2025 (publikus verzió)

Az emberek közül megváltam a cserbenhagyóktól és az érzéketlenektől. Nem mondom, hogy fájdalom és szomorúság nélkül, mert nem volt könnyű rádöbbenni, hogy olyan embereket (is) szerettem, akik engem kutyába sem vettek, de gondolom, egyre könnyebb lesz a lehúzó súlyok nélkül. A legtöbbnél üdítőbb társaság Duó, az aktív agresszív bagoly. Vannak bőven felesleges tárgyaim is, szóval jövőre azok következnek az elengedésben. De kezdek lassan újra építkezni is, és az jó.

címszavak

 Sajnos nem vagyok annyira fiatal, mint amennyire hülye

Tegnap leütöttem egy darazsat V. kidobásra szánt gumipapucsával

A.-t ma megcsípte egy (másik) darázs

Állítólag az én citrusaimból jönnek elő a darazsaim

Nem felelek a citrusaimból előbúvó darazsakért

Veszek lázmérőt is, jó, veszek kettőt

Rettegve várom a holnapot, mert tovább nem odázhatom a nyomorult ajándékok becsomagolását

Valójában csak csomagolni utálok, az ajándékok szépek

Veszek még tíz kiló gyümölcsöt, csak ne legyen végre senki beteg

Nem a gyümölcsökön múlik

Nem rajtam múlik

Love story

Ezüstvasárnap A. nettó ötórányi munkával beüvegezte anyukám házának csákánnyal szétvágott ajtaját. Én a kemény gittet melegítettem hajszárítóval gyúrhatóvá, aztán együtt beillesztettük és begitteltük a múlt héten levágatott üveget, összesöpörtük az üvegszilánkokat, a faforgácsot és a gittmaradékot, aztán pedig hazafelé ettünk egy-egy tál bablevest, meg ropogósra sült csülköt krumplival, káposztával.

Még kell vennünk néhány jó kamerát (új világok tárultak ki előttem: van SIM kártyás, nem kell hozzá net, oda-vissza működik rajta a kommunikáció képen és hangban egyaránt - bár korábban eljutott volna hozzám a híre, milyen jó lett volna anyukámat is vigyázni a távolból is!)

Felfüggesztés

A nyomozást tegnap estére már fel is függesztették ismeretlen tettesre hivatkozva.

Szeptemberben az autómat támadták meg (a parkolóban állt, én nem voltam jelen), ott tetten érték a vandált. És hogy azóta mi történt? Semmi. Néha küldenek valamit az ügyfélkapumra, vagy felhívnak valamivel a rendőrök, amire igyekszem készségesen válaszolni  (főleg azt kérdezik, hogy mekkora a kár, de azt már megírtam nekik többször - amúgy nagyságrendileg 500ezer). 

Kihallgatás

Ujjé, a Ligetben nagyszerű már Viberen is megtörténhet a kihallgatás csütörtök reggel hétkor. Mármint az enyém. Mert a tettes egyelőre nincs meg, soha nem is lesz meg, gyanúsított sincs, honnan is lenne, az ujjnyomvizsgálat (mint megtudtam) háromszáznyolcvanezer forint, nincs pénze ilyesmire a rendőrségnek, és nemcsak erre nincs, de emberre sem, sőt, a meglévő emberek megbecsülésére sem. Ezeket persze felvételen kívül tudom meg az amúgy kifejezetten rokonszenves, kedves fiatal rendőr srác mondja szomorúan. A felvételen természetesen már csak kérdezősködik, kihallgat. Én meg mondom, hogy a hétvégén karácsonyi készülődés gyanánt megpróbálom felmérni, mi tűnt el. Előveszem a régi fényképeket, hogy emlékezzek, mi volt egyáltalán, megpróbálom azzal összehasonlítani a mostani helyzetet. Közben újra és újra az villan az agyamba, hogy hogyan fogom én ezt anyukámnak elmondani. Aztán megnyugszom elszomorodok, mert persze sehogy. Aztán elképzelem, ahogy anyukám valahogy mégis látta ezt az egész dúlást, egyszerre volt öreg és fiatal, öregen egy kicsit biztosan félt, de mérges is volt, hogy micsoda butaság ez, hívatlanul bejönni, rongálni, antik szekrény zárját kanállal kifeszegetni, fiatalon pedig nyelvet öltött, és kinevette, amikor a betörő kincseket remélt, de csak a tengeri kagylók és üveggolyók közt turkált. Aztán sírok, mert anyukám kincsei számomra valódi kincsek, és valaki meggyalázta őket. Kiszórta a fényképeket, amiket még nem volt időm átválogatni, az iratokat, a csecsebecséket. Az Alzheimer a betörőnél is nagyobb tolvaj, azt vette el tőlem, amivel mindenkit vigasztalni szokás, hogy ha a tárgyaidnak annyi is, de a tudást meg a szép emlékeket nem veheti el tőled senki. Ja, dehogynem.

