Lombtalanítás

Minden év október-novemberében, különleges engedéllyel decemberben, meghívott szakértőnk, az őszi szél fergeteges ajánlásával.

hatalmas hal úszott az égen

                                         

Víz, víz

tiszta víz

2025

Végre véget ért eddigi életem legszomorúbb, és sok egyéb tekintetben is legrémesebb éve - bár a permenens rettegések mellett nagyon sok szép pillanatot is átéltem 2024-ben - és mindig tudni fogom, hogy ez volt az utolsó együtt töltött évünk anyukámmal, ami miatt mégis szeretettel is fogok gondolni rá.

2025-re testi, lelki és szellemi egészséget, békét, kiszámítható, nyugalmas boldogságot kívánok magamnak (és mindannyiunk érdekében mindenkinek, akár akarja akár nem). Vannak konkrét terveim, de leginkább magamat szeretném helyreállítani úgy lelkileg, szellemileg, mint testileg, szeretném, ha az energiáim nagy részét úgy fordíthatnám saját magamra, hogy közben nincs lelkifurdalásom amiatt, hogy másokra kellett volna. Kívánom, hogy mindenkinek legyen elég energiája, ereje, figyelme és szeretete saját magára, és mindazokra, akikre szeretné.

Mit szeretnék egészségen és békén kívül?

egészséget és szeretetet - A.-nak, Á.-nak, V.-nek és magamnak, a cicánknak (és nektek is)

békét, kiszámíthatóan nyugodt, jó világot magunk körül

rendet a szobámban

karcsúságot és izmokat, hogy a mozgás örömmel töltsön el

kellemes, tervezett utazásokat, ahol minden úgy alakul, ahogy a legjobb

olvasni, tanulni, írni, rajzolni, alkotni

jó munkákkal jó pénzeket keresni

szeretném megtartani a jelenlegi barátaimat és nem zárkózom el újak elől sem

Zöldmező

Még akár tíz évvel ezelőtt is zöld mezők közepette éltünk itt mesefalván a kis mézeskalács házikóinkban. Most zöldmezős beruházások közepette tengődünk, por hátán por, a zöld egyre kisebb (most nem arra gondolok, hogy télen amúgy is kevésbé zöld a természet), a zöld mezőkből betontenger, vastenger, portenger vált. Rémülten nézem. Miközben barna mezők rothadásai csúfítják városszerte az utcákat - a belvárostól a külvárosokig szinte mindenütt. Ha tehetném (nem tehetem, és néha ennek örülni kell, mert a villámaimmal halálra sújtottam volna dühömben egyet s mást) - szóval, ha tehetném, egyrészt csak nagyon speciális helyzetben, az ott élők nagyon jelentős életminőségjavítása érdekében engedélyeznék zöld mezős beruházásokat, és azt is csak úgy, hogy helyette egy barnamezős roncstelepet valahol hasonló nagyságban rekultiválni kelljen, parkosítani, gyönyöríteni, élhetővé varázsolni. Igen, igen, ki a kutya se jönne ide akkor beruházni. Vagy csak a nagyon széplelkűek. Bárcsak, bárcsak!

Az előszilvesztert A. barátaival töltöttük, többnyire neves kutatók a természettudományok háza tájáról - gondolhatjátok, milyen erősen tudok labdába rúgni mellettük a nemtermészettudományos témáimmal (bár időnként akad vevő azokra is, de többnyire kukán ülök, mint sülthal a vízben) - de általában élvezettel hallgatom a természettudományokról szóló fejtegetéseket. Most nem. Egyikük (M.) egy nemzetközi környezetvédelmi konferencián járt, ahol szóba elegyedett egy nemzetközi szinten is az elsők közt jegyzett, elismert tudóssal, aki a beszélgetés egy pontján megkérdezte M-et, hogy hány gyereke van. M. büszkén válaszolt, hogy három, idősorrendben 12, 10 és 8 évesek. Mire a híres tudós azt mondta neki: tizenöt éven belül mindhárman halottak lesznek.

