Szóljak a szomszédnak, hogy szombat van?

Most vágja a füvet, pedig mindig vasárnap szokta... szerintem eltévesztette a napokat... vagy holnapra valami nagyon nagy bulival készül...

Hol a beígért eső?

több kérdésem most nincsen, megyek locsolni

Nem mentem el ma egész nap vásárolni, mert

....

(kommentben jöhetnek a megfejtések. Most muszáj elmennem, mert a gyógyszertárat ma nem negligálhatom mégsem)

Üdvözlöm kedves UFO olvasóimat! Remélem, odafent a csillagközben nincs ilyen őrjítő kánikula, mint nálunk!

Magyarország
Németország 
Egyesült Királyság
Franciaország
Ismeretlen körzet
Románia
Szlovákia
Horvátország
Egyesült Államok
Svédország

Ugyanitt kérdezem Ausztriából rendszeresen bejelentkező Freud nevű olvasómtól: mi jut eszébe arról, hogy Horvátország helyett rendszeresen azt, olvasom  hogy Háttérország?

Tejet iszok és pipázok

gyógytornász: pipa
mammográfia: pipa
pszichológus: pipa

szóval, talán hamarosan egyéb pozitív dolgokról is be tudok majd számolni

Amit elfogadhatok és amit nem

Anyukám annak idején, amikor kicsi voltam, vendégségek* előtt mindig nagyon egzaktul számszerűsítette, hogy mit szabad elfogadni. Egy pohár szörpöt és egy darab édességet. Vendégségen kívül másoktól semmit. Sem egy szörp, sem egy édesség, sem semmi más. Nem vagyunk mi koldusok! - ezt nem tette hozzá, de ezen alapulhatott a dolog, mert amúgy visszanézve látom, hogy de, pont lehettünk volna. Mert szegények voltunk. De nem lettünk, mert a méltóságunkat őriztük. Az volt az egyetlen vagyonunk. Ja, meg a tudás, amit senki sem vehetett el tőlünk. Kár, hogy erről doktor Alzheimer nem értesült. 

Hogy ehhez képest mi az a rejtett és szaggatott határvonal, ami miatt azt érzem, hogy - köszönve amúgy a kedves felajánlásokat, de - melltartókat mégsem fogok ajándékba elfogadni egyetlen olvasómtól sem, holott a Donate gomb általi pénzadományokat pedig igen - szóval ezt a határt valahogy úgy húznám meg, hogy (méltóságomat megőrizve) az belefér a világképembe, hogy a blogot írói munkásságom részeként tekintve azt (annak olvasását) áruba bocsássam és úgy vegyem, hogy némelyek hajlandóak fizetni** azért az élményért, amelyet a blog nyújt számukra (köszönöm, ezúttal és mindig mindenkinek) - mert ha egyszer könyvet találnék írni, azért sem érezném derogálónak elfogadni a tiszteletdíjat. Ugyanakkor azt nem tartom elfogadhatónak, hogy idegen emberek a világ több tájáról melltartókat vegyen nekem, mint holmi rászorulónak. Abszurd, de ez van, abszurd világban élünk. De nem lenne-e még abszurdabb, ha szembeötlően jól látható, ámde mégis intim méreteimet osztanám meg veletek?

* nemigen jártunk idegenekhez a rokonságon kívül eső emberekhez vendégségbe, így ezek a szabályok az unokatestvéreknél vagy a nagymamánál tett látogatásra is vonatkoztak

** szeretnének valamit cserébe adni

Anyádnak mondd, hogy maradjon már csendben!

- vágtam oda kis híján Á. fejéhez a mondatot - de aztán rájöttem, hogy épp azt csinálta és épp ezzel dühített fel a tehetetlen végtelenségig. Így egy kis hatásszünet gondolkodási üresjárat után azt a meglehetősen suta mondatot vetettem neki oda foghegyről, hogy magadnak mondd, hogy maradjon már csendben! És egyúttal visszavettem tőle a kölcsönmikrofont, ami számára a köldökzsinór a barátaihoz, számomra meg ezúttal csak a bosszú eszköze volt (bár használom én is, ha épp nincs eldugva a szekrényem mélyére). Jól kibasztam kitoltam mindkettőnkkel, úgy kell neki! És bár lenne édes a bosszú - de persze nem az.