Betörés

Biztos vagyok benne, hogy az emberek jelentős részének még sosem volt betöréssel kapcsolatos személyes élménye. Én nem tartozom közéjük. Gyerekkoromban kétszer törtek be a lakásunkba, mindkétszer én értem haza és én fedeztem fel a betöréseket. Komoly értékeink sosem voltak, de például az egyik alkalommal elvitték anyukámtól az orvosi pecsétjét és receptjeit, második alkalommal apámnál jártak, onnan elvitték az óráját és az én becsomagolt, de még át nem adott karácsonyi ajándékomat - talán órát vagy ékszert. Nem kaptam helyette másikat, az élménnyel gazdagodhattam. Számtalanszor (sajnos tényleg nagyon sokszor) törtek be a tiszai házunkba és vittek el nagyjából mindent, ami mozdítható volt, törtek és zúztak, illetve szarták össze (dühükben, hogy nem találtak értéket?) a szobát, a konyhát. Rémisztő volt, ijesztő, megalázó, vérlázító. Most anyukámhoz törtek be, csákánnyal (ott hagyták) verték szét az ajtókat, borogattak ki minden szekrényt és fiókot - és ugyan nem tudom, hogy elvittek-e valamit, és ha igen, akkor mit, mert az alzheimeres anyukám sem jelentett biztonságot anno saját holmijaira - sokszor dobott ki edényeket, porcelánokat - és még ki tudja, mi mindent, illetve biztosan kótyavetyélt el, adott ajándékba akár ismeretleneknek is ezt-azt - mindezeket sosem fogjuk megtudni. Nem nagyon voltak ékszerei, de kábé egyet sem találtam belőlük. Járulékos veszteségei voltak a betegségnek, de bármelyiket örömmel adtam volna anyukám egészségéért. Ilyen csere persze nincs, én is tudom. Közel huszadik alkalommal "helyszíneltem" tehát együtt rendőrökkel - végül sosem lett meg semmi. Ja, de, a tiszai házból két bicikli meglett, még a kiliencvenes években. Ma A. munka helyett egész nap zárakat szerelt, én pedig romokat takarítottam. Mondanám, hogy senkinek sem kívánok hasonló élményeket - de azoknak, akik megtették mindezeket, nehezemre esik nem kívánni valami nagyon gyötrelmes dolgot. Botorság várni a következő évet, évek óta minden évben történik valami rémes dolog (idén sem az első, messze nem - de remélem, az utolsó, és titkon azt is remélem, hogy VÉGE ennek a permanens sírással, nyüszítéssel teli időszaknak az életemben)

A megszokás hatalma

- Kérek egy zacskó mogyorót, egy ropit, és kérek még két forrócsokit, de az egyikbe nem kérek jeget...

- A másikba igen???????

- Ja, nem, abba sem

ovis

Mit csinál a....

kacsa? - hápog!

kutya? - kiássa a csontot

pék? - kenyeret süt

macska? - egeret fog!

kertész bácsi? - levágja a füvet

anya? - főz

róka? - ravaszkodik

apa? - üvölt

(szempillantásnyi csend, aztán folytatódik a játék, mintha mi sem történt volna - közben meg mégsem)

vágyak netovábbja

A minap megpillantottam egy pár virslit valahol. Érthetetlenül nagyon szeretem a virslit. Gyerekkoromban nem vettünk, mert drága volt. A gyerekek gyerekkorában csak ritkán vettem és csak biot, mert mit raknak bele. Aztán ahogy nőttek a gyerekek és egyre falánkabbak lettek, és az iskolában úgyis csupa szemetet kaptak enni, némileg enyhültek az én elvárásaim is, és akkor vettem virslit (oké, igyekeztem a legjobbat, de már nem biot, mert ki bírta azt páénzzel) - bár ők nem annyira szerették, mint én. Most pedig újra olyan drágának érzem (tudom, nőttek a fizetések, de én más szférák zenéjét hallgatom, szóval, az árak sokkal jobban), hogy nem veszek, még havi egyszer sem. Szomorú vagyok. Nem akarok egy öregkoromra virslire vágyakozni (tudom, hogy lehet ennél rosszabb is, de nem lehetne, hogy ne legyen már rosszabb?)

nemcsak én öregszem

A.: nem volt vaj a boltban

én: ah, a boltok egyre szegényedő árukészletén is meglátszik, ahogy egyre szegényedik ez a nyomorult kis ország, már egy csomó féle dolog nincs, amit a covid előtt még lehetett kapni, rémes... de sebaj, ne szomorkodj!

