Az esőről még

Egész éjjel változó intenzitással hol esett, hol zuhogott - és ma reggel, amikor elültettem négy cserép petrezselymet a magaságyásba - kifejezetten azért vettem őket pénteken, mert tudtam, hogy szombaton jön a nagy eső - szóval, a felső épphogy nedves egy millimétert leszámítva a föld por száraz volt. Isa, por es homu vagymuk.

Ma két éve halt meg anyukám. Nem hiszem, hogy lenne nap, amikor nem jut eszembe. Sokszor hiányzik, van, hogy elmosolyodom rajta, van, hogy visszaemlékszem rá, hogy ezt vagy azt tanította vagy együtt csináltuk, de haragszom is rá. Többnyire értem, mikor miért döntött úgy, ahogy, sőt, sok dolog utólag is igazolható a korábban talán megkérdőjelezhető döntéseiből, utólag is nagyojn okos, sőt, talán még okosabb, de utólag is fáj, hogy sokszor túl kevés ideje jutott rám. Gondolom, azt hitte, egyedül is menni fog. Végül is ment, csak nem mindig úgy, nem mindig arra. És bár sokszor csodálom, nagyon haragszom is rá azért a naivságért, amivel újra és újra mentséget talált bárkinek szinte bármire, amit elkövettek ellene. Pedig sokan kihasználták a gondoskodását, szakértelmét, lelkiismeretességét, bizodalmát - és ebben élen jártak nemcsak a kollégái, de - és a legfelháborítóbban és legfájóbban - a testvérei. Biztos volt abban, és én is, hogy van körülöttünk egy megtartó családi háló - de mint kiderült, ez a háló elsősorban anyukámból állt, és ahogy ő eltűnt, a család is köddé vált. A három testvére közül egy sem keresett az elmúlt két évben (előtte sem gyakran és előtte is egyre ritkulva segítve őt). Az elmúlt két évben anyukám halála mellett ezt volt a legnehezebb feldolgoznom, hogy nélküle sem én, sem a gyerekeim nem létezünk a patyomkin család számára. Mintha anyukám lett volna (és igen, nyilván ő volt) az egyetlen szál, ami lazán odakötött volna. Visszagondolva a korábbi évtizedekre persze világosan látszik, hogy a szeretetkapcsolatoknak nagyon álságois és szűkös tere volt csak a családunkban, a felszín hellyel-közzel fecsegett ugyan, a mélyben viszont sötétség és közömbös részvéttelenség honolt. Miután ez a szál anyukám betegségével meggyengült, a halálával pedig végleg elpattant, légüres térbe pottyantunk. Apám oldaláról sosem volt családom, és két éve már az anyai ágról sincs. Örülök, hogy ezt az árulást anyukám már sosem tudhatja meg. Ő abban a hitben élt (vagy csak remélte?), hogy úgy hagy itt minket, hogy amíg a testvérei közül bárki él, mindig lesz, aki ha mást nem is tud tenni, de megkérdezi, hogy vagyunk. Mert ha ő lett volna az, aki utolsóként hal meg, biztos vagyok benne, hogy minden testvére minden gyerekére rendszeresen jutott volna figyelme és gondolata. Nem mondom, hogy teljesen túl vagyok már ezen, de már tudom, hogy elmúlik ez is. Mindenesetre nagyon sokat tanultam magamról (és másokról is, családi dinamikákról és működési mechanizmusokról is) az elmúlt két évben, olyasmiket, amiket korábban csak leírva láttam, csak az elméleteket ismertem - most meg tessék, itt van élőben. Ezzel párhozamosan, és nem teljesen ettől függetlenül hihetetlen eredményeket értem el a családfakutatásban is, imádom, ahogy a puzzle egy-egy újabb, nagy nehezen fellelt és irányba forgatott darabja a helyére pattan, ahogy egyre többet értek a múltból, úgy értek egyre többet a jelenből is.

