Hány évesnek nézhet a fiam?

Tegnapi beszélgetés:

én: mi volt ma a suliban?
Á.: semmi
én: és milyen az új tanár?
Á.: milyen új tanár?????
én: tudod, aki eddig sosem volt, a múlt héten pedig még beteg volt...
Á.: jaaaa, az!
én: az
Á.: végül is eléggé kedves, csak nagyon öreg!
én: nagyon öreg????????
Á.: igen, nálad legalább tizenöt-húsz évvel idősebb!
én: hát, akkor tényleg vénnek kell lennie...

(Aztán hazajöttünk, és én hitetlenségemben megnéztem a neten: a tanárnő ma is aktívan sportol, ez látszik is rajta, karcsú, sportos, mosolygós fiatal csaj. Tavalyi képek. Mondjuk, a múlt héten beteg volt, lehet, hogy fertőző pluszéveket kapott?)

A (munkahelyi) pokolba vezető út

Mint tudjuk, jó szándékkal van kikövezve. Kőkemény jó szándékkal. Azon pofára esni! Felhív az egyik ügyfelünk, hogy engem akarnak. Köszönöm, mondom. Úgy értik, csak engem. Hát, ez roppant jólesik, köszönöm. De kizárólag engem. Ó, nagyon kedvesek, mondom. Úgy értik, hogy a főnökömet semmiképp sem. Hát, izé, köszönöm, de ebben nem én döntök. Úgy értik, vagy én megyek, vagy lefújják a teljes megrendelést. És most azt kérdezik, hogy ezt én akarom-e közölni a főnökömmel, vagy inkább hívják fel ők.

Férfiasodom

Reggel vettem észre zuhanyozás közben. Nem, szerencsére nem szőrösödés formájában jelentkezik a dolog. Csak míg régen egy nagyon-nagyon sietős zuhanyozás is minimum húsz percig tartott, ma kényelmesen, szinte ráérősen végeztem. Négy perc alatt. És nem lettem annyival kisebb. Csak a kényszer, ugye, az nagy úr. És ő ezt parancsolja.

A legtöbbször megfilmesített mű

A szerző most nem ugrik be hirtelen, de valakinek az "Azonos" című regénye.

Kisebbségben

Azt mondja a rádióban a noname nőci, hogy most az ő egyik kedvenc száma következik, amihez az együttes egy nagyon klassz klipet is készített, ajánlja is, hogy mihamarabb nézze meg mindenki, aki esetleg még nem látta, "bár nem hiszem, hogy sok ilyen lenne" - teszi még hozzá magabiztos jópofisággal.

Hát, úgy tűnik, kisebbségbe szorultam. És totális hátránnyal élem az életem, mert a felismerés szikrája sem csillant a szememben, amikor az együttes nevét vagy a szám címét említette, így persze meg sem jegyezhettem, vagyis úgy tűnik, végleg elveszítettem az esélyt is arra, hogy lássam az említett klipet. Nem mintha amúgy hozzám szóló felszólításként értelmeztem  volna, hogy nézze meg mindenki. És még véletlenül sem nagyon fogom látni, mert néhány tőlem teljesen független véletlen eseményen kívül nemigen nézek klipeket. De ha mégis elém dobná az élet, akkor sem ismerném fel, hogy ez az a klip, amit rajtam kívül már mindenki látott.

Így szakadok le teljesen. (és a séma tipikus)

