Mit csinál a....
kacsa? - hápog!
kutya? - kiássa a csontot
pék? - kenyeret süt
macska? - egeret fog!
kertész bácsi? - levágja a füvet
anya? - főz
róka? - ravaszkodik
apa? - üvölt
(szempillantásnyi csend, aztán folytatódik a játék, mintha mi sem történt volna - közben meg mégsem)
Minden év október-novemberében, különleges engedéllyel decemberben, meghívott szakértőnk, az őszi szél fergeteges ajánlásával.
sokszor vagyok szomorú és úgy érzem, semmit sem értem el és már semmit nem is fogok elérni az életben, de legalább A.-val csináljunk időnként közös programot - gondoltam - és kinéztem egy jó kis világvége előadást szerdára a megszüntetett ceu asztráltestében, hogyan éljükl túl, hogy 25 év múlva már semmik sem leszünk - vagy valami hasonló - címmel. jó programnak ígérkezett, de A. nem kíváncsi rá. a következő jelentős esemény csütörtökön lesz, amikor mell ultrahangra megyek a rosszul sikerült mammográfiám után.
ma eljutottam az autószerelő(k)höz, aki(k) ingyen ütögették helyre az autóm lökhárítóját, megjegyezve, hogy ha nagyon akarom, kicserélik, de inkább várjam meg, míg belém jön valaki, akkor meglesz a biztosítási pénzből (mert amúgy jó drága lenne cserélni) - addig viszont elég lesz némi polírpasztával (?) áttörölgetni
döbbenet, hogy megdöbbentő az, hogy kamala harris a legújabb mérések szerint átveheti a vezetést donald kacsa trump előtt - mégis, mi lenne az elvárható egy szexista, arrogáns vénember és egy jól képzett, határozott középkorú nő versenyében? (amivel nem azt állítom, hogy kamala harrison ne találna fogást, aki akar, na de na)
elmentünk szabadságra és közel két hét múltán hazatértünk - csodaszép út volt, mindengyütt is pihentető (ausztria, svájc, ausztria - némi német és lichtensteini kanyarokkal)
mindenki hetek vagy hónapok óta (szamár)köhög körülöttem
nagy munkahelyi fluktuációk vannak - én még nem állok be a sorba (viszont újabb egyetemet vettem célba, még nem jelentkeztem, de elég hozzá egy figyelmetlen pillanat - nem vagyok normális)
még 11 perc... remek hónap volt (mármint az a rész, amire emlékszem belőle): az utazások, a tó, a tenger, a nyugalom és béke, az együtt semmittevés boldogsága. már csak 9 perc. álmos vagyok, de kivárom a végét.
p.s.: már nem szeretek hazajönni - úgy értem, magyarországra. pedig korábban imádtam az ország minden porcikáját: az illatokat, a fényeket, a nyári levegő benzines aromáját, meglátni az országhatárt, a magyar feliratokat, a kivilágított várost. már nem. a magyar kultúrát - különösen az irodalmat - továbbra is, bármilyen mélyre is ássák, bárhogy is fóliázzák. én már tudok olvasni, én már bárhol tudnék olvasni, ahol nem görcsbe rándult gyomorral hallgatnám, nézném a híreket. már kínszenvedés és kínos is látni, hogy mivé lett ez az ország. egyre sűrűbben kérek magamban bocsánatot a gyerekeimtől, hogy itt neveltem fel őket. már menekülnék - de persze reménytelen.
augusztus. szeptember. október. november. december. 2024. január. február. március. április. május. június. július. remélem, újra elutazunk.
akkor ma végül is a kanadai erdőtüzek vagy az izlandi vulkánkitörés füstje miatt nem látjuk a napot?
nem tudom egyetlen (sem tíz, sem száz) dologban megragadni az elmúlt hetet - inkább azt érzem, hogy a világon minden valamilyen és valamekkora jelentésmódosuláson ment keresztül. talán nem egyforma mértékben minden, de ezt még nem tudom megmondani. apám mára már két szombatot töltött halottan, a többi napból még csak egyet-egyet. nálam vannak az igazolványai, rájuk sem bírok nézni, dugdosom magam elől, ez a szürrealizmus olyan mértéke, amit az agyam nem bír feldolgozni.