A.: de én vajas kenyeret akartam enni

én: van kint egy kevés bontott és kettő* a hűtőben

A.: kint is? és van a hűtőben????

én: aha

A.: egyiket sem találtam

én: mindegyik a helyén... gondolom, akkor a boltban is volt

* 25 dekásban gondolkodjatok

24*

Á: most elmegyek sétálni**

A: jó, akkor én meg megyek vásárolni 

én: elviszed Á-t is kocsival?

A.: ???

én: mit kérdezel?

A: sétálni???

én: jaaa 

* időközben Á. hirtelen 24 éves lett, én nem tudom, mások idővonala milyen, de az enyém rémesen zsugorodni kezdett, a midlájfkrízis immár a visszavágyott múlt részévé vált

** a vaddisznók közé

Fázisok

Eljön az idő, amikor már nem kérdezed meg, hogy a hűtés nélkül tárolható tejszíneket miért a hűtő tetejére teszi a kamra helyett, hanem 

a) első fázis: elrakod a helyére 

b) második fázis: rezignáltan használod onnan, ahol megtalálod

c) többé nem veszel félreérthető helyen tárolandó holmikat

 

Íratlan szabályok

Az ajándékok szívből jönnek, ezért az ajándékokról nem elég eltávolítani az árakat, de úgy kell eltávolítani, hogy annak se maradjon nyoma, hogy valaha bármelyiknek is pénzben kifejezhető ára volt. 

Családtörténeti pletykák

Gazsi bácsi és Ilonka néni soha nem voltak házasok.

Lombtalanítás

Minden év október-novemberében, különleges engedéllyel decemberben, meghívott szakértőnk, az őszi szél fergeteges ajánlásával.

November - próbálkozni mindig lehet

Annyi mindenről írhatnék - fejben írok, de ritkán ülök a gép elé nemdolgozni vagy nemnézni semmit. Előfordul azért, vár néhány közzé nem tett bejegyzés az enyészetre. Régen milyen jó kis blogok voltak! Például ez is. Volt, amikor azt gondoltam, a blog nélkül elveszíteném egy fontos részem. El is veszítettem. A fantomfájdalmak még sírnak utána, nézegetem, olvasgatom. Szerettem, szeretem - csak írni nem írok.

Már eltelt egy év, és te még mindig ezen nyűglődsz?

Ja. Még mindig.

Neked én konok

 

Már egy éve, hogy anyukám meghalt. És virágzik a cseresznyefa októberben. Szolidan teszi, ennyi az összes, nem borult virágba, cseresznye sem lesz belőle. És bár talán butaság mindenben jelet látni, de azt hiszem, ez az ő különleges mosolya rám. Ő mindenbe életet tudott lehelni, mindenből tüzet tudott csiholni.

hatalmas hal úszott az égen

                                         

láblemente

ami ragad, az tapad

Már nem emlékszem, hogy pontosan milyen kontextusban kellett használni ezt a kifejezést, talán olyankor, ha valaki ajándáékba adott valakinek valamit, majd azt később visszakérte - de a megajándékozottnak eszében sem volt visszaadni? Ilyesféle szituáció nem merült fel a napokban, de a mondás eszembe jutott - ezúttal egy üveg citromcsavaróról próbáltam levakarni a magyar feliratot Sikertelenül - hogyan másképp?  Szinte bárhol, bármilyen kínai árut vásárolok, a címke könnyedén eltávolítható. A török felirat (török áruval álltam szemben) ezúttal is egy húzással lejött, a ragacsos nyomát sem telt hosszú időbe lemosni - végtére is könnyen tisztítható üvegfelületről van szó. A magyar felirat azonban a fém súrolúszivacsnak is ellenáll.

Nem tudom, hogy ezt a különleges magyar terméket - mármint a bárminek ellenálló ragasztót - kellő tisztelet övezi-e világszerte? Kihasználjuk-e, hogy a magyar ipar bármit képes visszavonhatatlanul, örökre  felcímkézni? Hátha. Hátha ez hozná meg az áttörést.

