Osztály, vigyázz!

Kész, rajt, tűz!

vallomás

Megeszem a csokit is, ha muszáj, de valódi örömöt inkább csak a gumicukor okoz.

első

Ma ettem idén először cseresznyét, szerintem akár fél kiló is lehetett. Nem piros még, csak sötét rózsaszín, de egyrész ilyenkor is szeretem már, másrészt rettegek attól, hogy reggelre lezabálják a seregélyek. Pont, mint a mesékben, amikor hiába őrzik a király kertjében a körtefát, reggelre mindig eltűnik a körte. Szóval, kéne valami vállalkozó szellemű szegénylegény, aki V. kezéért cserébe (? jaj, hát odaadjam az egyszem lányomat egy tál cseresznyéért?) lekaszabolná* elkergetné az ellenéseget.

* Az évi rendes seregélykaka mellé már csak a seregélyvér hiányzik nagyon (nem)

fiatalkodós

Tegnap, ahogy kifordultam az egyetem kapuján, szembejött Ancsa, akivel úgy ismerkedtem meg pont harminc éve, hogy akkoriban még volt szóbeli felvételi, és ő pont előttem ment be egy bizottsághoz, aztán amikor ő kijött, én meg be, mondta a bizottsági elnök, hogy nicsak, maguk az előzővel pont egy napon születtek. Úgyhogy amikor én is végeztem, megkerestem és leszólítottam - ami tőlem nagyon nagy dolog volt akkoriban, mert kábé senki idegenhez nem mertem szólni. Tényleg, azonos év, hó, nap, úgyjogy elmentünk salátázni, mert az volt a vágya, hogy mutassak Budapesten egy salátázót, úgy hallotta, léteznek ilyesmik. Léteztek, mi a Keletihez mentünk, mert úgyis onnan ment később a vonata. Elég ízetlen saláta volt, amit ettünk, ráadásul az övében mozgolódott egy hernyó is. Aztán amikor mindkettőnket felvettek, akkortól olyan barátnőféleségként definiáltuk egymást. Mindig jókat beszélgettünk, ha összefutottunk, és bár külön társaságokba jártunk és sosem kerestük túl intenzíven egymás társaságát, de folyton összeakadtunk itt-ott, nemcsak az iskolában, hanem aztán a későbbiekben is, különösen szakmai fórumokon vagy játszóterezés közben, mert valahogy a gyerekeink is egy időben születtek és azonos tájékokon futtattuk meg őket. De sokszor évek is kimaradtak, most például legalább hat-hét éve nem láttuk már egymást. Szóval, először megálltunk beszélgetni a sarkon, aztán fél óra múltán beültünk valahová, ahol két órát dumáltunk, aztán a buszmegállóban még egyet. Ancsában az a jó, hogy minden zökkenés nélkül tudjuk folytatni, mindketten emlékszünk egymás előzményeire (csak a harmadik gyerekének a nevét felejtem el folyton, biztosan azért, mert nekem csak kettő jutott - örülök, hogy nem kérdeztem rá, hogy mi van Samuval vagy Somával - mert mint nagy sokára kiderült spontán, a tizenháromévest sem így, sem úgy nem hívják) Remélem, nem vártok ennyi felesleges olvasás után semmi extrát, mert olyan nem történt, épp csak megörültem, hogy még én is tudok véletlenül összefutni valakivel a városban és spontán beülni - ilyen a covid óta nem történt. Alig járok be. És szerintem az egykori ismerőseim is hasonlóképp ritkán. Ő is őszül, csak ő nem festeti, ő is meghízott, bár róla sosem gondoltam volna.... nem, igazából magamról sem gondoltam volna... ugyanolyan, mint volt (nyilván nem teljesen), és én is ugyanolyan vagyok (nem, egyáltalán nem), szóval, megvan a közös hang, ami mindig is megvolt. Aztán hazajőve olyan elementáris fáradtság tört rám, hogy elaludtam félig pizsamába öltözötten, egész éjjel égő mennyezeti díszkivilágítással. Felriadtam kétszer is, hogy már reggel lehet, de mindkétszer hamarabb visszaaludtam, mint ahogy ténylegesen felébredtem volna és eljutottam volna a lámpaoltásnak akár csak a szándékáig is. Mint egy csecsemő. Jó, ez béna, de kellett valami címet adni.

darázs, derék

Este berepült a lakásba egy darázs*, ott csapódott közöttünk a konyhában erre-arra, míg végül leszállt egy nagyobbfajta műanyag tál peremére. A. úgy gondolta, megvédi a családot, ezért azt** kérdezte V.-től és tőlem:

a) agyonüssem egy légycsapóval?

b) lefújjam ezzel az olivaolaj spray-vel?

c) bezárjam egy befőttesüvegbe?

d) levágjam a fejét ollóval?

e) leforrázzam?

f) ráüvöltsek, hogy berezeljen?

g) visszavigyem a fészkébe az anyjához?

h) megszelídítsem nektek?

i) befagyasszam a jégkockatartóba?

j) megkötözzem cukorspárgával?

k) beporszívózzam?

l) hívjam a kártevőmentesítőket?

m) vagy a tűzoltókat?

n) lefotózzam?

