utca, utca, bánat utca

új ruhákkal van kirakva - csak egy pár félcipőt akartam venni, mert még mindig a bundás bakancsomban járok, de aztán úgy alakult, hogy a cipőért ma kell visszamennem készpénzzel (rémes, el sem hiszem, hogy van a covid után hely, ráadásul belbudapesten, ahol nem lehet kártyával fizetni) - de annyira csalódottá váltam a sikertelenségtől, hogy vettem helyette (máshol, nem a cipőboltban) három pólót (oké, a pólóimnak tényleg kell vérfrissítés) és egy olyan ízléstelenül élénk malacrózsaszín szilikon kistáskát, amire aligha van magyarázat. van, persze, az, hogy uzsonnás táskának szánom, hogy ne legyen szendvicsszagú az amúgy ízléses kis bőr hátizsákom - de szerintem inkább titkon a még mindig nem kellőképp feldolgozott gyerekkori traumáim törtek utat a kistáska birtoklási vágyán keresztül. nem mutatom meg, mert kikövettek.

Ó, IÓ, CIÓ, újabb AKCIÓ!

Alig látva ki saját buborékomból csak most értesültem arról, hogy a boltoknak ezentúl kötelező akciókat kell hirdetniük heti rendszerességgel. Remek ötlet! Szeretnék én is egy szerény javaslattal élni: a KRÉTA rendszerben jelenjen meg hetente minden gyereknek minimum egy bónusz ötöst, illetve sorsoljanak ki szaktanári és igazgatói dicséreteket is.

Ó, IÓ, CIÓ

vakáció protekció! Hát, talán ez működni fog. Azt hiszem, még soha semmilyen ügyben nem vettem igénybe protekciót, eddig mindenhová saját erőből kerültünk be mindannyian. Anyukám sem protezsált be minket soha sehová - pedig alkalmasint megtehette volna. A fene gondolta volna, hogy épp ahhoz veszek majd igénybe ilyesmit, hogy őt a halálba segítsem demens otthonba dugjam költöztessem? De félre erkölcs, félre bú, felhívtam az intézményvezetőt, hivatkoztam egy barátomra, legott tegeződésre váltottunk, és megdumcsiztuk, hogy a közeljövőben elmegyek és megnézem a házat. A protektorommal együtt megyek, hogy jó mélyen bevésődjek. Aztán nagy gáz, és beelőzzük a többieket a listán. Ki gondolta volna, hogy ilyen kegyetlen vagyok, és még az idén végleg leszámolok minden felmenőmmel?

Emléklap

Biztosan sokan kaptatok már emléklapot ilyen-olyan alkalmakkor: búcsú az ovitól, elsőáldozás, jó versenyszereplés, táborozás, közösségi munka az iskolában, munkahelyi átszervezés - meg még ki tudja, mi minden alkalomból. Nekem is van egy dossziém ilyesmikkel (és az igazságot tiszteletben tartva: még annál is több hasonló hányódik szanaszét dosszié nélkül a házban).

Most kaptam egy újat, de nehezen tudom mire vélni. Ígérem, előbb-utóbb leállok a morbid sztorikkal, de ha egyszer jönnek a történések? Szóval, ez egy hamvasztási emléklap, amelyben lágy színek közt, valami idézettel emlékeztetnek arra, hogy mikor (pontos dátum, óra, perc) hamvasztották el apámat. Amire - ugye - én nem emlékezhetek, hiszen nem voltam ott. Ő meg, aki ott volt, szintén nem emlékezhet az ismert körülményeket tekintve. Mire szolgál egy ilyen vicces morbid cucc? Mire gondolt a költő kitalálója? Nyilván (míg el nem visz engem is a demencia), emlékezni fogok arra, hogy mikor halt meg apám. Valószínűleg a temetés időpontjára is (nem, az még nem volt meg) - de miért kéne Emléklappal megtoldani a suta emlékezetemet a hamvasztás időpontjáról? Mármint nem vagyok egy érzéketlen állat, eszembe jutott, hogy vajon mikor égetik hamvasztják el, talán meg is kérdeztem volna - de emléklap? Én igazán szentimentális nyafogó vagyok, de nem jutott volna eszembe ilyesmi. Az összecsukható képeslapra emlékeztető A5 formátumú Emléklap szárnyai közé be volt téve egy összehajtott A4-as lap is, a boncolási jegyzőkönyv másolata (aki piaci rést keres, annak tudom ajánlani a Boncolási Emléklapot), amelyből kiderül, hogy apám hajnali 4.30-kor halt meg (gondolom, kerekítve). Nem írtam emléklapot, de én aznap 4.11-kor ébredtem fel, már vissza sem tudtam aludni - talán valami halvány kötelék mégiscsak létezett köztünk.