(nem) ünneplős

Nem tudom, kinek milyen ünnep volt augusztus 20-a, hogy Szent István vagy államalapítás, vagy új kenyér, vagy szimpla nyári plusz szünnap, vagy családi esemény - sőt, azt sem pontosan tudom, nekem milyen ünnep volt. Gyerekkoromban (és még sokáig) a tűzijátékot vártam, azon kevés tömeges rendezvények egyike volt, ahol átvágtam a tömegen azért, hogy jobban lássak. Kisgyerekként a rácsosdunapartól (jelenleg Nehru, korábban szerintem névtelen) néztük, aztán az Erzsébet híd környékéről, volt, hogy a Jánoshegyről, azt az ominózus viharosat már gyerekekkel az új nemzeti színház mellől (khm, azt hiszem, ez a vihar ellopja a show-t, mondtam, mire Á. megkérdezte, hogy miért lopja el a sót a vihar) - ellopta, de mi megúsztuk, a gyerekek némi megbotránkozást kiváltó leleménynek köszönhetően szinte szárazon, mi csuromvizesen, de mindannyian épségben - aztán már egyre kevésbé érdekelt. Nem, mintha nem tetszene a látvány, továbbra is gyönyörűnek tartom. Csak az ára borzaszt el, a konkrét ára, meg az, amit környezetszennyezésben fizetünk érte, meg a nagymagyar körítés - szóval, már jó ideje nem nézem, mert csodálat helyett gyilkos indulatokat gerjeszt bennem. Aztán még volt régen az, hogy falun (ahol én sosem éltem, viszont gyerekként volt módom több augusztus 20-át is különböző tisza menti falvakban tölteni) az aratás vége, az új kenyér valódi közösségi ünnep volt. Feldíszített szekéren, ünneplőbe öltözött lányok, legények, nők és férfiak, gyerekek, öregek dalolva, nevetve vitték körbe a faluban az aratást követő első lisztből sütött hatalmas kenyereket, nemzetiszín szalaggal díszítve, fáradtan, felszabadultan, büszkén, boldogan, a falu minden utcáját érintő felvonulást követően a Tisza mellett vagy a sportpályán pedig közös evésbe (hol pacalt, hol pörköltet, hol halászlét kínálva a friss kenyér mellé) és mulatásba torkollt mindez (legalábbis én gyerekként ennyit érzékeltem belőle, biztosan volt ennek is ezer színe és visszája) - és volt, ahol volt mellé búcsú, vásár, tűzrakás, éneklés (végül nyilván hencidától bonciádáig sör, bor, pálinka, de azt mi nem várhattuk meg).

Szerdán végül is a sérlüt lábam ellenére muszáj volt elmennem a Tiszához, mert szerelők jöttek, akiket három éve hajkurászok időpont, ár és minden egyéb után - szóval, csütörtökön állni kellett a sarat mindenképp valakinek, ezek lettünk mi V.-vel. Korán indultunk itthonról, azt gondoltam, lassan csorgunk majd az úton többszöri megállással - részben a lábam miatt, részben hátha belebotlunk ünneplő sokaságba, amit megcsodálunk, kivárjuk, stb. A lábam miatt valóban megálltunk néhányszor, hogy kimozgassam, de ünneplés nem volt sehol. Egy fikarcnyi sem. Nem tudom, hány településen autóztunk át, de nagyjából húsz falu és város esett útba. Sehol nem volt semmi. Se díszes városközép, se vásáros faluszél, se flangáló népek, se újkenyér, se halászlé - és szerintem esti tűzijáték sem, a mi falunkban és a környező falvakban legalábbis semmi. Úgy tűnik, már szinte senki sem érzi úgy, hogy lenne mit ünnepelni, amit maximálisan megértek, a szegénységet (rabságot, nyomort, tolvajlást, stb.) kinek lenne? Nem mondom, hogy (az egyre régebben volt) gyerekkoromban fenékig tejföl volt minden (sőt), de nagyon (nagyon-nagyon) sajnálom, hogy a közösségnek, az összetartozásnak, a közösen végzett munka eredményének, az őszinte közös ünneplésnek olyan kevés tere nyílik már. Vagy csak tényleg öregebb vagyok az országútnál, nem értem a mai szeleket, és sírva nosztalgiázom valamin, ami sosem volt, legfeljebb a gyermeki fantáziámban (simán belefér ez is)

Filmezős

Most fejeztem be egy sorozatot a Netflixen, nagyon izgalmas volt, ajánlom azoknak, akik nem idegenkednek nagyon a politikától (és hát azoknak is, akik igen) - mindenkinek szolgálhat érdekes tanulságokkal.

Sorozatnézés helyett persze épp nyaralnom kellene a Tiszánál, de a múlt héten akkorát estem, hogy még mindig ápolgatnom kell magam. Főzni azért tudok (mondom büszkén, de egyben szomorúan is, mert szeretném úgy ápolgatni magam, hogy valaki más is ápolgat engem, de erre várnom kell még*)

Amit tegnap főztem:

bőrös csirkecombokat + bőrös csirkemellet pirítottam kis vajon, az alábbi fűszerek kíséretében: rengeteg fokhagyma (másfél fej), só, rozmaring, petrezselyem, zsálya - aztán felöntöttem száraz fehér borral és két teljes citrom levével, aztán addig pároltam, míg teljesen puha nem lett. Rizzsel ettük - áés nagyon finom.

