Interjú

Még a tavasszal elmentem egy háromnapos tréningre, ahol angolul folyt a társalgás - és ugyan volt tolmács, de ha az ember* jól helyezkedett, tudott úgy is csinálni, mintha tolmács nélkül is minden teljesen komfortos lenne és csak többiek iránti határtalan figyelmességből beszélne magyarul. Ott a harmadik nap végén feltűnt egy fiú - aki ott volt az első két napon is, de addig nem láttam, hogy bármi különös is lenne rajta. A harmadik nap délutánján viszont olyan sokat beszélgettünk egy kiscsoportos feladat kapcsán, és szerintem a magas IQ annyira szexi, hogy onnantól megejtően szépnek láttam. Mivel sajnos nekem épp nincs szükségem semmiféle szexi fiatal kutató fiúkra, ezért igyekeztem nem túl feltűnően bámulni a nap hátralévő részében - de egy kicsit sajnálkoztam magamban, hogy csak így az utolsó nap délutánján fedeztem fel a ragyogó elméjét, mert ahogy telt az idő, egyre több kellemes részletet találtam a testi valóján is (magamon viszont azt a kellemetlent, hogy még ha szingli lennék is, amit nem tervezek épp beiktatni a testi-lelki állapotaim közé, akkor is fényévekkel*** vagyok idősebb nála, szóval, úgysem állna szóba velem sosem).

Nem kis meglepetésemre a tréning végén elkérte az elérhetőségeimet azzal, hogy szeretne velem interjút** készíteni, mert nagyon tetszettek neki a megszólalásaim.  Hirtelen pont megszólalni sem tudtam, de aztán magamra erőltettem némi nyugalmat és megadtam neki. És ő írt is néhány nap múlva, ahogy ígérte - de addigra már lehiggadtam, úgyhogy inkább átpasszoltam a főnökömnek, hogy vele csináljon interjút, mert ő sokkal idősebb és tapasztaltabb nálam és nem döntik le a lábáról  ideiglenesen sem holmi magas íkújú kutató fiúk. Aztán elutaztam - és külföldön ért a hír, hogy a főnököm (noha előre egyeztettem vele) visszakozott és lepattintotta a fiút azzal, hogy neki nincs elég tapasztalata a témában, amiről kérdezni szeretné. Hát, akkor ennyi volt a szépen induló kapcsolatunk, pedig voltak szakmai terveim vele - gondoltam bánatosan. Aztán meg is feledkeztem az egészről (még jó, máskülönben azért aggasztana az épelméjűségemben beállt negatív változás) - mígnem ismét rám írt két hete a srác, hogy a múltkor nem jött össze a dolog, de ő azóta is sokat gondol rám (sic!) és mindenképp hiányzom neki a kutatásához, és hogy felhívna egy húsz perces interjú erejéig mégis. Úgyhogy ma felhívott és egy órán**** át kérdezgetett a szépen zengő hangján és ámuldozott, hogy mennyire hasznos és jó gondolataim vannak. Az interjút pedig a sok hálálkodás után azzal zárta, hogy ne haragudjak, meg izé, de muszáj megkérdeznie, hogy hány éves vagyok, és mond sávokat, ha nekem úgy könnyebb (jaj!) - mire az utolsó leheletemmel azt hazudtam neki, hogy kifejezetten nagy békében vagyok az életkorommal, úgyhogy szívesen elárulom neki egészen pontosan. És el is árultam, pont olyan érzés volt, mint tőrt döfni a szívembe.

Egyébként az egész sztori nem szól semmiről, legfeljebb arról, hogy mennyire igazságtalan már, hogy attól, hogy én megöregszem, továbbra is járnak-kelnek a világban nagyon szép és nagyon okos ifjú kutatók, akik a legjobb esetben középkorú kolléganőt látnak bennem, de lehet, hogy csak egy öreg nénit, mint interjúalanyt - pedig igazából sellő***** vagyok.

* én

** nem celebeset, hanem tudományosat
*** tudom, hogy távolság, de időben mérik
**** 54 percen
***** lábakkal, hanggal és releváns szakmai véleménnyel

