Te nyomorult, hát a banktól hívlak!

 Igen, ez így egy Telexes cikk.

Sajnos az én valódi bankom valódi ügyintézői sem voltak sokkal felkészültebbek, nem kommunikáltak és nem artikuláltak jobban, nem voltak hatékonyabbak, nem voltak rokonszenvesebbek sem, mint a fentebb idézett valódi csalók. Tény, hogy akkor azonnal kellett volna bankot váltanom, amikor einstandolták a Budapest Bankot, amit szerettem*, de főleg a netes felületét.

Letiltották a kártyámat egy (általam kezdeményezett, de szerintük gyanús) utalás során, aztán erről küldtek egy sms-t, hogy ha nem tetszik, hívjam fel őket, így aztán megpróbáltam velük kapcsolatba lépni, 24 óra alatt hét ügyintézőt fogyasztottam el, egyik rémesebbnek hangzott a másiknál. Többször ellenőriztem, hogy valóban a bankot hívtam-e, mert olyan szinten votak fogalmatlanok, beszédhibásak, értetlenek, lekezelőek, agresszívek, hogy azt hittem, egy csaló odal felülírta a bank oldalát.

A chatgpt az Erste-t ajánlja helyettük. Megkérdezném, hogy hát ti? - de félő, hogy nemigen vannak már olvasók (hát, így jár, aki nem ír - de folyton csupa olyasmi jár a fejemben, ami nem tűr nyomdafestéket**)

* nem úgy, mint valamit, ami nem bank, de ahhoz képest, hogy bank volt, kedveltem

** hogyan lehet végleg elintézni jobb belátásra bírni az ikerszomszédot, aki olyan szinten árasztja el a házunkat cigarettafüsttel, hogy a (benti) fregoliról levett tiszta ruháim, a szekrényben lévő ruháim, és minden levegő, amit beszívok, maróan cigarettafüstös? Ha azt mondom, gyilkos gondolataim vannak, nem túlzok. Nyilván nem fogom merem bántani (mert félek tőle és törvénytisztelő kis hülye vagyok), különös tekintettel arra, hogy hogy szerezte meg az ikerfelet a korábban itt élő nénitől... (korábban... élő... néni)

az önbíráskodásról

Három irányból tudunk szellőztetni, három irányból dől a cigarettafüst a házba. Nagyjából napi huszonnégy órában, mert álmatlan éjszakáikon és dologtalan nappalaikon is dohányzással ütik el az időt a kedves szomszédok. Télen is zavaró, de télen legalább van cigarettaszünet. Mármint időnkénti szünet a permanens füstölésben. Nyáron folytonos, és nyáron nem tudunk folyamatosan csukott ablaknál élni. Fuldoklom. Cigarettafüstös a szekrényből tisztán kivett ruhám. Este erre nem tudok elaludni és reggel erre ébredek. Nem mondom meg, hogy cigarettafüsttől elárasztott agyamban milyen megoldásokat találok a szomszédság semlegesítésére, mert magam is elborzadok saját elméleti brutalitásomtól. De ha valamikor megértem az elborult aggyal önbíráskodókat, a mostani kánikula füsttel dúsított napjain nagyon megértem őket. Úgy érzem, bármit megtennék egy füstmentes szellőztetésért. Bármit.

Nem, nem opció szólni nekik. Bár az lenne!