* bár a múlt héten kettesben voltam itthon Á.-val, mert a többiek edzőtáborba mentek, és amit Á. főzött, azt ettük egész héten (csak akkor még, legalábis eleinte nem szorultam ápolásra)

Szeretőre vár

olvasom le meglepetten a szembejövő busz arcáról kijelzőjéről - és remélem, hamarosan talál magának.

Fázisfotók

Közel negyven gombóc lett, és (egyelőre) kilenc üveg szilvabefőtt (de még nem végeztem) - csak nagyon nehezen szánom rá magam a folytatásra, pedig muszáj, mert bármilyen frissen és vigyázva szedtem, hogy ne kerüljön bele romlott szem, csak került. Na, megyek is befőzni. Télen jó lesz a nyárra gondolni - gondolom most. Nyáron sosem gondolok a télre, inkább a tavaszt és az őszt preferálom. De ha nyilatkoznom kell, hogy melyik a kedvenc évszakom, többnjyire csak a nyarat mondom, minden melege ellenére is.

Hálás vagyok anyukámnak azért (is), mert megtanulhattam mellette befőzni és szilvás gombócot készíteni. A kollégáim többsége úgy tekint rám, mint őskori ufóra. Nemcsak a fiatalabbak.

A gyerekek nem változnak

Három körül elkezdtem ebédet készíteni - nem kellett sietnem, mert senki nem volt éhes úgy gondoltam, ha valaki éhes, más is főzhet ebédet, hiszen csupa felnőttel* lakom együtt. Nem gondoltam bonyollult ebédre, részint voltunk többször is étteremben az elmúlt hetekben, ahol mindenki ehetett különleges dolgokat, részint még van egy csomkó dolgom a konyhán kívül, például sorozatokat kell néznem angolul, részint pedig a biozöldségcsomag tartalmát akartam feldolgozni  sitty-sutty.

Feltettem a rizst, aztán A.-val megettük a tegnapról maradt dinnyét, közben lekászálódott Á. is, még pizsamában, kérdezve, hogy mi lesz az ebéd, amit A. azzal a tréfával ütött el, hogy amit Á. főz nekünk, így gyorsan el is tűnt a színről, aztán én megtisztítottam a zöldségeket (hagyma, paprika, paradicsom, cukkini, fokhagyma, cékla, olajbogyó, zeller, kakukkfű, rozmaring), eközben elkészült a rizs, öntöttem rá egy kis olivát és összekevertem apróra vágott petrezselyemmel - ezek a nyári zöldségek nagyon gyorsan megvannak, térültem-fordultam, szóltam A.-nak, hogy hívja Á.-t is ebédelni. Felment, de egyedül jött vissza azzal, hogy Á. nincs itthon. Nehéz volt elhinni**, ezért én is felmentem - tényleg nincs. Megebédeltünk kettesben A.-val, atán rácsörögtem Á.-ra, hogy hová tűnt el negyed órán belül köszönés nélkül. A következő gyors párbeszédet nyomtuk le:

Hová lettél? A Lidlben vagyok. Hogyhogy? Veszek ételt. De itt vártunk az ebéddel! Jó, majd megeszem, ha hazaértem. Miket veszel? Kaját. Holnap három napra elutazom. Hová? Vidékre. És mit fogsz csinálni vidéken? Dolgozni. És mikor akartál szólni, hogy ne keressünk? Azt hittem, már mondtam.

Nem mondta. Vicces lesz, ha elutazik Hetedhétországba. Gondolom, azt azért fogjuk tudni előre, hogy ki tudjuk vinni a reptérre. Remélem. És azt is remélem, hogy időnként felhív majd neten.

* nem - igaz, ők sem

** pedig elég rég tanulom Á.-t, de nem mindig tudok az ő fejével gondolkodni (mondjuk én legalább megpróbálom)

Életfókusz

Harmadjára hallgatom ezt a podcast adást, és annyira rólam, hozzám szólónak érzem, annyira közelinek, annyira fontosnak, hogy a blogposztnak eredetileg azt a címet adtam, hogy életem legfontosabb beszélgetése - ami nyilvánvalóan nem lehet igaz, de annyira megérintett, hogy hol görcsben áll a gyomrom, hol ömlik a könny a szememből, hol cselekvésre sarkall (rendezés, lomtalanítás, írás, tervkovácsolás), hogy csak azt mondhatom, hallgassátok meg (bár vélhetően korántsem fog mindenkit ennyire erősen megérinteni), és ne csak ezt az adást, a többit is.

