam, jobb megtervezni. 3x3 méteres szobák, négy ággyal, az ágyak fejtől-lábtól összeérnek. a fal csupasz. állítólag az ápoltak leszednék a dekorációt. minden csupasz. mindent leszednének. én elhiszem - de anyukám még biztosan nem ilyen. a kétágyas részlegen lehet saját holmijuk és dekoráció is, hasonló méretű szobák két ággyal. a két ágy közt egy méter sincs. csakhogy itt nem demensek élnek. nincs is hely. az ápolók láthatóan kedvesen és szeretettel fordultak az ápoltakhoz, tényleg. de anyukám ebbe beleőrülne. nincs havi hat-nyolcszázezrünk otthoni huszonnégy órás ápolásra. pániküzemmódban próbálok elviselhető helyet keresni neki. miközben tudom, hogy amint kimozdítom a házából, rohamosan romlani fog. úgy érzem, a sírját ásom - miközben érte próbálok tenni. az agyam tudja, a érzelmeim kézzel-lábbal tiltakoznak.

kapuzárási pánik

Elromlott anyukámnál a kapu, egyik reggelre kinyitotta a szél, tárva-nyitva állt, ki tudja, meddig. Szerencsére anyukám nem kóborolt el, és amennyire felmérhető, a házból sem tűnt el semmi. Zárat kéne cserélni - egy olyan kerítés olyan kapuján, amit a szentlélek tart csak össze, de láthatóan megunta már a kapuőr szerepet. Kéne rá egy új zár, de nemigen van mire fölszerelni, mert mállik a fa. Teljes kerítés- és kapucserére nincs lehetőség. A kerítés belülről egy dróthálóval meg van erősítve, így egyidejűleg biztosított valamelyest a stabilitás és a takarás is - de a kapu esetében a drót nem megfelelő. Nehéz folyton újabb gondokkal szembesülni, csak az vigasztal, hogy legalább szépen esik a hó.

impulzuslegó

Vettem két kis polcot - hivatalos nevén az egyik asztali rendező néven futott, míg a másik konyhai fűszerpolc. Mindkettő bambusz - gondoltam, az jó könnyű. Tegnap hozta meg őket a futár, minden előzetes értesítés nélkül. Nem annyira könnyűek, mint gondoltam. Felhurcoltam mindent a szobámba, feltéptem a dobozokat és nekiláttam az összerakásnak. Nem úgy, mint A. szokta - szerszámokat előkészíteni, megszámolni az elemeket, sorba rendezni a csomagban kapott ábrák szerint, szisztematikusan haladni - hanem csak úgy hűbelemartine módra összelegóztam az ágyon ülve az ölemben. Mindkettő elég gyorsan elkészült, csak egyszer kellett szétszedni és újratervezni az egészet, még viszonylag az elején. Mert persze, hogy a bonyolultabbal indítottam. Nagyon helyre kis polcok lettek. Csak sajnos egyik sem fér be sehová, ahová gondoltam. Kábé fél centi a differencia mindenütt a beférés helyett a nem beférés javára. Ez amúgy elég jó szemmértékre vall - mert mérni persze nem mértem vásárlás előtt. Hanem mindkettőről azt gondoltam, jó lesz ide, vagy ide, vagy akár ide is. Nos egyik sem, sehová. Vagy szélesebb, vagy magasabb, vagy hosszabb. Körülbelül hét helyen. Mindkettő. Mondanom sem kell, hogy a rendteremtés volt a cél. Mondanom sem kell, hogy az ezer ide-oda próbálgatás évek óta nem látott kuplerájt eredményezett. Amit ma biztosan nincs időm helyrehozni. Meg holnap sem. Utálom rendrakással és/vagy takarítással tölteni a drága időmet.

Karma

 V.  - a születésétől benne lévő erős önállósodási törekvései mellett - azért is költözött el itthonról, mert nem szeretett kertes házban lakni. A kertet sem szerette nagyon, el is kerülte (amúgy Á. hasonlóan), szeeintem 12-13 éves koruk óta nem jártak kint, csak muszájból. Á. a napfényt is utálja, V. elviseli - mondjuk tengerparton. A kert a mi hobbink A.-val. Mármint a kertészkedés engem is csak kis mértékben izgat (A.-t pedig egyáltalán nem), de én imádok kint olvasni, kávézni, nézelődni. V. - elmondása szerint - főleg az egerektől tart a kertes házban. Ha a macska hozott is rendszeresen a küszöbünkre ajándék zsákmányt, élő egérrel kevés találkozásunk volt. Tegnap viszont V. kétségbeesve hívta fel A.-t (ő a családi élőállat- és tetemmentesítő), hogy a lépcsőházban egy egérrel találkozott. A megnyugtatta, hogy majd a macska elkapja. De V. a macskáját is félti attól, hogy az egér megharapja, úgyhogy a közös képviselőhöz fordultak, aki majd intézkedik. De úgy tűnik, a sors keze a lépcsőkön is felmászik a harmadikra, ha kell. 