Mondjuk azt, hogy nem igazán esett jól neki - és hát mindannyiunkat mellbe vágott a dolog, mert mindannyiunknak vannak fiatal szeretteink -még ha nem is lesz teljesen igaz, mert nem Nostradamus volt a beszélgetőpartner - de a trend azért (úgy tűnik) ez. A fiúk szomorúan söröztek tovább - én csak almalét ittam, mert végül én vezettem hazafelé.

a július kimaxolása

még 11 perc... remek hónap volt (mármint az a rész, amire emlékszem belőle): az utazások, a tó, a tenger, a nyugalom és béke, az együtt semmittevés boldogsága. már csak 9 perc. álmos vagyok, de kivárom a végét.

p.s.: már nem szeretek hazajönni - úgy értem, magyarországra. pedig korábban imádtam az ország minden porcikáját: az illatokat, a fényeket, a nyári levegő benzines aromáját, meglátni az országhatárt, a magyar feliratokat, a kivilágított várost. már nem. a magyar kultúrát - különösen az irodalmat - továbbra is, bármilyen mélyre is ássák, bárhogy is fóliázzák. én már tudok olvasni, én már bárhol tudnék olvasni, ahol nem görcsbe rándult gyomorral hallgatnám, nézném a híreket. már kínszenvedés és kínos is látni, hogy mivé lett ez az ország. egyre sűrűbben kérek magamban bocsánatot a gyerekeimtől, hogy itt neveltem fel őket. már menekülnék - de persze reménytelen.

augusztus. szeptember. október. november. december. 2024. január. február. március. április. május. június. július. remélem, újra elutazunk.

reggeli rutin

Kimentem megetetni a macskákat (nem tudunk eltartani ennyi macskát, help!), majd hátramentem, hogy újabb szomorúságot és dühöt szívjak magamba megnézzem, maradt-e még növény a nénitolvaj házbitorló szomszéd felőli kerítésszakaszon - mert a legújabb, hogy jó fél méter mélységben levágják a mi növényeinket a mi kertünkből (nád és trombitafolyondár, hogy ne bámészkodjanak át - sajnos az átömlő füstöt nem szűri). Erre mit találtam? Újabb legalább két kismacskát. Ez egy másik fészekalja, körülbelül annyi idősek lehetnek, mint a már korábban megtalált alom. Úgy sejtem, hogy az anyjuk a négyes alom nagymamája (hitler Chaplin, ha így jobban emlékeztek rá) - szóval él a kerünkben minimum hat kiscica, két anyamacska és Safranek - nem csodálnám, ha mindkét alom apja ő lenne. Meg persze a mi cicánk, mert az előbb említettek nem a mieink. De persze, hogy etetem őket, nem hagyhatok egy két szoptatós kismamát éhezni. Nem kér valaki macskákat? Postázom.*

* a postázásról jut eszembe, hogy mit NEM postáztam - apám ruterét, amit a szolgáltató visszakért, ha nem adom fel, 20ezer forintom bánja (és nem adtam fel, mert feladtam - micsoda remek szóvicc, szóval, nincs posta a közelünkben és alig van időm postát keresni, sorbaállni - meg hát eszembe sem jut az a kurva router - ezekkel is miért nekem kell foglalkoznom?)