Esti kérdés

Jó, hát nem mindenki Babits Mihály: na, sikerült elsózni valahová anyukádat? Szerencsére csak most reggel olvastam, és ma kiújult lumbágóval humorérzékkel nézek szembe az ellenséggel. Amúgy még nem. De dolgozom rajta.

a nap fénypontjaként

meg akartam inni a maradék élőflórás kefíremet vacsorára. az íróasztalomon állt, akkor hagytam félbe, amikor az esti meeting kezdődött. nem szeretek kefírbajusszal meetingelni. ez persze mellékszál. a főszál az, hogy gondoltam, felrázom, mielőtt meginnám. semmi okom nem volt amúgy a felrázásra, de már lendült is a kezem a magasba a kefíres palackkal. amin - mint egy pillanaton belül kiderült - nem volt tető. vagy ha volt, olyan helyre gurult, amit nem találtunk meg a takarítás folyamán - ugyanis maximum egy deciliternyi kefírrel sikerült beborítanom vagy öt négyzetméternyit a szobámból, a parkettát, a szekrényajtót, az íróasztalomat, a billentyűzetet, a (nyitott) táskámat, iratostul, telefonostul, a holnapra kikészített ruháimat, a ma rajtam lévő ruháimat, de jutott a szemüvegemre, az arcomra és a karomra is. szerencsémre épp A.-val beszélgettem, aki az első döbbenet után egyetlen szó nélkül összetakarította helyettem, szerintem nagyon jó érzékkel fölmérte, hogy ha rajtam múlik, így fekszem le aludni, a kefíres szoba közepén, nemcsak ma, de a következő hónapokban is.

holnap

isteni szerencse és a gondviselés ütés közben kinyíló ökle, hogy a holnapról nincs tudásunk. voltam ma egy demens otthonban, a jók közül való. várólistások vagyunk úgy másfél éve, gondoltam, jobb megtervezni. 3x3 méteres szobák, négy ággyal, az ágyak fejtől-lábtól összeérnek. a fal csupasz. állítólag az ápoltak leszednék a dekorációt. minden csupasz. mindent leszednének. én elhiszem - de anyukám még biztosan nem ilyen. a kétágyas részlegen lehet saját holmijuk és dekoráció is, hasonló méretű szobák két ággyal. a két ágy közt egy méter sincs. csakhogy itt nem demensek élnek. nincs is hely. az ápolók láthatóan kedvesen és szeretettel fordultak az ápoltakhoz, tényleg. de anyukám ebbe beleőrülne. nincs havi hat-nyolcszázezrünk otthoni huszonnégy órás ápolásra. pániküzemmódban próbálok elviselhető helyet keresni neki. miközben tudom, hogy amint kimozdítom a házából, rohamosan romlani fog. úgy érzem, a sírját ásom - miközben érte próbálok tenni. az agyam tudja, a érzelmeim kézzel-lábbal tiltakoznak.

ma

tegnap egy kis ideig úgy tűnt, talán sínre kerülnek a dolgok. jó vágányra. megrendeltem a sírkövet, a beszédmondó embert, eszembe jutott, hogy biztosan kell majd virág - remélem, nem felejtem el addig. és kitavaszodott, és azt hittem, a temetéssel majd lezárul egy nagyon nehéz időszak, de egy kicsit most fellélegezhetek. aztán írt a nagynéném, az egyetlen, aki segít* - cserébe viszont folyton beszólogat, hogy szerinte mit kéne méééééég megtennem**, lehetőleg azonnal - hogy anyukámnak már otthonban lenne a helye - és igen, anyukámnak tényleg egyre növekvő időben kéne a gondozás, magam is úgy látom, hogy még egy telet nem lehet otthagyni a házában, még gondozás mellett sem*** - és mindennap keresem azt a megoldást, amit az én**** lelkem is el tud fogadni, de délutánra már jött is a hír, hogy az egyik gondozó felmondott, a májust még vállalja, tovább nem - és nyilván a másik sem vállalja egyedül, nem is lehet, de én sem tudok több erőt beletolni, kiakadt a derekam, lesántultam, iszonyúan fáj a csípőm, ami korábban sosem fájt, alig tudok menni, apám halála óta híztam immár hét kilót (igen, egy hónap alatt), hamarosan már az én életemért kell küzdeni, és időnként emlékeztetnem kell magam arra, hogy én még nem vagyok nyolcvan éves és én még nem akarok meghalni, mert ha nem emlékeztetem rá magam külön, akkor úgy érzem, hogy a fene se bánná*****, ha nem ébrednék fel reggel, egy csúnya, súlyos gonddal kevesebb.