* sajnos úgy tűnik, hogy van (legalább) egy darázsfészek a kertben

** úgy éreztem, ez kissé bizarr az ötlet... de ahogy nézem az általam kiötlött listát a bizarrnál bizarrabb fals elemekkel, simán lehet, hogy nem (csak) A. fura, hanem én (is)

Sodrásban

Amikor a depressziós, a környezetével gyakorlatilag nem kapcsolódó kamaszlány - akit márciusban úgy vonszoltak el hozzám, és kvázi kötelezték arra, hogy járjon a csoportomba, én pedig azt mondtam neki az első alkalomkor, hogy bármikor, akár tíz perc múlva is, indoklás, sőt akár köszönés nélkül is elmehet, hogyha nem akar vagy nem bír ott maradni - szóval ő május közepén dél körül ír nekem egy messenger üzenetet, hogy hozna ma még két új embert a fél hármas csoportba, mert mesélt nekik róla és jönnének, hogy jöhetnek-e - akkor azért úgy érzem, hogy van értelme annak amit nap mint nap a bányaomlás mélyén fuldokolva csinálok.

kilencvenhat százalék

matekból nem rossz, igaz?

P.S.: ma enyhén nedves hajjal, szinte nyári cuccban indultam el... hát ilyen a blog... leírom, levetkőzöm, kipipálom (jó, bárcsak mindenben ilyen lenne - de nagy segítség, mellyel egy kávéházi szegleten meglepem magam magam* az biztos)

* híres költő, aki nem ismeri fel, meg sem érdemli

Nyári ruha

Miközben állítólag a hét közepére már dübörög a nyár, én még mindig láncot téli ruhát hordok. Nem bízom az idei tavaszban. Folyton fázom, még akkor is, amikor melegem van. Anyukám (és az ő egészségi állapota, gondozása, meg a rendelkezésre álló fedezet) körül ismét hatalmas anomáliák, viharok, kérdőjelek, fellegek - és így tovább - kerekedtek. És én úgy érzem, nem bírom ezt a nyomást. Csak tegnap anyukám gondozója belengette, hogy ő már ezt nem tudja vállalni, a háziorvosa - aki egyszer látta eddig, tegnapelőtt, mert csak néhány hónapja érkezett - ellentmondást nem tűrően közölte, hogy azonnal gondnokság alá kell vonni és otthonba adni, a nagynéném azzal állt elő, hogy szerinte itt az ideje feladnom a munkámat, hogy végre eleget törődhessek anyukámmal. Az ilyesmikre mostanában intenzív fejgörccsel reagálok, ami nem segíti a relaxálást, ellazulást, higgadtan gondolkodást, vagy úgy összességében a túlélést. Nagyjából tudom, hogy anyukám mit tenne. Otthon maradna, mint eddig. Nyilván nem látja be saját állapotát - ez az állapota nagy része, ez a nem belátás. Ettől még szinte biztos vagyok benne, hogy egy demens otthonba beadva depresszióba esne és néhány hónapon belül feladná. Persze így is romlik az állapota, de jobban szeretném, ha az utolsó éveit boldogan töltené, mint hogy azt érezze, hogy kidobtuk a szemétdombra. A munkám feladása nem opció. Nemcsak azért, mert ha megtörténne, sem tudnám nullhuszonnégyben ellátni anyukámat, vagyis kéne gondozó, amire kéne pénz, hanem azért sem, mert a gyerekeim jóllétéért (még ha felnőttek is már) még egy kicsivel több felelősséggel tartozom, mint a szüleimért, meg mert az én koromban (jaj) kipottyanni a mukaerőpiacról meg a szakmából, az felér a nemcsak szakmai öngyilkossággal, de hát basszus, én is vagyok valaki saját élettel, amit nem, nem és nem akarok feláldozni, ez az egy nyomorult, toldozott-foldozott rongyos életem van, szeretném ezt a saját életemet valahogy sajátként megélni (és akkor itt nem megyek bele hosszan a gyerekkoromba és a fiatal felnőttkoromba, de sok tekintetben kiskanállal kapartam össze magam, mire idáig jutottam)

Ha netán tudtok jó - úgy értem, nagyon emberséges, szép (budapesti vagy közvetlen környéki) környezetben lévő, maximum kétágyas, de inkább egyágyas demens otthonról, ami megfizethető, vagyis nem kerül napi minimum 15ezer forintba (érzem, persze, itt már én is röhögök kínomban, hogy ilyen nem létezik) - hát, azt azért írjátok meg. De úgy tűnik, az a sorsom, hogy egész életemben szoronganom kell valamitől. Most attól, hogy hogyan ölöm meg az anyámat - mert bármit teszek, azzal nyilván megölöm. Köszönöm a figyelmet. Valahogy már nem is izgat annyira, hogy a téli gönceimben is fázom májusban.

Dead can dance

Koncerten voltunk tegnap este, egészen felemelően csodálatos volt. Leszámítva a székeket, amik viszont botrányosan baromi kényelmetlenek voltak. Szeretném őket* meghallgatni egy lassan ringó fészekhintából, vagy egyszerűen egy puha matracról a csillagok alatt, ahol körülölel a májusillat.

* nem, nem a székeket. A zenét székek nélkül.

A szépirodalom csak parttalan picsogás

- mondta a tesóm. Ennek ellenére hosszú hónapok után végre kibékültünk. Majd egyszer megírom regénynek. Vagy versben. Esetleg novellaként.