Felváltva sírok és nem sírok

Hihetetlen felszabadultság és öröm és mély gyász van bennem egyszerre. A tegnapi nap felemelő és fenséges volt, alig tudok betelni vele, és nem gondoltam, hogy valaha is így fogom gondolni, de úgy tűnik, Magyar Péter és csapata nagyon hamar felnőtt a feladathoz. Nagyon drukkolok - nemcsak nekik, mindannyiunknak - hogy a legjobb önmagává nője ki magát ez az ország. De szívszaggató fájdalmat és feneketlen, sötét dühöt is érzek. Dühös vagyok az elmúlt tizenhat (plusz négy (stb.)) év miatt, iszonyatosan fájnak a szétcseszett, az ellopott évek, és őszintén remélem, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, aki részt vett az ország és a társadalom szétverésében. Csakhogy van egy csomó olyan veszteség, amit már sosem lehet visszafordítani.  Lassan kezdem elhinni, hogy van jó irány, vezet is út arra, hogy lehetséges a gyógyulás, hogy van remény tényleg végre egy jó (nemcsak jobb, de egy igazán jó) országban élni, ugyanakkor nem hiszem, hogy meg tudom bocsájtani, hogy a gyerekeimnek (és egy teljes nemzedéknek) ebben kellett felnőniük, hogy én ebben kellett, hogy megöregedjek (igen, sajnos sokkal-sokkal jobban megöregedtem és sokkal jobban belerokkantam az elmúlt évekbe, mint azt egy élhető helyen tettem volna, ahol lett volna normális oktatás, egészségügy, szociális szféra, gazdaság, társadalmi szolidaritás, védőháló és egyéb luxuscikkek, ahol nem kellett volna beledögleni abba, hogy a gyerekeim még nem nőttek fel addigra, mire anyukám megbetegedett és nem kellett volna majdnem két évtizeden át folyamatosan több fronton helytállni, mint amennyit elbírtam, ahol lehetett volna az úgynevezett karrierre is energiám - a saját egészségemről már nem is szólva, mert arra sem jutott figyelem, fókusz, erő, idő). Remélem, hogy mindezek ellenére fogok még élni, hogy a rokkanásaim nem véglegesek és nem visszafordíthatatlanok, és azt is, hogy sokáig láthatom, hogy egyre jobban működik minden. 

Meselények utcája

Március 18-án lezárult (bár jogerőssé még nem vált) apám hagyatéki tárgyalása - de sajnos nem a nagy vagyon okán húzódott a halálát követően napra pontosan két évig, kétes értékű tapasztalatokon kívül nem lettem gazdagabb semmivel. A leginkább pozitív fejlemény, hogy a tesómmal végre eggyel kevesebb közös ügyünk van. Elég keserű öröm, sosem értettem, hogyan szakadnak meg örökre és kinyomozhatatlanul családi kapcsolatok, de most a saját bőrömön érzem az összes szakadást - és nem, nincs kedvem összevarrni sem ezt, sem a többit, bár van bennem gyász azok miatt is, de annyi sérülést szedtem össze az elmúlt néhány évben, hogy egy életre elégnek tűnnek. Kissé abszurd, hogy mindezek mellett lelkesen kutatom a családfát - na, de a múlt ködéből előbukkanó rokonok egyike sem bántott, velük könnyebb foglalkozni. Igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy milyen gyatra lett már ez a blog is valós élethelyzetek híján, de ez mégis kibukott. És mellette meg akartam említeni, hogy találkoztam egy közjegyző(segéd?)del, aki pont úgy néz ki, mint Dobby - abból az időből, amikor még nem kapott zoknit. Erről szól a cím. Valamint - semmihez sem kapcsolódóan - örömmel mondom, hogy fellendült a kulturális életünk, és minimum hetente egyszer eljutunk hangversenyre vagy színházba, legutóbb a MÜPA-ban voltunk kétszer is, egyszer négyesben Carmina Burana-t hallgatni, most pénteken pedig A-val kettesben - szóval, vannak pozitív történések is a sötét tónusú kis életemben. És csakazértis boldog remeteként fogok élni.

Árvíz

Még soha nem fordult elő annyiszor, mint az idióta kupakrendelet óta, hogy magamra öntök italt (az autóban rendszeresen) és hogy kifolyik italom (jellemzően az autó anyósülésére). Ezúttal az ágyam mellé ömlött ki alig kevesebb, mint másfél liter víz, tönkretéve vagy tíz könyvet, jegyzeteket, sminkcuccot, egyebet. Persze talán figyelhetnék jobban, hogy sikerült-e jól rácsavarnom a kupakot a nyílásra - de egy éjjeli köhögőroham közepén, oxigénhiánytól fuldokolva, miután az elmúlt héten az éjszakai alvásátlagom maximum 1-3 órát éri el, amivel legfeljebb egy igénytelenül megalkotott zombi kinézetét és figyelemkoncentrációs szintjét hozom csak (farasangra jó lennék beöltözés nélkül) - hát, nem csekkoltam a palackot (mert amúgy van egy belsővé vált tudásom arról, hogy képes vagyok palackot bezárni szellemmel vagy anélkül). Ha meggyógyulok végre, letépem a szemem elé kerülő összes kupakot a palackokról. Reszkessetek, kupakománok!