Szökés

Az úgy volt, hogy megbeszéltük, hogy vasárnap elmegyünk a Tiszára, hogy leszedjük az esetlegesen még ott lévő szőlőt. Meg elzárjuk a vizet télire. Meg együnk valamit valahol (én főleg birkapörköltre gondolok ilyenkor). Vasárnap reggel fel is keltem időben - és azt láttam, hogy a világ minden szürkesége borul rám. Főztem kávét, felébresztettem A.-t, hogy induljunk a Tiszára. De közben elnyögdécseltem neki, hogy milyen ronda az idő. Kávézás közben az időképet tekergettük, hátha ígér valami jót. Derülést. Vagy legalább hogy a ködszitálás meg az eső eláll. De nem ígért mást, csak hidegpaplant. Fázósan összebújtunk. Mert ki a tököm akar nedves időben szüretelni, aztán vizesen hazaautózni este, anélkül, hogy csak egy percre is láttuk volna a napot? Senki, naná. A. nyöszörgött, hogy dolgoznia is kell, hiába vett ki szabadságot, én tovább tekergettem az időképet, hogy megnézzem, meddig ér a ködtakarónk. Teljes Magyarország a teljes hétvégén alatta lesz. Miközben... miközben egész Európában tombol a nyár. Harminc fok Franciaországban - és mindenütt máshol is húsz. És ragyogó napsütés. A Tátrában is. A Tátrában, amit imádok. Rákattintottam a szállásadó oldalra, ahol már géniuszkettőben vagyok. Ez nyolckor történt. Hogy van-e nagyon olcsó szállás. Két éjszakára. Reggelivel, wifivel, jó helyen. Hát, volt. Nyolc óra tízre lefoglaltuk, tízre úton voltunk, kettőre odaértünk. Remek döntésnek bizonyult - csak egy fél nap, meg egy egész, meg egy reggeli. Egy kis csámborgás a Csorba tónál, meg Ótátrafüreden, éjjel vörös félhold, vidáman csikorgott alattunk az elektricka, aztán másnap kisebb túra és a lanovkázás Lomnicon. Ragyogó napsütés, olyan kék ég, amilyet csak festeni lehet, olyan extázisba hajló lombszínekkel, hogy az már színorgazmus. Egy szál pólóban kétezer méteren. Ott volt még a tavalyi hó, megmosakodtunk benne, hogy szépek maradjunk és egészségesek. Lesültünk. Rommá gyalogoltam a lábamat (ahhoz sajnos nem kell iszonyú hosszú túrákat tenni) - de másnapra mindig megjavult. Ettünk sztrapacskát, gombalevest, mákos kalácsot. Ebbe a szűk két napba belefért egy heti pihenés.

18+

A lepkék némán sóhajtoznak, az egyéb, kevésbé látványos repülő rovarok pedig azt zümmögik a barackfák még ki nem nyílt bimbóinak, hogy engedj be, ébresztő! - és a rózsaszín virágok, akik annyira vágynak a napsugarak édes, langymeleg ölelésére, kibontják a szirmaikat és megengedik a körülöttük táncoló zümmögőkórusnak, hogy közelebbről is megszaglásszák és megkóstolgassák őket. Tavasz van, 18 pluszos, sőt, huszonkét pluszos tavasz.

szép dolgok

Persze az ízlések és a pofonok különböznek (egymástól nagyon, de ízlés ízléstől és pofon pofontól is) - de hátha nektek is tetszik valamiért mindez, vagy legalább néhány közülük. A rendszer ma a fordított időrendet preferálja - sosem tudom előre, hogy milyen sorrendben jeleníti meg a képeket. Áthúzogathatnám persze abba a sorrendbe, ahogy eredetileg terveztem, de nincs nagy jelentősége, meg amúgy is éjszaka van és nekem aludnom vagyis  tanulnom - vagy mégis inkább aludnom? kéne.

A nyár utolsó lobbanása

Kirándultunk egy kicsit: elmentünk a gödöllői arborétumba, ami valójában egy kis erdőcske, még kisvasutaztunk is, mindenféle alibi-gyerek nélkül, csak a saját kedvtelésünkre én kedvemért - ez tényleg kisvasút, körülbelül ötszáz métert tesz meg az erdőben, aztán még bóklásztunk két-három órát gyalogosan az autó körül. Nem egy magashegyi túra, de pont  jó és pont elég is volt.