Hogyan működik az ember?

Igazából gőzöm sincs róla, hogy ki hogyan működik, még saját működésemmel kapcsolatban is rengeteg fehér foltot tartok számon (mindeközben napi szinten veszek részt aktívan más emberek működéseinek vizsgálatában, sőt időnként be is avatkozom) - na, mindegy is, most csak az jött elő bennem, belőlem ennek a képnek a láttán, hogy bár az én családomból nemigen dohányzott senki (rajtam, a tesómon és néhány ritkán látott nagybácsin kívül), és én is elég hamar* abbahagytam, szóval meglátva ezt a képet, olyan intenzív időutazásba fogott az agyam, hogy fél percen belül jutott eszembe vagy kétszáz ember, akik életem különböző korszakaiban körülöttem vagy velem együtt dohányoztak, hogy hirtelen a számban éreztem a füstöt, egyszerre az első slukk szorongásoldását, a bulizás édes ízét, a keserű, torokmaró magányt, a szeretkezés utáni első cigiket, a kávéhoz szükséges adagokat, az idegesség láncdohányzását, a reggeli hideg csikkszagot, a nyári füstízű csókot, a hajba ragadt füstöt, az alföldi dohányföldek fanyar illatát, a sodort cigiket,  az esőáztatottakat, amiket ki kellett szárítani, mielőtt rágyújthattunk volna, a könnyekig marót - nem sorolom, nem is tudnám mindet. Hirtelen kedvem támadt rágyújtani úgy, hogy a pénteki koncertet és az azt követő éjszakát tönkrevágta az, hogy passzív dohányzással vagy öt doboz cigit nyomtak le a tüdőmbe, hogy képtelen voltam kitisztítani a füstöt a bőrömről és a hajamból, éjjel hánykolódtam, köhögtem, fájt a torkom, és totál visszabetegedtem (oké, a hideg szélnek is volt benne némi szerepe, de főleg a füstnek)

* mostanra persze már úgy gondolom, hogy igazából nem lehet elég hamar abbahagyni, sőt, mostanára olyan szinten traumatizál zavar az, ha körülöttem aktív dohányzás folyik, hogy ha tudnék ölni a tekintetemmel, időnként megtenném, bár valószínűleg a hullahegyeket sem viselném el jobban, mint a cigifüstöt

Hároméves korom óta

vágyom erre - persze az itt megvalósítottnál konszolidáltabb körülményeket képzeltem el - de ki nem? Egy másus elseji lufigyűjtés eredményeképp a fonott kisszékemmel szerettem volna felszállni, nagyjából a szekrények tetejének a magasságába, de apám szerint kövér voltam* kevés volt a lufim hozzá.

* a valóságban nem voltam túlsúlyos egy cseppet sem, az jóval később kezdődött - többek közt annak eredményeképp, hogy képtelen vagyok normálisan kontrollálni az evést, mivel kiskoromtól azt hallgattam, hogy "elefánt leszel, ha így zabálsz" - és ennek a szellemében nem kaptam reggelit, vacsorát, édességet, stb., pedig sokszor rosszul voltam az éhségtől

Vágyaim tengere

- na, pontosan egy ilyen opelt szeretnék 

- milyet?