Jaj, még mindig dolgozom

És álmos sem vagyok - bezzeg reggel az leszek! Ami még nagyobb baj, hogy hajat sem mostam - de már nem állok neki éjfélkor, viszont reggel is necces indulás előtt, ha nincs nyár. Márpedig nincs. A macska a frissen javított nyelvével boldogan lefetyel és tisztálkodik. De szeretnék macska lenni, egyszer libamájat enni, kis bundámban hemperegni, ajtó előtt nyekeregni! Míg a májat nyalogatnám, szép bundámat mutogatnám, dicsekednék fűnek-fának, mily jó dolga van a macskának.

Az bosszant csak ebben a munkában, hogy egy igazán szép szakmai feladat lenne - de olyan(ok)nak osztotték ki, akik nem értenek hozzá. Hogy lehet egy projektvezetést úgy meghatározni, hogy "felsőfokú végzettség" kell hozzá? Szerintem kurvára nem mindegy, hogy valaki közlekedésmérnők, fogorvos, óvónő, térképész vagy valami egyéb. Attól, hogy valakinek van egy diplomája, nem fog érteni mindenhez is. És akkor kapok egy olyan összegányolt anyagot, amiből a józan ész totálisan ki lett spórolva, meg a logikus gondolkodás is - és az adatok mellett igyekszem abból is belepréselni valamennyit, hogy legyen már egy követhető struktúrája, álljon össze egy olvasható egésszé - de elragadott a szakmai hév és olyabn dolgoknak is utánanézetem, amik nüansznyi finomságok, és valaki ki fogja húzni őket, mint felesleges mondatokat, holott igazából ezek adját a savát, borsát, nem akarok túlzó lenni, de pont a lényegét. Ah, inkább legfeszem aludni, még holnap írhatok egy kicsit reggel, munka előtt meg délután, miután ellógtam a munkahelyemről, hogy a másodállásomban dolgozzak (abszurd világ!) Bár én sem vagyok normális.

újabb szorongásaimról

Anyukámnál tavaly szeptember körül a gáz kiváltására villannyal működő klímát szereltettünk be. A klíma bevált, jól működik, finom meleg van, de nem elegendő, mert sehol másutt nincs fűtés, csak az ő szobájában - és gázzal működő temperáló fűtés a fürdőszobában, amit a fürdések idejére kell csak feljebb venni. Tavaly ez még nem volt gond, idénre viszont már naponta kétszer-háromszor kell ágyneműt és teljes ruházatot cserélni, és sajnos kint nem száradnak már meg a ruhák, bent viszont sem elférni nem lehetne tőlük, sem azt kockáztatni, hogy anyukám lepakolja a vizes holmikat a fregoliról, muszáj volt erőforrást bővíteni, úgyhogy egy félmilliós beruházással az egyik hátsó szobába is bevezettettük a villanyt (meg a fürdőbe, mosókonyhába, stb, mert ide korábban hosszabbítók gubancos tekervényein át jutott csak villany), plusz a hátsó szoba is kapott egy klímát. Ez a szoba zárva van, itt vannak a gyógyszerek, iratok, tiszta ágyneműk, stb., hogy anyukám ne férjen hozzá. Elég büszke voltam rá, hogy kigazdálkodtuk, két hete lett készen. Erre szintén két hete jött egy közel százötvenezres elszámoló villanyszámla, ma pedig az új, emelt összeg, havi közel ötvenezerről. Plusz kell fizetni gázt (fürdőszoba, melegvíz), vizet, kukát - és apám házában is ugyanezeket, bár kisebb mértékben (nem, nem nullás számlák azok sem, mert a tesóm nem íratta még át magára a közműveket, de neki kéne, mert az övé lesz a ház) - mert azt is én fizetem. Anyukám teljes nyugdíja (meg még egy fél nyugdíjnyi minimum) elmegy a gondozására, kell kaja, gyógyszer, pelenka, benzin a szállítmányozáshoz és a látogatásokhoz, egyéb csip-csup dolgok - és kábé ott tartok, hogy alig marad a fizetésemből bármi másra. Nem látom, hogy hogyan fogjuk tudni ezt még hosszan finanszírozni, én nagyjából a belerokkanásban vagyok.