örök szerelem

a tizenkilencedik században lehettünk? egy uradalomban vagy kastélyban éltem. nem cseléd voltam, talán inkább valami szegény rokon. én főztem, én mosogattam, de ott ültem az asztalnál, ha vendégek jöttek. és aznap épp jöttek. a szomszéd kastélyból vagy uradalomból. egy különc öregúr, meg az... inasa? nem, nem inas volt, inkább olyan mindenes tanító, társalkodó, talán fizetett alkalmazott, talán a szolgálataiért lakhatást, ételt-italt, kapott, látogathatta az öregúr könyvtárát, de ő is intézett mindent az öregúr körül. nem volt már fiatal és ebből tudom, hogy én sem voltam már fiatal, mert nagyjából egyidősek voltunk. de hogy mennyi volt a nem fiatal akkoriban? talán már harminc is elmúltam? azt biztosan tudtam és éreztem, hogy az örökkévalóság óta szerelmes vagyok belé. magas volt, izmos és szikár, hosszú hajú, már ősz szálakkal, okos arcú, kicsit gúnyosan nevető szemű.  és borostyánsárga volt a szeme. ettünk együtt, a mi házunk népe és ők. a vendég öregúr megeresztett az asztalnál néhány arról való célzást, hogy ismeri jól az érzelmeimet. nagyon pirultam, de úgy tűnik, a borostyánszeműn kívül nem ütötték meg senki fülét a megjegyzések. az öregúr atyai jó barátomként viselkedett, tudtam, hogy kedvel, aztán négyszemközt egy félreeső helyen és pillanatban azt mondta, szeressem a fiút bátran, mert ő viszontszeret. csak túl büszke. vagy az apja kötelezte rá, hogy mást vegyen el. és talán el is vett. vagy legalábbis készült rá. de ahogy nézett az asztalnál, igen, tudtam én is, hogy szeret. az ebéd után mosogattam egy dézsában, arrafelé, abban a szárnyban, ahol az öregúrék megszálltak. vörös volt a kezem, és remegett is, mert tudtam, hogy mindjárt arra jön ő, és éreztem, hogy akkor lesz valami. hogy majd hozzám szól. jött az öregúr, aztán nagy sietve ő is, akit vártam. azt mondta az öregúrnak, most megy temetni az öregúr apját. fehér ingben volt és fekete kabátban, annak a szárnyai úgy csapkodtak mögötte, ahogy sietve, hosszúakat lépett. nem fordultam felé, csak néha-néha pillantottam rá, ennél több nem illett volna. de volt egy másodperc, amikor épp rápillantottam és ő is engem nézett. azt mondta, siet majd vissza. nem nekem mondta, de nekem szólt, tudtam. aztán elment. én pedig attól a pillanattól nagyon vártam. úgy éreztem, ilyen boldog még sosem voltam.

aztán megszólalt azon a kurva telefonomon az ébresztőóra. kétségbeesetten próbáltam visszaaludni, legalább öt percre még mert látni akartam még egyszer, szólni, hogy nem szöktem el, itt vagyok. tudtam, hogy időtlen idők óta őrá várok és most legalább százévnyi esélyem veszett el az ébredéssel.

Kinéztem

néhány könyvet. Ezeket:

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?
Murakami Haruki: 1Q84 
Jonathan Franzen: Javítás
Jonathan Franzen: Szabadság
Sebastian Haffner: Egy német története
Fiáth Titanilla: Börtönkönyv

Többet csak azért nem, mert nem volt időm jobban kinézni. Még.

Gyerekekről mérgesen

V. zokog, hogy elveszett a HP harmadik kötete. Hol hagytad? - kérdezzük. A rajziskolában. Biztos? - faggatjuk. Persze, hogy biztos - csattan fel ingerülten -, emlékszem, ott olvastam, a padba tettem, mikor bejött a rajznéni. És már csak a legizgalmasabb rész volt hátra. És sír. Nabasszus, a rajzsuliba csak heti kétszer járunk, minden normál útvonalunkból kiesik. De hát nem bírjuk elviselni, ha egy hétkötetes sorozat harmadik kötete hiányzik V. szívet tépően sír, másnap délután soron kívül arra autózom ködös havas csúszkázásban. Kérdem a portán - nincs, nem adták le. De menjek fel nyugodtan a terembe, nézzek körül. Felmegyek, nézek. Almacsutkák, melegítők, füzetek, könyvek, tornacipők, ceruzák... HP nincs, egy kötet sem. Felhívom a rajznénit, nem zárta-e el a szekrényébe. Nem, nem is láttam, mondja a magánmobilján megzavart hölgy. Elnézést, hogy zavartam, pirulok. Leballagok szomorúan. Mondom a portásnak, figyeljék. Fehér selyemkönyvjelző van benne, rajta van V. neve. Odagyűlnek a takarítónénik, fejüket lehorgasztva szégyenkeznek, hogy ez az ő iskolájukban megtörténhet. Hazamegyek. V. a fotelben kuporog, olvas. A HP negyedik kötetét. Úgy hiányzott, hogy átugrottad a kimaradt részt? - kérdem együttérzőn. Ja, meglett a harmadik, pillant fel közömbösen, a rendes iskolában volt. Veszek egy nagy levegőt, nem tolom le, csak arra figyelmeztetem, hogy ha legközelebb arra jár, szóljon a néninek és a portán is, hogy megvan, ne keressék, ne szégyenkezzenek, nem ott  tűnt el. Jó - mondja immár fel sem pillantva a könyvből. Aztán tegnap megkérdeztem, szólt-e. Ja, nem - mondja vállvonogatva, és olvas tovább valamit. Bármit.