- ilyet, mint ez

- de ez mazda

- jó, akkor egy ilyet opelből

Az impulzusvásárlás dicsérete

Eddig (mármint az eget rugdaló inflációt és a napról napra dráguló élelmiszerek időszakát megelőzően) nagyjából kitaláltam, mit szeretnék venni, azokat beraktam a kosaramba, aztán még hozzádobáltam ezt-azt, ami épp megtetszett. Aranytömböket korábban sem dobáltam, mert arra korábban sem futotta, meg mert nem is a MNB széfjébe jártam bevásárolni - de azért olyan nagyon nem fogtam vissza magam. Volt, hogy fejenként több joghurtot is vettem, meg még gyümölcsöt, meg még gyümölcslét, bolti szusit, gumicukrot, kávét - nem is sorolom. Egyszerűen meg tudtam fizetni az élelmiszereket. Egy ideje azonban alig merek a kosaramba dobálni valamit a tervezetten túl, mert túl drága. Keveset keresek - de azért nem minimálbéren vagyok, ha lenne érvényes KSH statisztika, azt mondhatnám, átlag feletti a bérem. Csak kevés. Na, de az átlag még annál is jóval kevesebb. De nehezen hagyom ki az impulzusokat, bánt, ha nem dobálhatom be a kosaramba, ami megtetszik. Úgyhogy az új stratégiám az, hogy néhány nagyon muszáj cikken kívül (szóval mondjuk vécépapír, mosószer, stb terén ezentúl sem az érzéseim vezetnek, hanem a szükségletek) nem tervezek semmit, hanem megyek az orrom - akarom mondani a rikító neonnarancs cetlik - után és azt veszem meg, ami épp jól le van árazva. Minél jobban, annál jobb. Aztán itthon meg kreatívkodok egy kicsit, hogy a például épp leárazott konzervbab, gomba, durumtészta, cukkini, fonnyadt spenót, 12%-os tejföl együttesből milyen változatos fogásokat varázsolok össze egy hétre.

Beszüremkedik

Olvasom Jo Nesbo új könyvét (nem, még nem végeztem Knusgarddal, Nesbo beelőzte, tegnap akartam elkezdeni, de csak ma jutottam végül hozzá) és azt olvsaom a tizenegyedik fejezet elején, hogy "Még a falunapra sem szoktak ennyien eljönni. Hatszáz széket tettünk ki a közösségi ház nagytermében, de így sem jutott mindenkinek" - mire az fordul meg a fejemben, hogy hogy az ördögbe, tarthatnak a norvégok hatszáz fősnél nagyobb rendezvényeket, mikor járvány van... sőt, szó sem volt arról, hogy bárki maszkot viselne, azt meg hogy... aztán rájövök, hogy irodalmi művekben nem kötelező a maszkviselés... sőt, a járvány sem. Micsoda szabadságot ad az olvasás! - és hogy beszüremkedik mégis a valóság.

A huszadik születésnapodra majd kimoslak szépen

Semmi sem igaz ebből a mondatból - de mégis igaz.

Á. előtt már lett volna egy kisbabánk. Senki sem emlékszik rá, még A. sem. Mármint természetesen mindenki emlékszik, A. is, mert kishíján belehaltam - de senkinek nem fontos emlékeznie rá, mert végül életben maradtam, a kisbaba pedig még úgysem volt "eléggé" kisbaba ahhoz, hogy másnak is számítson.

Tulajdonképpen őelőtte néhány hónappal is volt már pozitív terhességi tesztem, de azt a legelsőt én is úgy engedtem szélnek, hogy a legcsekélyebb szomorúság nélkül jut eszembe*. De arra, aki a napokban** lenne húsz éves - rá nem tudok fájdalom nélkül gondolni. Karácsony előtt vettem észre, hogy terhes vagyok: szédelegtem, éhes voltam, de folyton hányingerem volt. A teszt is kimutatta a terhességet - aztán néhány napra rá jöttek a görcsök. Mindig váratlanul, élesen és olyan fájdalommal, hogy azt hittem, belehalok. Aztán elmúltak, mintha sosem lettek volna. Nem egyszer hívtam fel A.-t a munkahelyén, hogy jöjjön azonnal haza, ha még életben akar látni - és mindig jött is. Hogy anyukám, aki orvos volt, hogy a fenébe nem mondta, hogy azonnal menjek el egy nőgyógyászhoz, még inkább hogy rögvest hívjuk a mentőt - ezt azóta sem tudom felfogni. Látott pedig görcsökben üvöltve fetrengeni ő is. Karácsony után A. és én nagyon megbetegedtünk, pedig az egész családom (szüleim, nagymamám, külföldi és magyar nagynénik, unokatesók, szóval tényleg mindenki) Bécsben várta a 2000. évet - a mi utazásunkat le kellett mondani, 40 fokos lázban fetrengtünk Szilveszterkor, csak teát főzni és pisilni támolyogtunk ki az ágyból, egyébként mindkettőnket hol rázott a hideg, hol pedig ömlött rólunk a víz. De azért január elejére kezdtünk kilábalni. Csak a babáért rettegtem, hogy neki nehogy ártson a láz, a köhögés, az influenza.