Igen, tudom, az intézet. Nem tudom, olcsóbb lenne-e - mondjuk kevesebb konkrét gonddal járna (talán), mert nem kéne kéthetente húszféle frissen főzött, egy-egy étkezésnyire kiadagolt, feliratozott étellel felszerelkezve odamennem (minimum húsz kiló/csomag/alkalom) - de szerdán a kórházban ülve a telefonomról fényképeket mutogattam anyukámnak, és miokr gyakori szelfijeim egyikére kattintottam a tájképek közt, felragyogott a szeme, rám nézett, és azt mondta: te! - amiből világosan látom, hogy felismer engem és ha nem is tudja elmondani, ki vagyok, tudja. Boldog, ha lát. Kevés biztonság van az életében, mert az emlékei, a cselekvőképessége, a testének az uralása már rég a múlté. Akkor most dobjam be valahová, hogy idegen demens betegekkel legyen összezárva? Hogy megszűnjön a nyugalma? Mert szeret egyedül lenni, igényli. Zárjam egy kutyakennelhez hasonlatos zsúfolt ketrecbe, ahol nem tudná, hol van és kik veszik körül? Nem nagyon visz rá a lélek. De belerokkanni sem szeretnék teljesen abba, hogy őt éleben tartom. (nem kérek tanácsokat, csak leírtam)

Mindeközben anyukám testvérei (a háromból kettő) és a többi úgynevezett rokonunk (tisztelet a csekélyke és ritka kivételnek) arra sem veszi a fáradságot, hogy időnként tőlem megkérdezze, hogy hogy van anyukám (ne adj isten azt is, hogy hogy vagyok én) - én azt érzem, hogy a családunknak nevezett képződmény egy kurva nagy hazug lufi volt, mostanra kipukkadt és én gyökértelenül, minden ernyő és védőháló nélkül lebegek a nagy semmiben (nem, mert A. és a gyerekek velem vannak) A kollégáim, a fodrászom, a gyógytornász (akit le fogok mondani, mert nincs pénzem eljárni hozzá) gyakrabban és kedvesebben érdeklődnek a hogylétem felől, mint a rokonság. Örülök, hogy ezt anyukám nem tudja, mert ő folyton megmentett mindenkit, mindig szeretetteljesen segített mindenkinek (sajnos sokszor ahelyett is, hogy velünk foglalkozott volna - de ezt már biztosan megbánta)

Végtelenül magamra hagyottnak és törékenynek érzem magam - talán ezért sem tudok testileg törékenyebbé válni. Nem a saját életemet élem - pedig nagyon sok szép és jó momentum is van az életemben. De nincs erőm hosszabban örülni nekik, minden örömöm múlékony, csak a pillanatban létezik, és minden porcikámat átszövi a szorongás, az irigység, a harag (igen, persze, ezek nagyon méltatlan dolgok - sajnálom is, hogy épp nekem jutnak)

micsoda remek érzés

inkompetens hülyének tekintve végigasszisztálni valamit (vagyis inkább valaminek a szisztematikus tönkretételét) - hatáskör híján, beavatkozási tilalommal sújtva. Nincs hová kicsekkolni, a való élet sem logikusabb a fészbukéletnél. 

észveszejtő pazarlás

Iszonyú sok időt elpazaroltam - teljesen feleslegesen - arra, hogy létrehozzak egy kibaszott fb eseményt, illetve hogy azt fizetett hirdetésként eljuttassam a kiszemelt célközönséghez - hiába. Mondjuk tegyük fel, hogy én vagyok a világon a legostobább lény - oké, de akkor én már nem is hirdethetek? Vagy nem én vagyok az? Akkor mi a francért nem működik semmi ezen a tetves oldalon? Az élettől is elment a kedvem, nemcsak a fb hirdetésektől. Köszönöm, metaszar. Ó, ez egy szelídlelkű okos kis blog volt valamikor, mostanra pedig válogatatlan trágár káromkodások tárháza lett - de a világ tett ilyenné, én csak véres, kifacsart citromként lógok a sors meg a fészbúk szájában, és gyűlölöm őt. Hiába, mert nélküle nincs esélyem eladni magam (termékem, szolgáltatásom) és végső soron csontig kopik fel az állam.

Az őszi szünetben elutazok, ez tartja bennem a fagyott lelket még úgy-ahogy. Kicsit. Épphogy.