Álomtechnika

Tegnap éjjel két, egymástól teljesen különálló történetet álmodtam egyidejűleg. Vagy legalábbis párhuzamosan egymás mellett. Annyira megdöbbentet, hogy felébredtem a furcsaságra - aztán visszaaludtam és ment tovább minden. Az egyik szálra már egyáltalán nem emlékszem (de ébredéskor még emlékeztem mindkettőre), a másiknak az lett a vége, hogy A. ki akart tűzni vagy be akart venni egy zászlót egy fura épület fura ablakán át, és kicsit ki kellett másznia és a szomszédos lakásban lakó öregasszony rácsukott valami spalettaszerű bádogerkélyt, amitől A. lezuhant az elsőről, ott feküdt a kövön mozdulatlanul. Talán Prágában történt mindez. Kihívta valaki (én?) a mentőket és a google mapson keresztül figyeltem, ahogy közeledik - lassan, mert dugó volt, de szerencsére közel volt a mentőállomás és/vagy a kórház. Nem tudom, mi lett a vége - mint ahogy a mai (ezúttal egyetlen szálon futó) álmom is teljesen kiszállt a fejemből, mire idejutottam a gép elé, pedig azt is meg akartam örökíteni.

Piros szandálokról

A gyönyörű, kacér és trendi piros szandálomért ma kihívtuk a temetkezési vállalatot futárt, akik majd valamikor érte jönnek és elviszik szegény halottat - és remélhetőleg visszaadják a pénzt, amit belefektettem. Hiábavalóan. Nem volt meg köztünk a kémia. Az ő részéről. A pénzt viszont valójában ma már (megelőlegezve magamnak) el is költöttem egy pár piros előre kitaposott öregasszonyszandálra. Szebb, mint a másik! - mondta A. (sejthetitek, mennyire ért hozzá) Szép ez is - nyugtatom magamat én is. Csak épp hajnal helyett alkonyat.

Néhány nagyon-nagyon rossz reakció

arra mondatomra, hogy a kurva életbe, nem kapok magamra normális melltartót darabonként harmincezer forint alatt.

1.

Pedig a nemtudommilyen kínai olcsóboltban olyan rettentően hatalmas melltartókat árulnak, hogy mindig csak röhögünk rajta, na, ott biztosan találsz te is magadnak valót.

Nem nem találok. Ismerem közel az összes nemtudommilyen boltot száz kilométeren belül. Sajnos az, ami 70A melltartómérettel olyan röhögségesen hatalmasnak tűnik, az a valóságban legfeljebb 95D

2.

Megkérdezem a nagymamámat, hogy ő hol szokta magának venni, jó?

Nem jó. Ha a nagymamád kétszer annyi idős mint én, ugyanakkor a mellmérete feleekkora sincs az enyémnek (amire elég nagy az esély), akkor sajnos nem fogok tudni mit kezdeni ezzel az információval.

3.

Úgy emlékszem örököltem a dédmamámtól néhány nagyon csúnya melltartót, nemzedékek óta őrizgetjük, kidobni nem tudjuk, mert nem férnek be a kukába nem akarjuk kegyeletből, de azokat most neked adom, jó?

Nem, nem jó. Nem ronda, kopott, ósdi, öreg (és valószínűleg amúgy kicsi) melltartót keresek, hanem kényelmeset, csinosat és megfizethetőt.

4.

Szerintem nincs is olyan hatalmas melled.

Az pont tökmindegy, hogy szerinted hatalmas-e, a kérdés az, hogy lehet-e akkora melltartót kapni  harmincezer alatt, amekkorába a mellem kényelmesen belefér és aminek a pántjai elég jók ahhoz, hogy ne tépjék le tőből mindkét karomat egy fél órán belül, ahogy viselni kezdem. Ugyanis a nagy melleim nem lufiból vannak, vagyis kurva nehezek is. (és bármilyen más ruhát is nehéz így venni, meg még a mammográfia is sokkal bonyolultabb így, ahová épp holnap megyek (és mindig rettegek, mert ekkora mellben magamnak esélytelen kitapintani bármi újat is), sőt, a szoptatás is sokkal nehezebb volt, mert kellett két kéz ahhoz, hogy a babát tartsam és másik kettő ahhoz, hogy a mellemet, hogy ne nyomja őt agyon, a sportok nagy része alapból lehetetlen így, hason feküdni akkor tudok, ha előtte sok egy gödröt a homokban - vagyis körülbelül évente kétszer) - szóval, ez is rossz válasz.