Amúgy Á. szépen halad a phd kutatással messzeföldön, V. az utolsó évét kezdte az egyetem master fokán, mellette dolgozik, A. jobb formában van, mint bármikor korábban, csak én öregszem a kelleténél gyorsabban.

Ess, eső, ess!

Emlékszem, hogy óvodásként mennyire abszurdnak tűnt ez a mondóka. Nem értettem, ki és miért kívánhat ilyesmit? Hogy borús legyen az idő? Hogy essen? Később az afrikai esőtáncot, esőistent már értettem, de továbbra sem tudtam értelmezni a saját viszonyainkra. Most esik, idén talán negyedszer? Ötödször? És drukkolok és szorongva izgulok, nehogy elálljon, hogy essen még, még és még - pedig a kertnek így őszre már annyi. Több fáról nem tudom elhinni, hogy még kihajthat egyáltalán, de nagyon szorítok nekik. ÁÉrdekes, hogy a közel húszéves cseresznye és egy öreg birs látszik meghalni, a tavaly ültetett almafák (a gondos mulcsolásnak köszönhetően?) élnek. Virulást azért nem mondanék, de egyértelműen élnek. Hamarosan beköltözik még két kicsi körtefa - és annyira szeretném, ha a régiek is megmaradnának! Szóval, ess, eső, ess, holnap délig ess - és aztán akár tavaszig mindennap, de utána is gyakran, éjjelente, ess, eső, ess!

Kertem

Nem vagyok jó kertész. Szenvedélyesen rajongok a kertért, nemcsak a miénkért, másokéért is, de nem szeretek kertészkedni, nézni szeretem, beszívni az illatát, békén hagyni és élvezni azt, amit különösebb abajgatás nélkül is tud adni. Persze van gondoskodás is, van komposztálás, mulcsolás, öntözés, időnként a túlburjánzók korrekciója a lassabban burjánzók kedvéért. Kimegyek, öntözöm, simogatom, beszélek hozzá, esőtáncot járok, próbálok a tőlem telhető legjobb lenni. És mindig szeretettel gondolok rá - tudom, hogy ez sokak számára egyenlő a semmivel, de számomra sokat jelent, emberek esetében is. Persze jó tudni, időnként hírt kapni arról, hogy valaki szeretettel gondol rám, de azt is tudom, hogy nekem sem mindig könnyű ezt kommunikálni - szóval, tényleg, az apró jelekért is hálás tudok lenni. Remélem, szegény haldokló kertem is.

Én tegnap végül tényleg elkezdtem szedni az antibiotikumot, úgysem tárolható 25 fok felett, és nem bírtam már az agyamig felcikázó bizsergetéseket. Most azt képzelem, hogy épp jobb nekem. Ez a "szabadságom" harmadik napja. 

Neked én konok

 

Már egy éve, hogy anyukám meghalt. És virágzik a cseresznyefa októberben. Szolidan teszi, ennyi az összes, nem borult virágba, cseresznye sem lesz belőle. És bár talán butaság mindenben jelet látni, de azt hiszem, ez az ő különleges mosolya rám. Ő mindenbe életet tudott lehelni, mindenből tüzet tudott csiholni.

Zöld paradicsom

A hely, ahol lassan csorog az idő, ahol nem történik semmi, ahol minden képkocka majdnem ugyanolyan, ahol meglepetésként érett cseresznyét és faepret találtunk, ahol este hétkor elaludtam és reggel kilenckor ébredtem fel, ahol meszelni kéne (már csináltam) és kitapasztani vályoggal a hiátusokat (még sosem), ahol akkor is rózsakertet fogok ültetni anyukám emlékére, ha az októberi ültetést mind lekaszálta a bácsi, aki állítólag ért a kerthez és nekünk dolgozik, ahol forróság van és nincs eső, pedig körös körül mindenütt esik, ahol mások állítólag halálra unnák magukat, de engem megnyugtat és feltölt a csendes semmittevés*, mert itt tízéves korom óta önazonosnak, boldognak és szabadnak érzem magam

* órákra elfeledkezem minden másról, míg szőlőt kötözök, a(z egyre kevesebb) fecskéket bámulom a magát őshonosnak érző hatalmas fügebokor tövéből (szerintem két héten belül megérik), és olvasok (tervben volt még varrás és rajzolás, de ej, ráérek arra még)

Kiskertemben uborka

(se róka, se uborka, se én kiskertem - de azért szép, igaz?)
 