Gyomros

Állítólag "kapott egy gyomrost" a magyarországi infláció, és térdre rogyott. Nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy ez egyáltalán nem igaz - de most azt emelném ki, hogy a magyar kormányszóvivő (nő - de nem akarok szexistának tűnni) nem tudott egy nyilvánvaló emberi erőszakcselekménynél méltóbb hasonlatot találni arra a jelenségre, hogy némileg csökkent az infláció mértékének növekedése. Valóban ezek jellemzi Magyarországot: kokik, gyomrosok, tockosok és egyéb, az urbánus vagy népies szleng jól ismert köntöseibe csomagolt, mindent átható agresszió. Szóval, minden civilizált magyar állampolgár napi szinten kapja a gyomrosokat, tockosokat, kokikat, nemcsak verbálisan. Gondoljunk az oktatásra, a szociális szférára, az egészségügyre, a kultúrára, a szolidaritásra, az emberségre, az együttérzésre - mind végstádiumban agonizálnak.

a július kimaxolása

még 11 perc... remek hónap volt (mármint az a rész, amire emlékszem belőle): az utazások, a tó, a tenger, a nyugalom és béke, az együtt semmittevés boldogsága. már csak 9 perc. álmos vagyok, de kivárom a végét.

p.s.: már nem szeretek hazajönni - úgy értem, magyarországra. pedig korábban imádtam az ország minden porcikáját: az illatokat, a fényeket, a nyári levegő benzines aromáját, meglátni az országhatárt, a magyar feliratokat, a kivilágított várost. már nem. a magyar kultúrát - különösen az irodalmat - továbbra is, bármilyen mélyre is ássák, bárhogy is fóliázzák. én már tudok olvasni, én már bárhol tudnék olvasni, ahol nem görcsbe rándult gyomorral hallgatnám, nézném a híreket. már kínszenvedés és kínos is látni, hogy mivé lett ez az ország. egyre sűrűbben kérek magamban bocsánatot a gyerekeimtől, hogy itt neveltem fel őket. már menekülnék - de persze reménytelen.

augusztus. szeptember. október. november. december. 2024. január. február. március. április. május. június. július. remélem, újra elutazunk.

reggeli rutin

Kimentem megetetni a macskákat (nem tudunk eltartani ennyi macskát, help!), majd hátramentem, hogy újabb szomorúságot és dühöt szívjak magamba megnézzem, maradt-e még növény a nénitolvaj házbitorló szomszéd felőli kerítésszakaszon - mert a legújabb, hogy jó fél méter mélységben levágják a mi növényeinket a mi kertünkből (nád és trombitafolyondár, hogy ne bámészkodjanak át - sajnos az átömlő füstöt nem szűri). Erre mit találtam? Újabb legalább két kismacskát. Ez egy másik fészekalja, körülbelül annyi idősek lehetnek, mint a már korábban megtalált alom. Úgy sejtem, hogy az anyjuk a négyes alom nagymamája (hitler Chaplin, ha így jobban emlékeztek rá) - szóval él a kerünkben minimum hat kiscica, két anyamacska és Safranek - nem csodálnám, ha mindkét alom apja ő lenne. Meg persze a mi cicánk, mert az előbb említettek nem a mieink. De persze, hogy etetem őket, nem hagyhatok egy két szoptatós kismamát éhezni. Nem kér valaki macskákat? Postázom.*

* a postázásról jut eszembe, hogy mit NEM postáztam - apám ruterét, amit a szolgáltató visszakért, ha nem adom fel, 20ezer forintom bánja (és nem adtam fel, mert feladtam - micsoda remek szóvicc, szóval, nincs posta a közelünkben és alig van időm postát keresni, sorbaállni - meg hát eszembe sem jut az a kurva router - ezekkel is miért nekem kell foglalkoznom?)