* a többiek semmit - és egyiknek sem jutott eszébe az az egyszerű kérdés, hogy és te hogy vagy bazmeg?, a temetésre sem jön el senki a családból, tesómon, a gyerekein és rajtunk kívül, egyáltalán minek akkor megszervezni?, az öt éve (sem) megismert kollégáimtól több személyes figyelmet és együttérzést kapok, mint a családomtól, és nem tudok nem gondolni arra, hogy ha anyukám bármelyik testvérével történt volna az, ami vele, az halál biztos, hogy ő nem hagyta volna magukra a gyerekeit, érzelmileg biztosan nem, de szerintem egyéb ügyekben sem.

** nem szokott sokat kérni ilyenkor, csak hogy szerinte már adjam fel az állásomat, de legalább heti két napot szánjak rá, hogy végre rendesen ellássam anyámat - és meg kellett volna metszeni a ribizlibokrokat is, még ősszel, de most is megtehetem

***nyilván ha lenne pénz paripa fegyver meg ember a 24 órás gondozásra, akkor lehetne

**** pipogya, mimóza

***** mármint én nem bánnám, a gyerekeim meg A. biztosan szomorúak lennének

tegnap

Tegnapelőtt eszembe jutott, hogy holnap lesz, ma eszembe jutott, hogy tegnap volt a napja, hogy apám egy hónapja meghalt. Tegnap nem, pedig beszélnem kellett volna a sírkövessel, a beszédmondó emberrel, a tesómmal, a gázleolvasóval, az önkormányzat hagyatékügyi ügyintézőjével - ezekkel mind nem is beszéltem. Helyette viszont többször is eszembe jutott, hogy vajon mire gondolhatott apám, amikor a hálószobájába felszögezte azt a családi képet, amely egy teljesen idegen középkorú párt ábrázol a huszadik század elejéről, talán a szülei vagy a nagyszülei korosztályából, mindkettő kövérkés, szigorú, komor tekintetű, nem olyanok, mint amilyen családot az ember elképzel vagy kíván magának. Mindeközben rólunk a garázs falára van felszögezve egy-egy kép, én négyéves vagyok rajta, a tesóm kettő, én olyan édesen, huncutul mosolygok, mint egy tavaszi napsugárban fürdő város, a tesóm morcosan néz, de cuki a haragja. Emlékszem, mikor készültek a képek. A szüleim elutaztak Olaszországba, de mi gyerekek nem kaptunk útlevelet, így itthon hagytak bennünket az apai nagyanyánkkal és az ő nővérével, akikkel amúgy is együtt laktunk a másfélszoba-konyhás kis lakásban. Kemama talán dolgozott, de a nagymama elvitt minket egy műtermi fényképészhez, amihez a szüleim sosem járultak volna hozzá, ha itthon vannak, és ott csináltatott rólunk egy-egy portréképet. Semmi beállított őzikével toporgás, csak egy-egy arckép. Szép ruhában mentünk, rajtam a sárga amerikai ruha van, amit mindig csomagban küldten Marinkáék, akit (a másik) nagymamám bújtatotott egy ideig, miután lefejtették a ruhájáról a sárga csillagot, olyanra fésülték a hajamat, mint ahogy sosem viseltem. A tesómon kockás ing, meg a morcos arc, biztosan nem akart szép lenni a képen, mint én. A fényképezés után a játszótérre mentünk, ahová amúgy sosem jártunk, mert anyukám szerint oda csak az utcagyerekek jártak meg a lusta anyukák, akik sajnálták az idejüket és nem akartak buszoni és a valódi erdőben kirándulni. Én a magam részéről szívesen mentem volna játszótérre, de szinte sosem, legfeljebb hintázni. Szóval, a nagymama elvitt minket a  fotózás után, két mixtura pectoralisos barna üvegben hozott innivalót, az egyikben tejet, a másikban teát. Pontosan tudtam, hogy anyukám ezt