összetörte a földrengés
az jár a fejemben napok óta, hogy csak az elmúlt néhány évet nézve hányszor kellett nagyobb csomag adományokat összekészíteni (és hálás vagyok azért, hogy megtehettük, hogy mi készítünk össze másoknak és hogy nem mi szorultunk rá másokéra) - és hogy mennyi katasztrófa történik a világban "magától is" és hogy milyen mértékben felelős az ember a tudatlansága, a kapzsisága miatt nem elkerülhető természeti katasztrófák áldozatainak a számáért, vagy a vírus létrejöttéért és kezeléséért, és a háborúkért - és hogy vajon hol lett volna vagy hol van, hol lesz az a pont, ahol hatékonyan bele tudtam volna szólni vagy ahol még bele tudunk szólni abba, hogy mikor lesz már vége a mérhetetlen szenvedéseknek, hogy hogyan lehetne olyan világszintű (ó, tudom, utópia, bilibe lógó kéz meg a világot megrontó ábrándozás) együttműködés, amikor egyszer tényleg a világ (ember, természet) valódi, szükségletei szerinti jólléte számít, amikor mindenki megelégedne a kényelmes, de habzsolás és dőzsölés nélküli jólléttel (én vajon megelégednék-e kevesebbel, vagy miről tudnék jó szívvel lemondani? - miközben pontosan tudom, hogy a mi életünk is túlzónak látszik a világ nagy részéről)
Január 1-tól Horvátország csatlakozott az euró-övezethez, Magyarország pedig egy nagy lépést tett a középkor irányába - pestis még nincs, de a vármegyék és a főispánok újra a - szürreális - mindennapjaink részét képezik. Az infláció 30% körül mozog (ha a fogyasztási kosarakat nézzük és nem a tényleges fogyasztást, mert akkor magasabb), a nyugdíjakat röhejes 15%-kal emelték, a minimálbért 16%-kal, így az bruttó 232.000 Ft (kb. 580 euró) lett, a garantált bérminimum 14%-kal emelkedik, bruttó 296.400 ft-ra (kb. 741 euró) - ezt a bért kapják a szakmunkások mellett a közalkalmazottak is, egy, kettő, több diplomával is, sokaknak ez nyugdíj előtt állva sem sokkal több - azt tudjátok, ugye, hogy a nyugdíj kiszámításakor a különböző pótlékokat nem veszik figyelembe?
Nem tudom megmondani, melyik a legabszurdabb vagy legszomorúbb hír a napokban, úgy tűnik, vagy egyik, vagy másik kategóriába minden hír belefér manapság. Itt ülünk a történelem sűrűjében és csúszunk egyre lejjebb a pokolba, miközben éljük - amennyire csak élhetjük - a közönséges mindennapjainkat. Hárítom, nem tudom és talán nem is akarom teljesen felfogni, hogy hamarosan ennél sokkal rosszabb lesz - pedig racionálisan nemigen képzelhetek mást. Hol van már a covid első tavasza, amikor még arra számítottam, mindjárt felébredek a rémálomból? Próbálok stratégiákat alkotni. Gyűjtögetni és megszabadulni, közeledni és távolodni, elgondolni az előre menekülést vagy a helyben toporgást. De nem jutok semmire, szűk a képzeletem mindehhez.
Tegnap megrázott az áram - nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy életveszélyessé nyilvánítsam a tiszai házat és hazacuccoljunk idő előtt. Most kéne egy villanyszerelőt találnom (ott), meg pénzt a villanszerelőre (itt) - meg még ezernyi másra.
Zárom soraimat azzal, hogy fatüzelésre állítják át az iskolákat és újranyitják a bányákat. Most. Miközben a szélenergia be van tiltva, pedig valamit csak összekalimpálnának a kerekek, és miközben robogunk a klímaválság belseje (?) felé. Nem teszek meg mindent én sem, hiába utálom, bénultan állok a reflektorfényben, mielőtt átgázolnak rajtam a történelem lánctalpai.
Vannak nagyon jókor jövő, egészen mélyre ható mondatok. Az enyém néhány éve érkezett, már nem tudom, kitől. Azt sem tudom, egyáltalán nekem mondta-e bárki vagy cak elkaptam egy beszélgetésből, egy könyvből vagy akár a villamoson, de rögtön éreztem, hogy ez a mondat nekem kell, erre szükségem van, ezt jól fogom tudni használni. A mondatom nagyon rövid, lehet akár mondattöredék is, így hangzik: Nem kell mindig jól járni. Ennyi. Én az vagyok, aki nem akart folyton jól járni régebben sem, én nem hajszoltam a jól járást - tudatosan nem is gondoltam rá soha. Csak valahogy folyton lúzernek éreztem magam miatta. Egy folytonos szégyenben éltem, mert úgy tudtam, hogy mindig mindenből ki kell hozni a maximumot, mindig mindent le kell fölözni, de én nemcsak képes nem voltam erre, de nem is akartam soha eléggé, mert engem más dolgok hajtottak, valami ennél sokkal kevésbé konkrét. És ez a jókor, jó helyen felém szálló mondat megengedte, a mondat hatására megengedtem én magamnak, hogy szégyen és szorongás nélkül legyek olyan, amilyen vagyok, aki nem jár folyton jól és jól érzi magát ebben.