harag

Talán nem is tudjátok (talán meg nálam is jobban, hiszen én még csak kezdő félárva vagyok, itt van a koporsóhéj a fenekemen), hogy hányféle dologért lehet haragudni egy halott apára. Először is amiatt, hogy halott és így egyoldalúan kilépett a kommunikációs térből, és a térben lebegő kérdésekkel és válaszokkal így magam maradtam. Valódi és lehetséges kérdések és válaszok. Körülbelül ezermillió. Na, ja, így járnak, akik életükben nem beszélnek másról, mint hogy szép-e az idő. Nem szép. Aztán itt van a basszus, miért kellett pont most meghalni? Nem ért volna rá a szakdolgozat után? Mert így a drága, soha vissza nem térő pótszabadságomat írás helyett temetésszervezésre kellett pazarolnom, írni meg írhatok munka után félholtan. Félhalás félharag, így dukál. Magamat félig szeretem. Aztán hogy folyton ennem kell. Belőlem a stressz ezt hozza ki. Szakdolgozat + halál + temetésszervezés = 3 kg (plusz három! bárcsak fogynék a bánattól, a munkától, a stressztől - de nem, engem nem olyan fából faragtak) - Ja, akkor már rögtön az öröklött testalkat miatt is utálhatom. Hagyhatott volna rám gazellatermetet (oké, neki sem volt, de mégis, ha szeretett volna...). Szerethetett volna. Büszke lehetett volna rám. Vagy ha nem, legalább elismerhetett volna valamit az életemből. Jó, ne legyek igazságtalan, mindig nagy teljesítményként gondolt arra, hogy összeszedtem A.-t. Mert őt viszont szerette. És A. gyerekeit is. Igen, ők az én gyerekeim is, de anyai jogon nem váltak volna szerethetővé. Szerencsére A. az apjuk. Hagyhatott volna rám nagy vagyont - ha már meghalt. Jó, ne rohanjunk előre, lehet, hogy ott a vagyon bevarrva a párnacihába. A párnacihák mindegyikét nem fogjuk tudni átvizsgálni. Kurva sok holmit felhalmozott. Kurva sok felesleges holmit halmozott fel. Semmi aranyrög. Még a két gyűrűje is eltűnt - jó, erről valószínűleg nem tehet, legfeljebb arról, hogy minek kellett mindent szanaszét hagyni szem előtt. Ötlet van, bizonyíték nincs, így meg puszta rágalom lenne. Amúgy jól megalapozva. Két gyűrű - egy jegy és egy pecsét - harminciksz évi ugyanott tárolás után nem száll sírba a halottal. És ezek még csak az azonnal látszó felszíni dühök, mérgek haragok. De ahonnan ezek kjönnek, jön majd még más is. De ez - ugye - nem tartozik a dolgozat témakörébe, szóval, hess vissza a kit érdeklő témához. 

hogy kell feladni?

míg apámnál elhullt a virág és eliramlott az élet*, anyukámnál ömlik a zápor, és széthullt a kerítés, meg folyik a sárga lé hencidától boncidáig, és a pelenka irgalmatlanul fogy, nem tudom, inkább melyikre ne legyen pénzem** és a daráló nem áll meg, nem tekint istent sem embert (vagy de, csak én nem vagyok sem isten sem ember), kíméletlenül darálja a testemet, a lelkemet, az agyamat***, már nem sírok, csak keserű a szám, már nincs képzelőerőm arra, hogy azt higgyem, hogy egyszer még az én életemben nekem is lesz saját életem és nem csak akkor részesülök némi kegyelemben, amikor az én temetési kellékeimet veszik majd meg

* ezeket biztosan nem akartátok tudni, de hát én sem - kaptam tételes előszámlát is, hogy mi mennyi, például a hamvasztókoporsó az 50.356 ft, a hamvasztásos eü egységcsomag 37.676 ft (nem részletezik, hogy mit tartalmaz), a temetéshez szükséges kellékekkel való ellátás 121.554 ft - de ebben maguk a kellékek nincsenek benne, az elhunyt és a hamvak szállítása azonos árban van, mindkettő külön-külön 46.227 ft - ezek már az áfás árak, - és még tengernyi egyéb tétel is van

** egyikre sincs, bár nyilván kinyögünk mindent, csak tudjátok, szeretek panaszkodni, annál jobban már csak a kávét

*** ó, hát persze, hogy írom a dolgozatomat, baromi jól tudok koncentrálni, nyilván kiváló minőségű munkát fogok kiadni a kezemből****

**** nem

gondolom, csillapodik majd

idővel, hogy mindenről apám jut eszembe. például hogy idén nekem kell majd megvennem magamnak azt a húsz kiló meggyet, amit nem akarok eltenni, mert kínlódás a kánikulában, de aztán mégis elteszem, és jól is jön télen - mert apám idén már nem fog váratlanul és minden tiltakozásom ellenére a nyakamba önteni sem meggyet, sem paradicsomot, sem barackot, sem egyebet.