sem engedné, gyógyszeres üvegbe nem teszünk mást, mert veszélyes lehet. Megtévesztő. A nagymama megitatott minket az üvegekből, a tej is hűvös volt, biztosan újságpapírba göngyölte, mert amúgy volt vagy negyven fok. Augusztus volt, a kaviccsal felszórt és leaszfaltozott játszótéren szinte senki sem volt rajtunk kívül, csak egy másik nagymama (vagy anyuka) két hatalmas masnis iker kislánnyal, Ilivel és Lilivel. Én is szerettem volna ikerkislány lenni, hatalmas masnit is szerettem volna, és másik nevet, különösen azt, hogy Csilla vagy Ildikó - de az Ili vagy a Lili is tetszett volna. Csak messziről bámultam őket, nagyok voltak, legalább nyolcévesek, egymással játszottak. Aztán hazamentünk, a nyakamban egy kis kék műanyag medál lógott piros cérnán, egy majmot ábrázolt, anyukámtól kaptam, mielőtt elutaztak. Töltött paprika volt az ebéd vagy paradicsomos káposzta, esetleg paradicsomleves - tudom, hogy piros ebéd volt és az egyik kedvencem, és ezek voltak a kedvenceim. Levettem a nyaklámcot és az ujjamon pörgetni kezdtem a cérnára fűzött medált, úgy gyorsabban telt az augusztus. Aztán valahogy nekicsapódott valaminek, talán az asztal vagy egy szekrény sarkának, és a medál kettétört. Azt zokogtam, hogy eltörött a majomképem. Nagymama azt mondta, én magam vagyok a majomkép. Magában valószínűleg elégedett volt, hogy összetört a bálvány, amit anyukám helyett imádtam abban a hónapban. Annyira gyűlölte őt, hogy a fényképét golyóstollal lyukká satírozta az apámmal közös érettségi tablóképükről. Minket a maga módján szeretett, biztosan szívesen ábrándozott volna arról, hogy a a fél génkészletünket kisatírozza, ha ismerte volna a génkészlet kifejezést, de azt a családból csak az orvosi egyetemre járó anyám ismerte.

béjelentgető

Abrakadabra, a cilinderből előbújt a tarkabarka* istenbarma magyar fajta életmódja

*nyilván nem szivárvány színű, mert az veszélyes, még a svájcbul idecsámborgott szirka farkasnál es veszílyesebb, várom, mikor jelentik bö a szivarszagú szivárványágyút, ami szétlövi piff-puff az égen vagy a réten keletkező nemkívánatos spontán** fényjelenségeket meg toportyán férgeköt - vagy addig is, míg ezt feltalálják, a fényjelenségeket tágra nyílt szemmel csodáló ártatlan kis- és nagydedeket, piff-puff

** ajj-ajj, ez a spontán szó nem tűnik túl magyarosnak, ez a szó idegen és ez sem kívánatos, jobb lenne, ha inkább csak az ősi szíriuszi szókinccsel kommonikálnánk***

*** azt a teringettét, ez sem magyar szóu, de lögalább meg van magyarosítva, öregapám is így haszná'ta vót, hogy kommonikál, kommenika'l, még az diftongusokat is hejjezett vóuna bele, ha csak néimi küs hejje lett vóuna, dö nemigen vóut

(és hát még az házasságban sem igen hiszök, mert nemcsak karón varnyút láttam, de széjjelbútorozó körösztyéneköt is szíp számmol, arroul a szörnyűsígről mán nem is szóulva, hogy mások mög mindennémű papíros nélkül élnek boldogan ílethossziglan, de hát öz mán tínylög mindön izénök a mögcsúfolása)

családi értékeink

kis reggeli párbeszéd az ablaknál kávézva:

- nagyon alaposan, következetesen szaglászik a macska a kertben

- igen, nagyon megbízható állat

történelmi ismeretek a mindennapokban

- elfogyott a kenyér

- akkor együnk kalácsot! - és ettünk, mert kalácscsücsök még volt