Még a tavasszal elmentem egy háromnapos tréningre, ahol angolul folyt a társalgás - és ugyan volt tolmács, de ha az ember* jól helyezkedett, tudott úgy is csinálni, mintha tolmács nélkül is minden teljesen komfortos lenne és csak többiek iránti határtalan figyelmességből beszélne magyarul. Ott a harmadik nap végén feltűnt egy fiú - aki ott volt az első két napon is, de addig nem láttam, hogy bármi különös is lenne rajta. A harmadik nap délutánján viszont olyan sokat beszélgettünk egy kiscsoportos feladat kapcsán, és szerintem a magas IQ annyira szexi, hogy onnantól megejtően szépnek láttam. Mivel sajnos nekem épp nincs szükségem semmiféle szexi fiatal kutató fiúkra, ezért igyekeztem nem túl feltűnően bámulni a nap hátralévő részében - de egy kicsit sajnálkoztam magamban, hogy csak így az utolsó nap délutánján fedeztem fel a ragyogó elméjét, mert ahogy telt az idő, egyre több kellemes részletet találtam a testi valóján is (magamon viszont azt a kellemetlent, hogy még ha szingli lennék is, amit nem tervezek épp beiktatni a testi-lelki állapotaim közé, akkor is fényévekkel*** vagyok idősebb nála, szóval, úgysem állna szóba velem sosem).
Nem kis meglepetésemre a tréning végén elkérte az elérhetőségeimet azzal, hogy szeretne velem interjút** készíteni, mert nagyon tetszettek neki a megszólalásaim. Hirtelen pont megszólalni sem tudtam, de aztán magamra erőltettem némi nyugalmat és megadtam neki. És ő írt is néhány nap múlva, ahogy ígérte - de addigra már lehiggadtam, úgyhogy inkább átpasszoltam a főnökömnek, hogy vele csináljon interjút, mert ő sokkal idősebb és tapasztaltabb nálam és nem döntik le a lábáról ideiglenesen sem holmi magas íkújú kutató fiúk. Aztán elutaztam - és külföldön ért a hír, hogy a főnököm (noha előre egyeztettem vele) visszakozott és lepattintotta a fiút azzal, hogy neki nincs elég tapasztalata a témában, amiről kérdezni szeretné. Hát, akkor ennyi volt a szépen induló kapcsolatunk, pedig voltak szakmai terveim vele - gondoltam bánatosan. Aztán meg is feledkeztem az egészről (még jó, máskülönben azért aggasztana az épelméjűségemben beállt negatív változás) - mígnem ismét rám írt két hete a srác, hogy a múltkor nem jött össze a dolog, de ő azóta is sokat gondol rám (sic!) és mindenképp hiányzom neki a kutatásához, és hogy felhívna egy húsz perces interjú erejéig mégis. Úgyhogy ma felhívott és egy órán**** át kérdezgetett a szépen zengő hangján és ámuldozott, hogy mennyire hasznos és jó gondolataim vannak. Az interjút pedig a sok hálálkodás után azzal zárta, hogy ne haragudjak, meg izé, de muszáj megkérdeznie, hogy hány éves vagyok, és mond sávokat, ha nekem úgy könnyebb (jaj!) - mire az utolsó leheletemmel azt hazudtam neki, hogy kifejezetten nagy békében vagyok az életkorommal, úgyhogy szívesen elárulom neki egészen pontosan. És el is árultam, pont olyan érzés volt, mint tőrt döfni a szívembe.
Egyébként az egész sztori nem szól semmiről, legfeljebb arról, hogy mennyire igazságtalan már, hogy attól, hogy én megöregszem, továbbra is járnak-kelnek a világban nagyon szép és nagyon okos ifjú kutatók, akik a legjobb esetben középkorú kolléganőt látnak bennem, de lehet, hogy csak egy öreg nénit, mint interjúalanyt - pedig igazából sellő***** vagyok.
Egyébként az egész sztori nem szól semmiről, legfeljebb arról, hogy mennyire igazságtalan már, hogy attól, hogy én megöregszem, továbbra is járnak-kelnek a világban nagyon szép és nagyon okos ifjú kutatók, akik a legjobb esetben középkorú kolléganőt látnak bennem, de lehet, hogy csak egy öreg nénit, mint interjúalanyt - pedig igazából sellő***** vagyok.
* én
** nem celebeset, hanem tudományosat
*** tudom, hogy távolság, de időben mérik
**** 54 percen
***** lábakkal, hanggal és releváns szakmai véleménnyel
*** tudom, hogy távolság, de időben mérik
**** 54 percen
***** lábakkal, hanggal és releváns szakmai véleménnyel