meg hogy tegnap a tesóm azt mondta, hogy mennyi mindent tanult tőle, úgy mint főzni, utazni, enni, olvasni - és részben tényleg, el kell ismernem, hogy sok igazság van ebben, mert tényleg apám volt az, aki két diplomával a zsebében, ötvenen felül beiratkozott szakács és cukrász szakmunkásképzésre, hogy jól tudjon főzni - és jól is tudott. és többet utazott, mint anyukám, mert mindig olyan munkája volt, hogy utaznia is kellett, szerintem direkt így választotta őket - és mi mindig örültünk, ha nem volt otthon, mert akkor béke volt - és tényleg ő beszélt nagyon jól németül meg olaszul és kevésbé jól angolul meg oroszul, bár anyukám is imádott utazni, és a válás körüli legrémesebb éveiket leszámítva sokat és szívesen utaztak együtt is, ez a közös szenvedélyük volt, a válás előtt meg után is. rémes volt hallgatni, ahogy egymást provoálták, oktatták, piszkálták folyton - de egyformán csodálkozva néztek, hogy minket mi zavar, ők csak beszélgetnek. borzalmasak voltak ezek az úgynevezett beszélgetések - aztán anyukám már nem tudott beszélni. és az olvasást tekintve tényleg az volt a helyzet, hogy míg anyukám megmaradt a szakirodalmai mellett móricznál meg adynál, meg a többi - nevezzük így - klasszikusnál, addig apám néhány évvel ezelőttig járattta az és-t (csak aztán túl kicsik lettek a betűk és túl sűrűek a sorok) és esterházyt olvasott, meg hajnóczyt, tandorit, ecot - satöbbi - ugyanakkor épp nem rég fogalmaztam meg magamban, hogy bizonyos szempontból teljesen feleslegesen olvasott, mert úgy tolta át magát ezeken a szövegeken, hogy pont a lényeg nem ment át belőlük, a bennük lévő látásmód, szemlélet, humánum, világlátás, empátia, az egyenjogúság, a szabadság (stb) eszméje. vagy az eszmék gyakorlata. a szavak szintjén a tartalom igen - a lélek nem.

én nem akarok csak a jóra emlékezni belőle. a teljes képet akarom, minden szenvedéssel, fájdalommal, örömmel és szépséggel. akarom látni, hogy mit kaptam tőle, de nem kevésbé akarom látni azt is, hogy mit értem el én magam, épp hogy az ellenében, a küzdelmeimmel, hogy hol van az én munkám magamban.

khm... hol van az én munkám, amit a szakdolgozatomba kellene öntenem, amivel tíz nap múlva úgy kéne készen lennem, hogy olvasta a konzulens, véleményezte, én annak megfelelően korrigáltam.... omg... soha nem leszek készen, ha az elavult meg a frissen vérző sebeimet nyalogatom felváltva munka helyett.

papírforma

Nos, a tavasszal "ellopott" néni helyett már a nénitolvaj van bejegyezve ikerszomszédként. A rendőrség és a gyámhatóság szerint is teljesen rendben volt, van, lesz, hogy egy ember, aki egy éve még nem ismer egy öregasszonyt, csak megveszi annak a vidéki házát, aztán a pénzt, amit az öregasszony itthon tart a párnája alatt, néhány héttel később közösen teszik be a bankba (?), onnantól kezdve az addig úton-útfélen minden szomszéddal beszédbe elegyedő, de idegenek felé bizalmatlan néni hetekre, hónapokra eltűnik a házból, ha néha felbukkan, akkor a korábbi segítőitől, szomszédaitól riadtan menekül, velük soha többé szóba nem áll, viszont az idegen ember felújít, átépít, majd megjelenik a tulajdoni lapon, mint tulajdonos. Hát miért nem tudja elképzelni, hogy megszerették egymást? - kérdezte rosszallóan a rendőrsrác. Mert szerinte én gyanakvó vagyok, de igenis vannak tündérmesék. Én hiszek a mesékben - és a mesékben megjelenő gonosz, számító, hatalom-és vagyonéhes szörnyekben is. A nénit több, mint másfél évtizede ismerjük, láttuk, hogy fordult ki magából a bácsi halála után, és biztos vagyok benne, hogy ez a pasi (mármint az új szomszédunk) egy elég gátlástalan csaló. De lepapírozta, papíron minden rendben, szóval, lépjünk is tovább.

Mazsola

Mazsolázzatok, finom. Csak közben jusson eszetekbe Móricz Árvácskájából az alábbbi kis részlet (mert az irodalomban már minden ott van):

" - No mi van vacsorára?

Zsófi azt mondta:

- Ott van a kemencepadkán.

De csak úgy félvállról mondta a Zsófi, mintha nem is ő lett volna a cseléd, s egész mérgesen nézett a kis államira.

- No Pösze, ez a tied - mondta az asszony.

- Én nem vagyok Pösze.

- Hát mi vagy?

- Árvácska, a naccsága úgy hívott: Árvácska.

- Hát az anyád hogy hívott?

- Csöre.

- Az is vagy, te kis pösze, beszélni se tudsz.

- Engem csenkicse tanított, majd az iskolába megtanulok - pötyögte selypítve Csöre, aki csak most tudta meg, hogy nem beszél szépen, hanem pöszén, vagyis selypítve.