Tavasz, zsongás

Arra jutottam a minap, hogy minden félelmet keltő racionalitáson felülemelkedve meg kellene próbálni úgy élni, mintha a világ kedves, kiszámítható és biztonságos hely lenne, a jövő pedig egzakt tény. Néhány hete elkezdtem újra tai chi edzésekre járni. Ma elültettünk három új gyümölcsfát. Talán elindul valami jó, valami örömteli, valami jövőbe mutatóan biztató. Talán.

cseresznye

Ma leszedtem a cseresznyét és néhány üveg befőttet is elraktam belőle. Már többször is tudtunk áprilisban szüretelni, de még sosem volt igazán sok, ami volt, azon megosztoztunk a madarakkal. Idén viszont roskadozott a fa a cseresznyétől, és ugyan nem különösebben édes vagy zamatos, de úgy gondoltam, a mostani friss mellett jól jön majd télen is egy-két üveggel, még ha semmicske íze van is. Pici, egyszemélyes Polcz-os üvegekbe tettem, eddig nyolc üveggel - de talán holnap lesz még. Tavaly szointe semmit sem főztem be, idén egy kicsit többet szeretnék.

Cseresznye

Tegnap leszedtük az első szem (fél)érett cseresznyéket a fáról.

A "sosem unatkozom"* sorozatból

Csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem fel, hogy tegnap átestem egy régóta tervezett szájsebészeti műtéten**, megszabadultam egy minden egészségügyi kockázatot magában rejtő góctól, aminek a következtében ma úgy nézek ki, mint egy bomlott agyú mókus, aki csak a fél pofájába gyűjti mogyorót, oda viszont pukkadásig, meg még azon túl is. Előre jelezte a szájsebész, hogy fel fog dagadni a képem, így nem csodálkozom rajta - és kifejezett örömmel tölt el, hogy bár azt is bejósolta, hogy meg is kékülhet a fél arcom, az nem következett be, szóval, nem nézek úgy ki, mint egy rossz életű matróz, akit alaposan szájba vertek egy kikötői kocsmatúra során. Jövő szerdán lesz varratszedés, de remélem, hamarabb lappad.

A történelmi hűség azt is követeli, hogy írjam le, hogy virágoznak a koratavaszi virágok mellett a fák is, zöldülnek a bokrok, tiszta tavasz a világ, a húsz fok ugyan innen messze van, de a tizenhat is kellemes, kár, hogy tilos örülni neki, mert tudjukmit jelent. Kicsit azért örülök. Így járok tilosban anélkül, hogy bármit is tennék. Majd a gondolatrendőrség intézkedik. Az álmaim egy része már így is ripityára tört.

* de szívesen megtenném

** az állatorvosi ló hozzám képest érintetlen görög márványszobor

reggeli rutin

Kimentem megetetni a macskákat (nem tudunk eltartani ennyi macskát, help!), majd hátramentem, hogy újabb szomorúságot és dühöt szívjak magamba megnézzem, maradt-e még növény a nénitolvaj házbitorló szomszéd felőli kerítésszakaszon - mert a legújabb, hogy jó fél méter mélységben levágják a mi növényeinket a mi kertünkből (nád és trombitafolyondár, hogy ne bámészkodjanak át - sajnos az átömlő füstöt nem szűri). Erre mit találtam? Újabb legalább két kismacskát. Ez egy másik fészekalja, körülbelül annyi idősek lehetnek, mint a már korábban megtalált alom. Úgy sejtem, hogy az anyjuk a négyes alom nagymamája (hitler Chaplin, ha így jobban emlékeztek rá) - szóval él a kerünkben minimum hat kiscica, két anyamacska és Safranek - nem csodálnám, ha mindkét alom apja ő lenne. Meg persze a mi cicánk, mert az előbb említettek nem a mieink. De persze, hogy etetem őket, nem hagyhatok egy két szoptatós kismamát éhezni. Nem kér valaki macskákat? Postázom.*