Hogy a betegség alatt hogy volt, arra nem emlékszem, de utána a görcsök egészen biztosan újra jöttek. Vizsgaidőszak is volt, én szerencsére csak egyetlen vizsgát vittem át január elejére, hogy több időm maradjon a szakdolgozatírásra. Január negyedikén kábé egy szál indexszel a kezemben, szép ruhában elmentem vizsgázni. A. azt mondta, addig ne merjek hazamenni, míg el nem intézem a nőgyógyászt is, mert ez így nem mehet tovább. Levizsgáztam, ötös, felszabadultság, irány a klinika. Bejelentkeztem, mondtam, hogy körülbelül 6-8 hetes terhes vagyok, de görcsöl a hasam - persze épp nem fájt. Mondták, hogy az én dokim nincs bent, úgyhogy menjek szépen haza és jöjjek vissza máskor. De nekem A. azt mondta, hogy mindenképp intézzem el, nem fogad el kifogást - szóval, maradtam. Akkoriban még elég ritkaság volt a mobiltelefon, nekünk természetesen nem volt. Este nyolcra, mindenki után jutottam be a rendelőbe az ultrahangra. Az első döbbenetem az volt, hogy sosem hallottam hüvelyi ultrahangról, körülbelül úgy éreztem magam, mint akit megerőszakolnak épp. Aztán néma csönd. Hümmögés. Kimegy. Egy másik dokival jön vissza. Az is néz. Szólnak egy újabbnak. egy még újabbnak. Már hatan állnak némán felettem. Feszengek. Könnyezik a szemem. Félek. Mindenki kimegy, nem szólnak semmit. Visszajön az erdeti orvos. Nem szól. Sírok. Él?- kérdezem. Dobog a szíve, láthatta. Baj van a babával. Nem kérdezem, mondom, mi lenne más, mint baj. A petevezetőben fejlődik - mondja, menjen fel az intenzív osztályra, felvesszük, megműtjük. Hazamennék szólni. Nincs nálam más, csak az indexem. Azt sem tudják, hol vagyok. Innen már nem megy ki, mondja. Az elsőn van egy telefon, onnan telefonálhat. Pénz nincs nálam, csak telefonkártya. A telefon pénzes, nem tudok hazaszólni. Végül valaki ad kölcsön tíz vagy húsz forintot. A. nem veszi fel az otthoni telefont. Hívom anyukámat. Ő felveszi. Belezokogok a telefonba, mondom, hogy szóljon A.-nak és mondja meg azt is, hogy hozzon nekem pizsamát. Anyukám gyalog húsz percnyiore lakik a klinikától, körülbelül huszonöt perc múlva ott van, hoz mindent: hálóinget, tisztasági cuccokat, meg egy hatalmas plüsskutyát, egy kölyök bernáthegyit, ezt hozták nekem Bécsből, amiért lemaradtam a nagy szilveszteri családi buliról. Hamarosan ott van A. is - bár már éjfél felé jár. A kutyát hazaviszi, nehogy ellopják a kórházból, egyedül sírok, nagyon fáj, csillapíthatatlanul.