- Edd meg.

Sötét volt a konyhában. Nem lehetett tudni, mi van a lábosban, mind megette a legyet is, ami a mártásban sűrűen volt, gondolta, tepertő. Zsaba Mári bevitte a kis szobába, ahol ő hált, megmutatta: itt fogsz hálni velem. Ferembá nincs ma itthon, ha itthon lesz, akkor se hál idebe, hanem ki a marhákkal. Ez rendbe vót, mert kedvesapám is kint hált mindig az ólban, télen-nyáron. Eccer csak hallja, hogy Zsófi azt mondja:

- Nem válogatós, megeszi ez a legyet is.

És nevetett hozzá."

Például ha nyomtok egy ctrl F-et és beírjátok a keresőbe, hogy "nyelvvizsga" rögtön megjöhet a kedvetek nyelvvizsgázni határvadásznak állni. Lehet más szavakkal is kísérletezni, mindre kiad egy marék legyet valamit.

eltenni az útból (valakit, valamit)

Tegnap bevásároltam anyukámnak harmincötezerért. Ma ebből megkaptak a macskák ötezernyit, kidobtunk tízezernyit. Hogy miért? Mert valaki - ahelyett, hogy kipakolta volna - eltette az útból a félig kipakolt táskákat. Miért nem pakoltam ki én magam? Mert elkezdtem kipakolni, azzal párhuzamosan főzni, mosni, pakolni, miközben hazajöttek a töbiek - és én azt képzeltem, hogy amelyik félig rakott táska már nincs a konyhában, annak a tartalma a hűtőben piheg. Felrobbanok.

A szépirodalom csak parttalan picsogás

- mondta a tesóm. Ennek ellenére hosszú hónapok után végre kibékültünk. Majd egyszer megírom regénynek. Vagy versben. Esetleg novellaként.

A halszagú rokonságot

ma én képviseltem a konferencián. Én vagyok a hibás*, miért tartom felejtem a konyhában a sálaimat? Ha rendesen eltenném őket, akkor nem válnának halszagúvá a konyhában, ahol Á.*** vacsorára és reggelire is halat süt magának**.  Ha rendesen ellátnám a háztartást, nem kéne, hogy szegény Á. magának süssön halat. Nem kéne, hogy V. magának főzzön cukkinis tésztát.***** Akkor nem kéne A.-nak jobb híján** többször is ugyanazt ennie******

* amúgy is mindenért** én vagyok a hibás

** mert én állítólag nem főzök és nem vásárolok eleget (állítja A., aki "jobb híján" eszik harmadjára is húslevest)

*** Á. pedig nem kapcsolta be a szagelszívót, így este halszagra aludtam el, reggel pedig újult erővel mindent elárasztó**** halszagra mentem ki a szobából

**** vagyis valamennyire bárhol halszagú lett volna a ruhám (mindkét alkaloommal minimum negyed órás teljes kereszthuzatot csináltam, de a sálnak ez kevés volt - viszont ezt már csak az úton konstatáltam - az orgona-hal elegy nem jó illat)

***** nem fonnyadna a pulton a gomba, amit nem vol időm megcsinálni, sem a meghámozott cukkini, amire szintén nem volt időm - de ő nem abból készít cukkinis tésztát, hanem egy új cukkiniből, mert amit én szétbarmoltam, az már fonnyadt

****** amikor A. otthon dolgozik (mindig), akkor neki nincs ideje arra, hogy megfőzze azt a kurva sztrapacskát, amit én megvettem, és összekeverje juhtóróval (szintén én vettem) és tejföllel (szintén), meg hogy szalonnát (szerintetek ki vette?) kockázzon a tetejére nettó húsz perces munkával, ezekre csak nekem van időm

a) ha otthonról dolgozom, mert akkor ráérek

b) ha hazajövök munka után, mert akkor ők edzésre mennek, nekem meg édes pihenés az a kis főzőcske, erre gyúrtam egész gyerekkorombabn az elképzelt kis babakonyhámban

Én ma a reggeli kávémon kívül egy pogácsát ettem. Kopog a szemem az éhségtől. De hibázok, ha megkérdezem, hogy van-e itthon valami (amit nem én vettem vagy készítettem el)

Konklúzió: alig várom, hogy elköltözzenek az ivadékaim (a halas is és a cukkinis is), A. pedig rendeljen magának ebédet, ahonnan akar, vagy intézze másképp - én is így fogok tenni.