* a postázásról jut eszembe, hogy mit NEM postáztam - apám ruterét, amit a szolgáltató visszakért, ha nem adom fel, 20ezer forintom bánja (és nem adtam fel, mert feladtam - micsoda remek szóvicc, szóval, nincs posta a közelünkben és alig van időm postát keresni, sorbaállni - meg hát eszembe sem jut az a kurva router - ezekkel is miért nekem kell foglalkoznom?)

kertünk kincsei

Ma A. talált a kert végében álló roskadozó fészer tetején egy szép kis cirmos anyamacskát legalább két - még ki sem nyílt a szemük! - kiscicával. Vittünk neki enni, először megijedt, de aztán elfogadta. Remélem, nem lesz semmi bajuk.

a növényekről

Idén egyetlen szem cseresznye volt a fán, ma reggel megettem, mielőtt a madarak lecsaptak volna rá. A magaságyásban térdig ért a gaz, nagyjából kigazoltam, de nincs sok ötletem, hogy mit ültessek helyette.  Sajnos alulról feltört belőle a borostyán, ami minden más elől elszívja az energiát. Nem vagyok növény, de a covidom óta nagyjából annyi mozgást bírok, mint egy nagyon fáradt, kókadt kis növényke, néha még feküdni sincs erőm. Pedig A.-hoz képest én egyáltalán nem voltam olyan vészesen, de nagyjából öt méter után kifulladok, lépcsőből meg két fok is elég. Ehhez képest dicséretes, hogy ilyen serényen kertészkedtem (egy négyzetméteren), mostam, teregettem - de bonyolultabb házimunkát nem bírok elképzelni sem. Teljesen fantáziátlanná is váltam. Létezik ilyen utózöngéje a covidnak?

kapuzárási pánik

Elromlott anyukámnál a kapu, egyik reggelre kinyitotta a szél, tárva-nyitva állt, ki tudja, meddig. Szerencsére anyukám nem kóborolt el, és amennyire felmérhető, a házból sem tűnt el semmi. Zárat kéne cserélni - egy olyan kerítés olyan kapuján, amit a szentlélek tart csak össze, de láthatóan megunta már a kapuőr szerepet. Kéne rá egy új zár, de nemigen van mire fölszerelni, mert mállik a fa. Teljes kerítés- és kapucserére nincs lehetőség. A kerítés belülről egy dróthálóval meg van erősítve, így egyidejűleg biztosított valamelyest a stabilitás és a takarás is - de a kapu esetében a drót nem megfelelő. Nehéz folyton újabb gondokkal szembesülni, csak az vigasztal, hogy legalább szépen esik a hó.

Tulipán

Nyílnak a kertben a völgyi virágok tulipánok - ilyen korán ritkán szoktak. Nem mentem ki hozzájuk, mert írok hideg van. Majd megnézem őket, ha elhervadtak melegebb lesz. Vagy jövőre. Tizennégy oldalt játszva megírok, ugye? Akkor a huszonnyolc sem okozhat gondot - és így tovább. Amikor verset ír az ember, mindíg más volna jó, a szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó. Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó. Hála az égnek ezt a verset nekem már nem kellett megírnom, mert József Attila olyan jól megírta, hogy már semmi kiigazítanivaló nincs rajta, tartalom ötös, forma ötös, helyesírás időeltolódás miatt nem értékelhető, külalak kettes alá, megmondtam már ezerszer, hogy ötösre csak én tudom a külalakot, máskor külalakkal kérem, ne is próbálkozzon. Leülhet, kérem a következőt. Külalakmentes legyen vagy savas? Borssal kérem. Sajnálom, a mai napon martine lányom nem tudott iskolába menni heveny agymenés miatt. Kérem kigazolni.