kontrasztok

Vettem Á. szülinapjára a múlt héten egy fekete Wrangler farmert. Alaposan le volt árazva az outlet többi árához képest is, 990 Ft volt. Ma pedig megvettem az Aldiban legolcsóbb 25 dekás vajat - 1069 Ft. A napokban a legszebb tojást pedig a benzinkúton találtam, abból is vettem két dobozzal (1000 Ft/doboz). Ennyi, nem akarom tovább fejtegetni, nincs poén vagy csattanó, csak a csupasz tények. A csupasz tényekről az jut eszembe, hogy biztosan fáznak most, hogy megjött a hideg. Ja, vettem anyukámnak termo rolót/ függönyt - bízom benne, hogy fel lehet szerelni a konyhaajtóra, mert az egy szál (csupasz) egy rétegű üveg, dől ki rajta a meleg, dől be rajta a hideg. 

papírforma

Nos, a tavasszal "ellopott" néni helyett már a nénitolvaj van bejegyezve ikerszomszédként. A rendőrség és a gyámhatóság szerint is teljesen rendben volt, van, lesz, hogy egy ember, aki egy éve még nem ismer egy öregasszonyt, csak megveszi annak a vidéki házát, aztán a pénzt, amit az öregasszony itthon tart a párnája alatt, néhány héttel később közösen teszik be a bankba (?), onnantól kezdve az addig úton-útfélen minden szomszéddal beszédbe elegyedő, de idegenek felé bizalmatlan néni hetekre, hónapokra eltűnik a házból, ha néha felbukkan, akkor a korábbi segítőitől, szomszédaitól riadtan menekül, velük soha többé szóba nem áll, viszont az idegen ember felújít, átépít, majd megjelenik a tulajdoni lapon, mint tulajdonos. Hát miért nem tudja elképzelni, hogy megszerették egymást? - kérdezte rosszallóan a rendőrsrác. Mert szerinte én gyanakvó vagyok, de igenis vannak tündérmesék. Én hiszek a mesékben - és a mesékben megjelenő gonosz, számító, hatalom-és vagyonéhes szörnyekben is. A nénit több, mint másfél évtizede ismerjük, láttuk, hogy fordult ki magából a bácsi halála után, és biztos vagyok benne, hogy ez a pasi (mármint az új szomszédunk) egy elég gátlástalan csaló. De lepapírozta, papíron minden rendben, szóval, lépjünk is tovább.

Minden rendben

Kijöttek a rendőrök. Kedvesek voltak és rokonszenvesek. A néni a végrendeletében a néhány hónapja megismert férfire íratta a házát. Megteheti, nem? Dehogynem. Lehet, hogy kicsit gyanús, de ne akadjunk már fenn mindenen. A néni félt egyedül. A rossz emberektől. Ez meg itt jó, hát megszerették egymást. Jogilag rendben van. Az igaz szeretetet a jog nem szabályozza. Ne is! A néni ugyan nincs itt, de a férfi azt mondja, jól van és önként, dalolva íratta rá a házat. Nincs itt semmi néznivaló. Mintha anyja s édes egyszem fia volna. Mi meg nyertünk egy új szomszédot. Alig várom már, hogy reggel rágyújtson a hálószoba alatt. Imádok köhögve, tüsszögve a füstjére ébredni.

Az érettségi három napja

Egy osztály három napon át érettségizik. Azok szívnak a legtöbbet, akiket a középső napra hívnak be. Az első napon reggel fél nyolcra mindenkinek kötelező bemenni szép ruhában azért, hogy megtudja, melyik napra osztották be. Ezt nem lehet előző nap tudni, mert az elnök aznap reggel hagyja jóvá. WTF? Akit aznapra osztottak, az marad, a többiek hazakullognak. A középső napon csak azok mennek be, akik aznapra vannak beosztva - természetesen szép ruhában. Leérettségiznek, aztán hazaugrándoznak. A harmadik nap délutánján mindenkinek be kell mennie szép ruhában, hogy megtudják, hogy sikerült az érettségijük.