Mint reggel kiderül, éjjel szétrepedt a petevezető, a hasam teli van vérrel, sürgősségel műtenek - bár előtte meggyalogoltatnak még a pincétől a padlásig, hordágy nincs, egy ember támogat a lépcsőkön fel és le, jártányi erőm alig van, szédelgek, ájuldozok. Erősnek kell lenni, ne hisztériázzak. Jönnek még orvosok és medikusok is, mindenki megvizsgál és kábé mindenki tesz valami megjegyzést is. Hogy hányszor bújtam ágyba. Hogy mgtartanám-e. Bőgve mondom, hogy de hát nem lehet. Gorombán azt válaszolja, hogy máskor mondjam meg a fiúmnak, hogy célozzon pontosabban. Röhög. A névtáblája belém ég, Silhavy a neve. Elaltatnak, megműtenek. Nyolc nap az intenzíven. Még két hét egy tizennyolc ágyas szobában. Az ágyon fekve a két kinyújtott karommal elérem a szomszédos ágyakat. Sírnak, horkolnak, abortálnak, koraszülnek körülöttem a nők. Igen, néha a kórteremben is. Máskor csak visszahozzák őket a műtőből. Járni tanulok. Eleinte sokat sírok, később már nem. Kiürültem, testileg, lelkileg padlón vagyok. Hazavisznek. A plüsskutyával az ölemben ülök egész nap. Minden fáj, minden üres, minden szürke. Az egyetemen felveszek és abszolválok néhány tárgyat, de nem kutatok, nem írok szakdolgozatot, nem államvizsgázok a többiekkel, csak majd egy fél év múlva, egyedül. A közös  diplomaosztón sem veszek részt, az enyémet a műtét után egy évvel és két héttel később tartják, a diplomámat szinte négyszemközt kapom meg. Nincs ott senki a családból - mint ahogy az első diplomaosztómnál sem volt. Sem a többinél később. Most 2020-ban tavasszal lett volna az (eddig) utolsó, megħívtam mindenkit, a szüleimet is, hogy legalább egyszer az életben legyenek ott. Elmaradt persze, a covid miatt, épp az egyetemek zárása előtt sikerült még beugranom érte vásárlás közben.

A plüsskutya, amit akkor kaptam, mindig az ágy körül van - a gyerekek is mindig szívesen bújtak hozzá, de húzni-vonni nem nagyon adtam. Az én kutyám. A gyerekek is ismerik a történetet, persze. A kutyus kissé elszürkült, de féltem mindig, hogy tönkremegy a selymes kis bundája, nem mertem vízbe tenni. Ma mostam ki először, most ott szárad a napon. Amikor mostam és olyan védtelenül, nyúzottan, csurom vizesen feküdt a mostótálban, akkor döbbentem rá, hogy a soha meg nem született kisbabám épp húsz éves lenne, talán épp holnap.

Aztán még ez jött szembe a neten:

All Souls: A kínai kultúrában ezekben a napokban emlékeznek az elhunytakról. Kántálnak és papírból készült felajánlásokat égetnek eltávozott szeretteikért és minden olyan lélekért, akik nem találtak eddig békére. Ez a Minden Lelkek Ünnepe.

Boldog vagyok, hogy vannak gyerekeim, de néha elfog a sírás a meg nem született kisbaba miatt, meg hogy nem lettek hárman, négyen, öten, ahogy mindig szerettem volna.

* inkább csak az, hogy egy vidéki munkaúton, Barcson kezdtem el vérezni, minden rosszullét nélkül - előtte néhány órával még a helyi nőkkel beszélgettem, és az egyik többek közt azt mondta, hogy ő nagyon megbánta a(z akkor 12 év körüli) gyereke nevét, és ha most adná, csakis Ricsike lenne a már nem emlékszem, hogy hívták kisfiú. Én pedig arra gondoltam, hogy velem az soha nem történhet meg, hogy megbánom a gyerekem nevét, mert én úgy fogom kiválasztani, hogy az örök életre szóló szerelem legyen. Így is lett.

** 2000. augusztus 23. - ezt a napot számoltam ki

Ha harc, hát legyen

hozzá kardvirágom. Négy csokorral vettem* - és csak a pénztárcám szabott határokat, a vágyam tombolt volna még sokkal tovább. Minden színből akartam. Sokat.

* az Aldiban kardvirágakció van, 1400 Ft/csokor - a temetőnél 300 Ft/szál (sajnos ott kezdtem a vásárlást három szállal - igaz, csaptam hozzá egy napraforgót és egy csokor sóvirágot is - aztán az Aldiban megrészegülve az ártól vettem még három csokorral). Már írtam itt korábban a kardvirágoktól való eltiltottságomról és a felszín alatt zubogó vágyakozásról - hát, most beteljesedett. Vettem hozzájuk egy műanyag vödröt is, hogy legyen miben tartanom. A számtól vontam el a falatot, mert így nem vettem sok, amúgy vonzó finomságot - de hát testemnek - lelkemnek is jobb lesz így)