fényes illat

van számomra a húsvét körüli időszaknak egy nagyon különleges, speciális és boldog illata, a tavaszi szél, a kék ég, a friss füvek, a virágzó fák és a húsvéti édességek, különösen a kis színes cukorkatojások illatelegye - ez az illat csapta meg az orromat ma reggel. legszívesebben kimennék kóborolni - de öt nap után végre neki kell állnom írni. majd ebédszünet címén napozok egy órát odakint. ha megírtam minimum tíz oldalt addig. szigorúnak látszom, de nem vagyok az.

a föld illata

ma nem sírtam, inkább elültettem egy csomó napszem virágot a kertben apám emlékére. fura volt kigondolni, leírni is az. mindenesetre a virág szép lesz, ha megmarad. úgyhogy sírás helyett megöntöztem lágy esővízzel. a kinti vödörben találtam. apámat egyébként eléggé hidegen hagyták a virágok, kábé annyira, mint amennyire anyukám rajong értük. szobanövényei persze vannak. voltak. vannak. azokat szerette. ahogy ástam, az orromat eltöltötte a föld illata. az jutott eszembe, hogy talán a sírásók is ezt a finom földszagot érzik, mikor ásni kezdenek. hogy talán nem is mindig olyan borzasztó dolog sírásónak lenni. rengeteg giliszta volt a földben, őket gondosan visszatemettem. billegtetem a világot az agyamban. volt, van, nincs, lesz, él, hal, elmúlik - ezek billegnek, hintáznak bennem. nápolyit majszolok, apámnak vettem, de neki már nem kell. a nápolyit nagyon szerette. azt gondolom, majd csinálunk emléknapokat, amikor olyasmit főzünk, amit nála ettünk vagy amit szeretett. és emlékutakat is teszünk a tengerhez. csak ülünk majd, a hullámok nyalogatják a lábunkat és úgy érezzük magunkat, mint ahogy ő szerette érezni magát. még sírhatok ma is egy sort.

Tavasz

Ma pont havazik a Kékesen (ahol nem vagyok, sőt, idén egyáltalán nem láttam szerintem havat) - de amúgy sokkal korábban megjött a tavasz, mint szokott. Minden virágzik. Az ibolya, az egyéb kis kék, lila, fehér meg sárga földi virágok, a nárcisz, az aranyvessző, a sárgabarack, a szilva, hamarosan a meggy és a körte is. Rengeteg macska suhan át a kerten, köztük néhány olyan szépséges, hogy legszívesebben azonnal magamhoz szelídíteném őket. Úgy tűnik, mintha könnyű lenne ilyenkor a szép dolgokra koncentrálni és boldognak lenni. Néha igen. Néha nem.

Coming soon!

Az előzetes már elérhető:

Karma

 V.  - a születésétől benne lévő erős önállósodási törekvései mellett - azért is költözött el itthonról, mert nem szeretett kertes házban lakni. A kertet sem szerette nagyon, el is kerülte (amúgy Á. hasonlóan), szeeintem 12-13 éves koruk óta nem jártak kint, csak muszájból. Á. a napfényt is utálja, V. elviseli - mondjuk tengerparton. A kert a mi hobbink A.-val. Mármint a kertészkedés engem is csak kis mértékben izgat (A.-t pedig egyáltalán nem), de én imádok kint olvasni, kávézni, nézelődni. V. - elmondása szerint - főleg az egerektől tart a kertes házban. Ha a macska hozott is rendszeresen a küszöbünkre ajándék zsákmányt, élő egérrel kevés találkozásunk volt. Tegnap viszont V. kétségbeesve hívta fel A.-t (ő a családi élőállat- és tetemmentesítő), hogy a lépcsőházban egy egérrel találkozott. A megnyugtatta, hogy majd a macska elkapja. De V. a macskáját is félti attól, hogy az egér megharapja, úgyhogy a közös képviselőhöz fordultak, aki majd intézkedik. De úgy tűnik, a sors keze a lépcsőkön is felmászik a harmadikra, ha kell.