Végzősök

Sok minden történik folyamatosan, de most a két legjelentősebb, hogy V. megszerezte és átvette az alapszakos diplomáját (és még várjuk a 23-át, amikor kiderül, melyik mesterszakra jutott be - bár elég nagy valószínűséggel sejtjük, hogy hová), illetve hogy Á. elnyert a múlt héten egy négyéves doktori ösztöndíjat héthatáron túlra - ami részben hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el, másrészt viszont bakker, iszonyat messze van - de csak tavasszal utazik majd, úgyhogy addigra igyekszem megemészteni hogy felnőtt a hiányát.

szélnél is gyorsabban

Nekem nem kellett több egy pillantásnál, hogy tudjam: nem.

 

Álmomban azon gondolkodtam

Istennek el kell-e tűrnie mindent, amit a nevében elkövetnek (avagy (ha létezik) mivel kényszerítik arra, hogy tűrje?). Megoldásra nem jutottam, az ébesztő félbeszakította az álmot.

Másnap

Lassan egy hónapja nincs autóm - és egyrészt szenvedek tőle, másrészt kezdek ráérezni a hasznos voltára is, úgyhogy el is határoztam, hogy nyáron, amikor kevésbé sok helyen dolgozom, akkor önként is be fogok iktatni autómentes napokat. De nemcsak hasznos, hanem haszontalan, ámde kellemes hozadéka is van az autómentességnek - nevezetesen tegnap este úgy vettem részt egy kertipartin, hogy nem vezettem sem odafelé, sem haza, ezért koktélokat ittam. Nagyon ritkán iszom alkoholt, most sem ittam sokat, öt-hat óra alatt négy koktélt, inkább kevés, mint sok alkohollal - de ennek ellenére ma olyan iszonyatos fejfájással keltem, mintha a (nem túl okos) gondolatok kalapáccsal akarnának kitörni a fejemből (sikertelenül). Szóval vagy sokkal gyakrabban kéne innom, hogy gyakorlatot szerezzek benne, vagy soha, mert ez így kínzás. Házimunkát terveztem mára, de nyígáson túl még nem jutottam.

Zöld paradicsom

A hely, ahol lassan csorog az idő, ahol nem történik semmi, ahol minden képkocka majdnem ugyanolyan, ahol meglepetésként érett cseresznyét és faepret találtunk, ahol este hétkor elaludtam és reggel kilenckor ébredtem fel, ahol meszelni kéne (már csináltam) és kitapasztani vályoggal a hiátusokat (még sosem), ahol akkor is rózsakertet fogok ültetni anyukám emlékére, ha az októberi ültetést mind lekaszálta a bácsi, aki állítólag ért a kerthez és nekünk dolgozik, ahol forróság van és nincs eső, pedig körös körül mindenütt esik, ahol mások állítólag halálra unnák magukat, de engem megnyugtat és feltölt a csendes semmittevés*, mert itt tízéves korom óta önazonosnak, boldognak és szabadnak érzem magam

* órákra elfeledkezem minden másról, míg szőlőt kötözök, a(z egyre kevesebb) fecskéket bámulom a magát őshonosnak érző hatalmas fügebokor tövéből (szerintem két héten belül megérik), és olvasok (tervben volt még varrás és rajzolás, de ej, ráérek arra még)

fluktuáció

Ez a hetedik évem ezen a munkahelyen. Az összes munkakört beleszámítva körülbelül százan vagyunk - és minimum százan pörögtek ki az elmúlt években hosszabb-rövidebb idő után. Tíz olyan ember van, aki régebb óta dolgozik itt, mint én, és még három-négy, akik velem egyidőben kezdtek. Ijesztő ez a sebesség. Időnként gondolkodom én is váltáson, de szólnak még érvek a maradás mellett (bár gyűlnek az ellenérvek is)

a megbízható közalkalmazott nem hord fehérneműt

Mi mással lenne magyarázható, hogy a ruhapénzből* vásárolható ing, blúz, póló, nadrág, szoknya, ruha, pulóver, kardigán, kabát, szinte mindennemű lábbeli (papucs nem), de esőkabát, öv, esernyő, még táska is - de fehérnemű (bugyi, zokni, harisnya, melltartó) nem?