5.

Szabadítsd fel végre a melleidet! Már nem kötelező melltartót viselni, mindenki sorra dobja el a sajátját! Megérdemelnék a te melleid is ezt a tiszteletet!

Sajnálom, 75B-s agyhalottakkal nem tudok érdemben kommunikálni, úgyhogy erre nem válaszolok.

Addikció

Elmentünk V.-vel plázázni. Autóval, a mélygarázsba. Pontosabban V. csak plázázni indult, én a barátnőmmel találkozni és plázázni. A turkálóba - oda nem kell nagyon sok pénz, csak szerencse meg a szenvedély, ami hajtja az embert, a vadászösztön, hogy legyen türelmem egyesével végignézni (nem!) úgy húsz köbméter szennyest tisztított ruhát. Begurultunk tehát a mélygarázsba, számítottam a barátnőmre, a nicaraguai dohánykávéra (legújabb szerelmem) - és hát a színes üveggyöngyökre holmikra, amik közt eredménnyel turkálhatok. Csak arra nem számítottam, ami a parkolás utolsó mozzanatakor jutott eszembe. Hogy basszus, a pénztárcámat és a bankkártyámat is a másik táskámban hagytam, amivel tegnap strandon voltunk. Pénztárca és bankkártya. Sosem jutok ki többé a mélygarázs fgságából! Azt hittem, mentem felfordulok megfordulok és hazavezetek mindezekért. De persze nem lehetett, mert tíz perc múlva randim volt. Arra persze számíthattam, hogy Helga meghív kávéra. Még arra is, hogy az autó szőnyegei alól össze tudom kotorni a parkolásra valót.Vagyok olyan rendetlen, hogy igen. De hogy csekket fizessek be és vásároljak? Na, annyi pénz még az én bőröm autószőnyegem alatt sincs. V. persze ott volt, de nem akartam az ő pénzét elcsaklizni, hiszen ő is vásárolni jött. De azért kínomban végül csak rákérdeztem, mennyi van nála. Sok - mondta. És tényleg sok volt. Így kaptam tőle kölcsön tízezer forintot (mikor lett nekem ilyen gazdag lányom?), úgyhogy megnyugodott a lelkem. Van remény vásárlásra, a csekket pedig ráérek rendezni sohanapján kiskedden holnap.

Kávéztam Helgával (aki osztályfőnök lett, ez lesz az első osztálya - irtó izgi!), megbeszéltünk egy csomó kedves dolgot - Helga nagyon kedves lány (tanár, muszáj neki), így vele nagyon könnyedén vagyok az én is, ittunk kávét, limonádét - aztán búcsúzás után beszabadultam a Hádába. Addigra V. is visszajött a bóklászásból, nekiláttunk tehát lencsét ruhát válogatni. Még volt vissza vagy három sor, amikorra összegyűlt nekem is, neki is egy-egy kosárral. Próbáltunk, döntöttünk. És hát a pénz nyakára hágtunk - pedig még volt vissza három sor, amit nem néztem át. Több, mint frusztráció. Mondtam V.-nek, hogy várjon egy kicsit, még végigszaladok, de igyekszem nem találni semmit. Visszaszaladtam. Ímmel-ámmal nézelődtem, ami megtetszett színre, ahhoz hozzá sem mertem nyúlni. Csak az a baj, hogy így az élvezetfaktor is kihullott a rostán. A képzeletbeli fejemhez kaptam. Képzeletben a fejemhez kaptam. Basszus, tényleg turkálni akarok úgy, hogy tudom, hogy úgysem vehetek meg mást, a ruhapróbák után pedig már ott van a kosárban az, amit biztosan vinnénk??? Na, ez az igazi, hamisítatlan addikció - nyugtáztam magamban. Aztán ebbéli felismerésemben tökéletesen megnyugodva úgy mentem vissza V.-hez, hogy már nem éreztem azt, hogy pótolhatatlant mulasztok a két visszamaradt sor át nem tekintésével.

És: visszamondtam ma egy állást. Vagyis kettőt. Úgy néz ki, lesz egy, ami jobb. Meg még egy interjú, ami még jobb is lehet - de ha a másik helyen aláírjuk a szerződést, akkor nem epekedem tovább bizonytalanságokért.