Flow

Belemerültem a flow-ban, úszom, szeretem. Ez az új munkahely tetszik. Nem úgy tetszik, mint a téli etap új munkahelye, hogy érdekes, de részint belehalok a munkamennyiségbe, részint lábon hordom ki a megaláztatásokat, hanem jól tetszik. Szépen, ahogy csillag megy az égen* Itt nekem jó. Persze nem akarom, nem merem elkiabálni, mert két hét semmi ahhoz a négyszáz évhez képest, amit a nyugdíjig** még dolgoznom kell majd, és hát ki tudja, mikor bújik elő egy pszichopata az új főnökömből vagy valahonnan máshonnan - szóval, a nagyon közeli jelenre szorítkozom - de most jó. Tíz nap jó volt. Tíz napja (leszámítva az első napot, ami előtt még nagyon kísértettek a múlt emlékei) gyomorgörcs és teljesítményszorongások nélkül járok dolgozni. Nem unalmas, érdekes. Sőt, nagyon érdekes. A munkatársaim is érdekesek*** - de ha ez önmagában kevés lenne (oké, ez önmagában kevés): kedvesek is. Sokfélék, de sokfélén kedvesek. A főnököm is kedves. Úgy látom a neten (és úgy hallom a régebbi kollégáktól), hogy szakmai múltja is van, elég jelentős. Ez például a múltkori főnökömre nem volt igaz, ezt a részt ő agresszióval pótolta. Ennek az újnak nincs szüksége ilyesfajta pótlásra. A munka az a fajta, ami leginkább szórakoztat: egy új feladat kereteit és tartalmát kell kidolgozni és aztán el kell kezdeni működtetni, aztán korrigálni. Jelentős csapatmunka, jelentős egyéni lehetőségekkel**** A szakmai tudásom, amit idáig megszereztem, releváns tudásnak minősül *****, kíváncsiak rá, elfogadják, elismerik. Tudom, még csak két hét telt el, nem kezdek el örökre tervezni - de a flow-t megélem. Örülök, alkotok, hatok, gyarapítok. A hazáról nem szólnék most - mondjuk úgy, hogy érthető okokból.

Elkezdődött az iskola. Órák, vizsgák, kötelező ezmegaz. A szakdolgozatommal, amit (egészen másból, nagyjából ég és föld a két szakterület) hamarosan le kell adnom, semmit sem haladtam. Van oka bőven, de ez a kutyát nem fogja érdekelni, szóval jobb lesz nekiállni végre. Helyette blogot írok - ez ismerős nóta, nemdebár? De hogy ne tűnjön úgy, mintha a blog lenne az egyetlen akadály, csatlakoztam egy pro bono projekthez (szakmai ügy - meg hát akkor még nem is volt munkám... és lemondani sem elegáns nem lenne, sem pedig hosszú távon kifizetődő nem - szóval, maradok, mondtam, hogy úgysem szoktam pénzért dolgozni. Aztán meg összeszedtem a bátorságomat és elmentem valahová, amit nem árulok el, de már régóta kacérkodtam, aztán teljesen véletlenül pont úgy jött ki a lépés, hogy egyszercsak a kapu előtt álltam. Bementem. Megriadtam. Kijöttem. Aztán azt gondoltam, hogy életem, egy halálom****** - és mégis bementem. Jól tettem, mert istenien szórakoztam - írok majd még róla további rébuszokat, de soha semmi konkrétat.

Ezenkívül az "Ismeretlen körzet"-ből való olvasók az őrületbe kergetnek. Ki lehet az (napi 500 - 1000) oldalmegnyitással???? Sajnos a KGB és az ÁVH jut eszembe leggyakrabban, mint lehetséges célcsoport. Most hová mentsem az irhámat?

* miért ne juthatna nekem mindenről eszembe József Attila?

** most még létezik ilyen szó, talán még értelme is van, négyszáz év múlva majd más lesz

*** nem úgy értem, hogy furák, hanem hogy felkeltik az érdeklődésemet

**** pont pénz az nincs benne sok, de én úgysem szoktam pénzért dolgozni

***** szemben az előző hellyel, ahol a mások folyton nem releváns tudásként detektálták az enyémet (nyilván saját tapasztalataik híján, azonban hatalmas arccal), amitől az önbizalmam úgy ugrott kútba, mint a megesett parasztlányok Petőfi idejében

****** khm... a tüdőszűrésre egy amúgy negatív lelettel visszarendeltek - nem sejtik, hogy egy hipochonderrel játszani elég kockázatos ügy (mármint a hipochonder számára)