Alig van köze mindehhez, de most került a szemem elé egy cikk, ahol a szerző porig alázza az úgynevezett elitiskolákba való bejutás módját (drága hétvégi előkészítők, gyerekek stresszelése, szülői hajtépés), sőt, az azt megcélzó szülői igényt is. Kár, hogy a magán fészbuk oldalán néhány éve halálra keseregte magát, amiért a gyerekét annak ellenére sem vették fel, hogy ők aztán ténylegigazán mindent mindent megtettek érte, hogy bejusson, még a protekciókéréstől sem riadtak vissza. 

Semmi köze nincs mindehhez, de az ikerszomszédunkban lakó öregasszony megkerült, nem ölték meg, de az utcai vélemények szerint elcserélték vagy legalábbis alaposan begyógyszerezték, mert időnként ugyan felbukkan a kertben, de senkihez sem szól - viszont gusztustalan, dohányzó pasik fúrnak-faragnak és élnek a házban. Az új szomszédaink. Ha valamivel ki lehet kergetni a világból, az az, hogyha a nap és az éjszaka teljes hosszában cigarettafüst száll be a szellőztetésre kitárt ablakon. El vagyok keseredve, hogy ilyen figurákkal kell egy levegőt szívnom - nyilván valami ajándékozási vagy eltartási szerződést kötöttek, mert amúgy nekünk lenne elővásárlási jogunk. Ja, még attól is megőrülök, ha egész nap falat fúrnak és flexelnek. Egész nap falat fúrnak és flexelnek. Reménytelen, hogy dolgozni tudjunk. Mindannyian zokogunk.

P.S.: a holnaptól érettségiző V. sírva átment az utcában lakó általános iskolai barátnőjéhez tanulni. Én is bemegyek inkább dolgozni, bár mára itthoni munkám lenne. A. és Á. nem tudnak hová bújni.

krimi

Gyanús körülmények közt nyoma veszett a szomszédunkban lakó öregasszonynak, aki eladott egy házat és az árából (?) hangos kopácsolások és flexelések közepette elkezdte felújíttatni* a velünk szomszédos házát. A házfelújításban közreműködő rosszarcú idegenek időnként három-négy terepjáróval is blokkolták a tér forgalmát, folytpn dohányoztak - és átvették a néni feletti uralmat. Én ma akartam bejelenteni a rendőrségen, hogy valami nem oké - de A. azzal fogadott, hogy jártak nálunk (és a többi szomszédnál is) már ma délelőtt.

* khm.... többek közt felépíttetett öt (5) új fészert és kalyibát a kertben, ahol fünek már alig jut hely (a belső munkálatokat csak hallottuk, látni nem láttuk, de valószínűleg valami űrsiklókilövőt is építtetett)

hétvége

Ma laminált padlót rakunk le egy olyan szobában, ahonnan a bútorok nagy részét nem lehet kipakolni, mert túl nehezek és/vagy nagyok ahhoz, hogy kiférjenek az ajtón. De ez a nap kismiska ahhoz képest, hogy tegnap megpróbáltunk a tesómmal beszélni egymással. Kölcsönös minimum életre szóló sértődés lett belőle, kábé olyan szinten, hogy soha többé nem akarunk találkozni. Az utóbbi években amúgy nem sokszor láttuk egymást - de a szüleink miatt muszáj lenne kooperálni. Nem tudom, hogy fog menni - ők (mármint a tesómék) épp válnak és a tesóm a veszteségfeldolgozásnak abban a szakaszában tart, hogy minden egykori sérelmét le akarja verni valakin. Én viszont már nem vagyok abban az időszakomban, hogy ezt hagyni akarnám. Miután üvöltve és ajtót csapkodva elrohant, bőgtem egy sort (addig nem) - és azt reméltem, hogy megúszom ennyivel, de nem. Éjjel nem tudtam aludni, ha mégis, rémálmaim voltak (ami amúgy ritkán), heves szívdobogásra ébredtem, olyanra, mintha az ágyamat rázta volna valaki és amit nem tudtam kezelni. Ébren voltam ötig. Reggel A. egyedül kezdett neki a munkának (karácsonyfa lebontása, az ő szobájának a kipakolása - a szekréntyekből, asztalról mindent, az ágymatracot, ágyneműket - nem hangzik soknak, és egy igazán puritán kis cellában él, aztán persze csatlakozott Á. és én is (V. dolgozik vasárnaponként) - de így is eltartott közel három órát) Akkor álltak neki a fiúk felszedni a régit és letenni az újat - az egész szoba nincs tíz négyzetméter, de még a felénél sem járnak. Igaz, a naheze megvan, az újonnan letett félre rákerültek a nagyon nehéz bútorok, már csak egy nagy íróasztalt kell kerülgetni a fennmaradó munkaterületen. Holnap persze mindenki dolgozik, elkezdődik az egyetem is - szóval, nincs idő húzni. Én javasoltam, hogy szánjunk rá egy kétnapos hétvégét, de A. minél hamarabb akarta. Ki kéne vennem egy hét szabadságot, hogy kipihenjem végre magam. Persze, nem fogok, túl nagy luxus lenne csak erre elherdálni.