* igen, örülök, hogy van, bár méginkább örülnék annak a mértékű fizetésnek, ami mellé nem szükséges számlával igazolni, hogy boltban vett (kizárólag női) ruhákat viselek (bármely méretben)

Az utolsó napon

végül kimájusodott. Még épp elcsípem a májust. Tudom, a jövő héten jön még kutyára dér, jégeső, szélvihar, lehűléssel váltakozó embertelen kánikula, de ma igyekszem kimaxolni az utolsó napot. Az okosórám is azt mutatja, hogy meggyógyultam. Az alvás közbeni stressz-szintem, a pulzusom és az alvási pontszámom is visszatért a nézd, milyen szép minden! tartományba, kinyitottam az ablakot, virágzó rózsákat látok, biztosan hallanék madárdalt is, ha nem süketültem volna meg (ebben van permanens romlás, de mintha a betegség folyományaként még inkább) - mondjuk lehet, hogy ebben az esetben fűnyírást is hallanék, de azt sem hallok, béke honol a tájon. Kávét iszom. Érzem az ízét. Nem köhögök, nem fuldoklom. Lehúzom az ágyat és beütemezek több környi mosást, tisztuljon lepedő, paplan, közélet, mint a huzat.

Vagy beteg vagyok, vagy valami hasznosat csinálok. Mikor lesz időm sashiko öltésekkel elérni a békém?

a hajmosás csak részmegoldásokat hozott

selymesen és illatosan szédelgek, mint egy bepinacoládázott angóramacska

nem köhögök, de gyengécske vagyok

és világosan elvált az ocsútól a búza - jobban vágyom Nádasdyra, mint a harcművészetre, valamint szívesebben mondok le jegyről a lányom, mint az anyósom kedvéért - viszont az időtényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni: ma még sérülékenyebb vagyok, mint holnap lennék

és a legvégső: nincs szívem (vagy pofám) a már felajánlott lehetőséget visszakérni

persze én vagyok a hülye, minek intézkedtem már tegnap, A. mondta, hogy lássuk meg, ma hogy vagyok, de féltem, hogy a mai felajánlással már senki nem fog tudni élni, és elvész a jegy, vagy nekem kell betegen odacsámborognom, ha A. nem akarna (és nem akarna) egyedül odamenni

valamint a hajmosással, mint aktussal elveszítettem a kiváltságos helyzetemet, hogy ágyba kapjaim a napi 4-5 mézes teámat, mert A. örömmel látja, hogy hajat tudtam mosni, így nem okozhat gondot a földszinti teafőzés sem - itt említeném meg, hogy A. nem túl odaadó betegápoló (vagyis ő azt hiszi magáról, hogy az), de abszolút a komfortzónáján kívül esik minden tevékenység, ami betegségekkel kapcsolatos (na, jó, ehhez képest nagyon is gondosan ápol, csak látszik rajta valami zsigeri iszonyodás - nem tőlem, a helyzettől, hogy ápolnia kell)

P.S.: végül is a mai napon többször is lemerészkedtem a földszintre, és mindannyiszor vissza tudtam térni a szálláshelyemre, az előző négy naphoz képest meglepően jól vagyok, de az előadásra nem mentem el, mert nem éreztem volna fairnek, ha az utolsó percben visszakérem a lehetőséget - végül is anyósom 80 éves, remélhetőleg én még sokkal több helyre jutok majd el A.-val, mint ő (és ha nem így lenne, akkor korántsem a ma kihagyott előadás lesz az első helyen, amit sajnálnék, hogy rövid életemben nem történt meg velem - már amennyiben holtamban is képes lennék sajnálkozni)

és most, amikor

nagy nehezen, (titokban elsírt) könnyek között elajándékoztam a ma esti Nádasdy jegyemet meg a holnapi harcművészetit, és amikor chilis hagymás marhát vacsoráztam este 11-kor, mert A. addigra ért haza az étteremből, ahol V.-vel vacsorázott, és ahonnan chilis hagymás marhát hozott nekem. Nekem, aki mostanra elvileg csak a nyitott időablakomban ülve eszem - nyitva mindennap 13-21 óráig, elvileg főként növényi ételek számára - oké, itt azért eleve engedékenységre van beállítva az ablak, bár ezzel együtt is egy hónapja nem ettem húst. Méltán hihettem, hogy nagyon rosszul leszek mára - de nem elég, hogy sem a gyomromat, sem a lelkemet nem viselte meg a chilis marha, de a tegnap estére fuldokló köhögéssé dagadt köhögésem is elmúlt. Nem köhögök. Éjjel nem ébredtem köhögésre. Mióta felébredtem, nem köhögtem. Tegnap még biztos voltam abban, hogy ez minimum hetekig fog elhúzódni. Oké, egy kicsit még szédelgek, a fejem még nem teljesen fájdalommentes - de úgy tűnik, meggyógyultam. Nem tudom, mitől vagy hogyan. Alávetem magam a hajmosás-próbának. A hajmosástól garantáltan betegebb szoktam lenni, ha bujkál bennem valami. Kicsit félek is belevágni, ugyanakkor mérhetetlenül vonz az ápolt kinézet a két előadás. Na jó, nem vagyok egy Barbiebaba, de itt már a higiénia is szerepet játszik, mert úgy nézek ki, mint egy évtizedek óta a juhokat terelgető vad pásztorkutya egy kiadós sárlavina után. De ha ezt is túlélem visszaesés nélkül, akkor visszavehetem az előadásjegyeket azoktól, akik helyettem szánalomból elmentek volna? Vagy már így jártam és igyam a keserű könnyeimet itthon egyedül úgy, hogy nem bántok meg közben másokat?