Kicsi a világ, de ez nem teszi egyszerűbbé

Azon az eufórikus szombaton, amit bv-vel töltöttem a múzeumban, ismét kiderült, hogy furán kicsi a világ. A nevekről beszélgettünk, például hogy ki miért és hogyan viszonyul a saját nevéhez. És hát hoztunk példákat az ismeretségi köreinkből is, hogy ki miért vesz fel, hagy el, változtat meg házassággal, válással, meg csak úgy. És bv egyszer csak azt mondta, hogy van neki egy barátnője, egyetemi évfolyamtársa volt, na, az a lány például azonnal boldog lett, amint felvette a férje nevét, mert a születési neve minősíthetetlenül izé volt, ronda, vagy idegen, vagy mittudomén milyen. Mert? - kérdezem - hogy hívták? Gluttenblaxterheim - mondta bv. Ne már! - mondom... A keresztneve pedig Marionett? Igen - képedt el bv. Most simán Kovács Marionett a neve és boldog. De honnan ismerem én? Hát, az úgy volt, hogy tizenévesen jártam egy vadvízi táborba, és az egyik állomásunkon, egy városkában családoknál voltunk elszállásolva. Én épp Gluttenblaxterheim Marionettéknél. Nagyon cuki kislány volt, meg is ígértem, hogy írok neki igazi képeslapot a következő állomáshelyünkről. Írtam is - aztán nem küldtem el, gondolom, nehéz volt postát találni a vadvizeken. Aztán Pestről sem küldtem el, biztosan ahogy telt az idő, egyre inkább okafogyottnak éreztem. De mivel a képeslap, amit vettem, tetszett, megőriztem. Megvan a címzés: Gluttenblaxterheim Marionett kisasszonynak, Kisváros, Fő utca 2. És valami bénácska kis üzenet, hogy itt is jó, de náluk is jó volt (amúgy nem annyira, mert az apja éjjel bejött hozzám és megfogdosta a mellemet - bár ez csak most jutott eszembe, a metoo-kor nem - és nem volt könnyű nagyon halkan kitessékelni a szobámból, mert hangoskodni nem mertem volna, igen, nagyon szégyelltem magam - nehogy még felébredjen valaki). A múzeumban amúgy megtanultunk tombolázni, nyertünk szabómagdás csokikat, olyan Horn Mici féle uzsonnán vettünk részt, hogy a kalács íze azóta is a számban dereng, meg ettünk sült kolbászt és céklát (hogy a legjobbakat emeljem ki) a PIM-mal szembeni hentesnél - és még nem merítettünk ki minden témát (azt már mondtam, hogy bv fia osztálytársa az ovis legjobb barátnőm lányának? és hogy bv főnöke anyukám tönkretevőjének volt munkatársának a fia? ... de találtunk más közös ismerősöket is...*)

Aztán még ugyanaznap este baráti találkozón vettem részt, úgy egy-két évente találkozunk, év közben is írogatunk időnként a fb-on, hol felszínesen, hol mélyebben, de semmiképp nem állítom, hogy mindent tudnánk egymásról. A kimcsiről például csak itt áradoztam, másoknál nem. És akkor mellém ült E., akivel az elmúlt néhány évben nemigen váltottunk szót egymással, és azt mondta, hozott nekem valamit. Végigfuttattam magamban, hogy vajon mikor és hol játszóterezhettünk együtt utoljára és melyik homokozólapátunk lehet nála még jó tíz-tizenkét év távlatából is - de nem jutottam semmire. Jártam Koreában - mondta E. Ööö... néztem egyre butábban én, mert ott tuti nem hagytam el egyetlen homokozócuccot vagy kis zoknit sem. Hoztam neked kimcsit. Mi??? Koreából hoztam - mondta. De, izé, a kimcsi... dadogtam én. Olvasom a blogodat - mondta E. Mr nagyon régen, és sokáig nem is tudtam, hogy te írod. Míg nem egyszer...... Szóval, kiderült, hogy Koreában bezacskózva is árulnak kimcsit, olyasmi, mint a tasakos macskaeledel (de szerencsére időben meg tudtam akadályozni, hogy a gyerekek feltálalják a macskának). Még nem mertem volt módom megkóstolni, de egészen elképesztő a tasakos kimcsi létezése is, meg az is, hogy hogyan jutottam hozzá (köszi, E.!)


*a közös ismerősöket nemcsak bv-vel találom, szinte minden eddigi olvasómmal, akivel találkoztam, vannak közös pontjaink - lehet, hogy írhatnám a fb-ra is a blogot névvel - címmel?

Van az a hang

amit gondolkodás nélkül, vakon követnék éjjel a sötét erdőben, és amikor nincs sem éjjel, sem sötét erdő, csak telefonon át hallom, akkor bepisilek elalélok tőle. Valami andalítóan mély és gyönyörű. Úgy jutottam hozzá, hogy rendeltem egy könyvet, amit  - mint az immár biztossá vált - a széphangúéknál fogok átvenni. Sajnos csak e-mailben fog értesíteni, ahelyett, hogy rám telefonálna. Remélem, nem lesz nagyon kiábrándító a kinézete sem. Mert akkor azon nyomban hozzá is költözöm. Nem, nem akarok tőle semmit (a könyvemen kívül), csak azt a lábremegtetően gyönyörű hangját hallani. Így születik a telefonbetyárnő.


P.S.: akiket nagyon szeretek, azoknak megadom a bolt számát - de csak azoknak (az ember ossza meg, amije van... vagyis amije nincs...  de amire maga is vágyik)