Á. azt mondja, nem ebédelt tegnap. Hogyhogy - kérdezem rutinosan, nem csodálkozva, mert minden második héten elhagyja a kajajegyét. Nem kaptam tegnap ebédjegyet - feleli. Hogyhogy? - kérdezem ismét. Mert az énektanár nem adott. Senkinek? - faggatózom tovább idegesítően. De, a többiek kaptak. És te? Én kimentem a teremből. Hogyhogy kimentél? Hát, hogy én elfelejtettem. De nem baj - mondja - úgyis rossz volt az ebéd. És rossz lesz egész héten? Ja, nem, holnap jó lesz. Akkor lehet, hogy szükséged lesz még ebédjegyre! Igen - vallja be - majd akkor kérek igazolást. Vagy megkeresem az énektanárt, hogy hová tette. Nem adta esetleg oda valakinek, hogy adja át neked? Ha látta, hogy kimentél a teremből? De miért mentél ki, ha mindig ő osztja? Jaj, mert elfelejtettem. Majd kérek igazolást. De az sem baj, ha nem lesz jegyem. De baj, emelem feljebb a hangom, nem azért fizetünk be havonta közel tízezer forintot, hogy ne ebédelj egy nap sem! Jó, majd megkérdezem. Nem hagyom annyiban, bemegyek vele reggel az iskolába. Jónapot! Ez a kisfiam itt nem kapott tegnap ebédjegyet! Nézik a papírt. Ki lett osztva pedig! Mondják a két ebédjegyfelelős nevét, hogy azokat kérdezze meg Á., náluk van. Két lány. Á. undorral vegyes lenézéssel közli, hogy akkor inkább nem ebédel, de a lányoktól ő nem fogja megkérdezni. Akkor inkább sosem eszem! Azzal hagyom ott dühösen, hogy délutánra a kezében akarom látni az ebédjegyeket.

Hogy nekem vannak-e elintézetlen ügyeim? Igen, vannak. És görcs is bennem az elintézésükre. Helyettem nagyjából hároméves korom óta nem intéztek el semmit. Elvből. Hogy önállósodjak. Nem sikerült. Legalábbis nem jól.

Telefonálók szórakoztatnak

én: jónapotcégnévmibensegíthetek?
ffi: jó napot, emlékszik rám?
én: hát, talán ha megmondja, hogy kivel beszélek...
ffi: de ma már beszéltünk
én: biztosan a kolléganőmmel beszélt
ffi: nem, én magával beszéltem
én: sajnálom, ma még nem telefonáltam senkivel
ffi: tudom, hogy magával beszéltem
én: ok (ugorjunk - gondolom naivan)... és miben segíthetek?
ffi: már egy fél órája elmondtam
én: (bazmeg, ez hülye) az a kolléganőm lehetett... elmondja nekem is?
ffi: engem nem ver át, maga volt!
én: (szívesen viccelődök hülyékkel munka közben) és milyen ügyben?
ffi: na jó, felfrissítem az emlékezetét (és elmondja)
én: (anyádat, barom) ebben csak a kolléganőm fog tudni segíteni
ffi: akkor kapcsolja!
én: sajnos pillanatnyilag nincs az irodában
ffi: hogyne lenne, amikor beszéltem vele már ma!
én: sajnálom, nincs itt
ffi: akkor kapcsolja a főnökét!
én: ő sincs bent!
ffi: akkor a helyettesét!
én: (az én vagyok, de nem akarom idegesíteni az agyatlant) rajtam kívül mindenki ebédel, én pedig a számlázásokhoz nem értek
ffi: most akkor mi a fenét kezdjek magával?
én: legyen szíves, keresse őket fél óra múlva, segíteni fognak
ffi: jó, inkább akkor tartom a vonalat, míg elő nem kerít valakit
én: öt perce léptek ki az irodából, nem érnek vissza fél órán belül
ffi: fél óra múlva egyenest a főnökét fogom hívni!
én: köszönöm, magam is ezt ajánlottam volna (bár ő is a titkárnőhöz fog utasítani, de talán majd az ő hangjukat nem kevered össze, majomfej)

Amit a ködről, az átláthatatlan szürkeségről, a jégbordákról, a sötét hidegről és az égből aláhulló nyúlós nedvességről gondolok

unom

Hinta

Emlékeztek-e arra, hogy régen a játszótéri hintákat leszerelték télire? És hogy a tavaszt akkoriban azért is vártuk nagyon, hogy hintázhassunk újra? És jelezte is jól a tavasz eljöttét, hogy visszakerültek az általában újrafestett piros hinták a helyükre. Eleinte még láncuk is volt, amit persze vérciki volt becsukni magunk előtt, viszont állva, a fémvázon hintázni meg menő volt nagyon. A fiúk meg álltak a hinta körül és kiabálták, kinek milyen színű bugyiját vélték meglátni a fellibbenő szoknyák alól. Többnyire fehéret, mert a fehérnemű többnyire fehér volt. Vagy babarózsaszín vagy babakék. A hinták pirosak. A hidak pedig szürkék. Órákig tudtunk hintázás közben énekelni, beszélgetni (persze, ha nem jött valaki, aki a korlátnak támaszkodva szotyizott és merően bámulta minden rezzenésünket előre - hátra és akinek át kellett adni a hintát)