ünnep hátán ünnep

Először is ma van V. 22. születésnapja, ami mindenképpen megünneplendő és csodálatosan boldog esemény. Sajnos nem tudom személyesen felköszönteni, mert beteg vagyok. És Á. is beteg - mindketten A.-tól kaptuk el, aki előttünk egy héttel volt beteg. Mondhatnánk, hogy nem vészes, de napokig 39 körüli (a fiúknál feletti) lázban égni nem túl felemelő érzáés, a permanens fejfájás pedig testet, lelket kimerítő. Szóval, V. A.-val kettesben fog étterembe menni a szülinapja alkalmából (és reméljük, nem kap el tőle semmit, mert alig két hét múlva záróvizsgázik - ugye, hogy csak most volt ovis?)

És ezzel szinte egyidőben jön el A. két karácsonyi ajándékának az időpontja - én vettem neki, szépen kitervelve, hogy elnyújtott karácsonyi örömben legyen része, ne minden történjen meg decemberben vagy januárban (hátha akkoriban betegek leszünk, de a május végi időpontoknak mi állhatna útjába?) - nos, péntekre és szombatra is olyan jegyeket vettem neki (kettőnknek), amiről azt gondoltam, nagyszerű közös élményben lesz részünk. Egy Nádasdy Ádám előadás és egy harművészeti bemutató. Hát, az egyikre az anyukájával megy majd, a másikra V.-vel. Nem tőlük sajnálom, de az elmaradt - és sosem pótolt - születésnapi Bari kirándulásom óta különösen fájón érint, ha egy nyomorult betegség miatt lemaradok valamiről. Nádasdyról különösképp.

De amitől végképp felmegy bennem a pumpa és tüzet okádok, az az, ahogyan az a barátnőm kommentálta, akinek panaszkodtam erről: "Talán nem véletlenül leszel beteg épp ezek előtt a programok előtt. Nézz körül magadban, hogy mi az igazi oka annak, hogy miért nem akarsz kettesben maradni A.-val, mert ezt nyilvánvalóan te szabotálod."

Nem, nem én szabotálom, az életünket együtt éljük és kisebb-nagyobb hepehupákkal jól megvagyunk. Mondjuk kellenének az ilyen kettesben szerzett élmények is, hogy ne csak a hétköznapok feladatai közt lássuk egymást - de magamba fogok most már nézni tényleg, hogy minek kellenek ilyen barátnők nekem?

Van az úgy

Nagyon elgurult vele a ló - hát, kivel a ló, kivel a papné (teszem hozzá)

1%

Annyi támogatandó - és az állam által elhanyagolt, üldözött, terrorizált - ügy és civil szervezet van, hogy nemcsak az adóm, de még a fizetésem rendszeres odautalása is kevés lenne nekik. Ha van lehetőségetek rendelkezni a 2x 1%-otokról, rendelkezzetek ti is, én is megtettem.

Bántalmazó időjárás

Májusi eső aranyat ér - de a szél mérséklődhetne. Addig-addig ereszti ránk a hideget az időjárás, míg el nem kezdjük vágyni a kánikulát - pedig nem kívánom a kánikulát, sem testemnek, sem lelkemnek, sem egyénileg, sem össztársadalmilag. Az össztársadalomról úgyis inkább nem írnék semmit. Egyénileg viszont hányingerem van - kicsit a hidegronttól, és nagyon minden mástól. Szorongok is. Ha ez még nem is a poklok pokla, de a lábtörlőn állunk, és én inkább visszafordulnék.

pizza

 

Magas hidratáltságú pizzatészta (ragad, mint a veszedelem). Az utolsó általam eltett friss bazsalikomos paradicsompürével, 2022-ből. És nem savanyú uborkás pizzát eszünk, ami annak látszik, az cukkini. Ami káposztásnak tűnik, az pedig articsókás. Rég sikerült ennyire finomra, mint amilyen a mai sütés volt.