Kertész leszek, fát nevelek

Ez itt a háromágú ostorom orchideám. Már van vagy hat éves. Nyáron, amikor kitettem a kertbe, a csigák megcsócsálták kissé a leveleit, de azóta láthatóan megbocsátott nekem.

Ez egy fokföldi ibolyafa. Ajándékba kaptam két éve egy csoporttagtól - nem hittem, hogy megmarad, mert eleinte nem örültem neki. Az irigység lett úrrá rajtam - de elmúlt és azóta az ibolya is bőszen virágzik.

Ez egy viaszvirág. Egy barátság kezdeteként kaptam, mindössze két levele volt. Még nincs két éves.

Ez pedig egy mandulafenyő. Egyszer óriás lesz belőle. V. kapta tőlem tavaly karácsonyra, de én nevelem fel, mert ő nem bír vele neki többnyire más dolga van. Be volt fújva műhóval - nagyon nehezen tudtam megmenteni alóla. Idén én kaptam egy műhavas tuját. Még nem mertem nekiállni, hogy lecsutakoljam, de szerintem már nagyon várja.

Ezeket tanulás helyett írom. Főztem is, mostam is. És csináltam egy gyorstesztet, mert kapar a torkom és egyéb heveny diszkomfortjaim is vannak. Negatív, de lehet, hogy csak elkapkodtam. Holnap reggel mindenképpen vizsgáznom kell (online), aztán meglátom, bemegyek-e dolgozni vagy tesztelek inkább még egyet.

A költözésről

Tegnap nem találkoztam Á.-val (igen, itthon voltunk mindketten, de hacsak nincs nagyon fontos mondandóm, meg szoktam várni, hogy kijöjjön a közös terekbe és ott szólítom meg), de ma ebédidőben (A. és én ettünk, Á. csak lehozta a (jóval) korábban felvitt, ezért már csak ütvefúróval tisztítható edényeit). Én nem vagyok olyan szemérmes, mint A. vagy V., úgyhogy rákérdeztem, mikorra tervezi a költözést. Mert nekem tegnap óta csak ezen jár az eszem - hogy egyrészt ki gondolta volna, hogy ilyen hamar lelép, másrészt milyen jó, hogy van olyan barátnője, akivel szívesen összeköltözne, harmadrészt milyen megkönnyebbülés lesz nekünk is, hogy önálló, felnőtt ember, megáll a saját lábán (bár nyilván támogatnánk), meg itthon is kiszámíthatóvá válna, hogy mi mikor fogy el (az azonnal és a soha közt hektikázunk manapság), negyedrészt meg beleszakad az anyai szívem, amit nem mondok, nem mutatok - de érezni érzem és zokogok és muszáj tudnom, hogy meddig lakik még velünk a 186 centis, szakállas, magánakvaló, undok kisbabám.

én: mikor szeretnél elköltözni?

Á.: mi?

én: mondta apa, hogy összeköltöztök Paulával

Á.: igen

én: és mikor?

Á.: nem tudom, honnan tudjam... öt év múlva?

én: jaaaaa

Őszi dolgok

Fermentált zöld (sárga, piros) paradicsomok különféle fűszerekkel, hagymával, répával, paprikával - sosem tettem még el ilyet, izgulok, hogy milyen lesz.

És ma gyönyörű az idő, nem ilyen bánatoska - de ma nem volt időm a kertet nézegetni, mert iskolában voltam, most pedig jól elfáradtam.