nehezítik vagy megtiltják a kiskorúak hozzáférését a saját testükről, különösen a szexuális életről szóló szakmailag korrekt információkhoz
megdrágítják, ésszerűtlenül szigorítják, vagy betiltják az óvszerrel vagy gyógyszerrel történő fogamzásgátlást, ezzel korlátozva elsősorban a női önrendelkezést
mindezzel előidézik a nők által nem kívánt terhességek százezreit, majd betiltják és büntetik az abortuszt
...hát, így tényleg lassú kínhalál vár az emberiségre, először az agyak sorvadnak el az egyre sokasodó testekben, aztán a testeknek sem jut táplálék, víz, oxigén, aztán felfalják egymást az agyhalottak... remélem, addigra már nem fog nekik nagyon fájni - de nekünk még fáj, mert akár sikertörténet is lehetett volna az emberiség, a test, a lélek és a szellem szépen együttműködő hármasa
Nem szoktam írni az egyetemről - sőt, most sem fogok - mert igyekszem kerülni minden olyan konkrét megnyilatkozást, ami összegabalyítaná a magánéletemet a szakmaival (és igen, ezért nehéz is írni, mert nagyon sok minden történik, de velem mostanában inkább szakmai dolgok, a családom pedig, ahogy felnőttek és/vagy megöregedtek, már nem annyira a cuki/vicces kategóriában mozognak, mint inkább a felnőttség/ öregség/ betegség/ pályaválasztás/ szamai vonalakon) - szóval, nem könnyű, na. De vissza az egyetemhez (amiről ugye nem fogok írni)! Csak annyit, hogy sokan döbbennek meg folyton, hogy minek járok már annyit egyetemre, nyugdíjba megyek, mielőtt felhasználnám az ott szerzett tudást - de nem. Az ott szerezhető tudás szórakoztat (bár a vizsgaidőszakok fárasztóak), de legfőképp a velem együtt odajárókkal való kapcsolódásokat élvezem. Nem merültünk baráti mélységekbe, de jó beszélgetőtársi magasságokig eljutottunk. Szeretem a társaságukat, élvezem a véleménycseréket - nagyon jól válogatott társaság jött össze. És bár sokallom időnként, hogy minden hónapban egy-két hétvégét ott kell tölteni (vagyis nem pihenek), mégis alig várom ezeket a hétvégéket, mert színesek, izgalmasak, elgondolkodtatóak, tanulságosak. Azt hiszem, ez az, amit sosem fognak megérteni azok, akik nem jártak egyetemre, hogy nem csak, sőt, talán nem is elsősorban a tudásért járunk oda - mert ugyan nagy munkával, de bármi elolvasható a netről, könyvekből, folyóiratokból. Leszámítva a lényeget. A szakmaiságon alapuló, de a személyes élethelyzeteket és tapasztalatokat is beforgató vitákban, a sokféle nézőpontban csiszolódást, finomulást, alakulást. Nincs jobb módszer arra, hogy valakiben változást tudjunk előidézni, mint hogy folyamatosan hitelesen jelen vagyunk egymás életében és kölcsönösen formálódunk. Mondom ezt a következő választásokig is, mint megfontolandót.
Köszönöm a tegnapi drukkokat, jól jöttek, szerintem (remélem*) jól alakult minden - nagyjából végigaludtam a tegnapot és az éjszakát is, jól ébredtem, de úgy, hogy szerintem még ma is fogok tudni aludni. De a KO mellett minden OK is.
Azt hallottam a reggeli rádióhírekben**, hogy a háború egyre kiterjedtebb és egyre több áldozatot követel, és hogy a béketárgyalások online folytatódnak. Nem lehetne inkább fordítva? Online a háború, személyesen a béke?
* a szövettan eredménye még hátra van
** Bartók
A pedagógusok országszerte sztrájkolnak, a diákok pedig tüntetnek mellettük (V. is a Kossuth téren van) - és rá nagyon is büszke vagyok, de amúgy pedig mérhetetlenül dühös, csalódott és szomorú. Azt hittem, hogy mi ezt már kijártuk nekik, hogy ezt már megtettük, mielőtt ők még megszülettek volna, azt hittem, nekik elég lesz tanulni ahhoz, hogy szabadon alkothassanak, dolgozhassanak és élhessenek. Ehhez képest egyre inkább úgy tűnik, hogy szinte minden tekintetben nehezebb dolguk van és lesz, mint nekünk volt. Nem tudom, mindent meg tudtam-e adni nekik ahhoz, hogy túléljék a következő hetven-nyolcvan évet.
Azt hiszem, már nincs mit mondanom*.
* megértem, persze, pont ezért csinálja, hogy elakadjon a szó, bennszakadjon a lélekzet, megfagyjon a gondolat, már csak azt nem értem meg, hogy ez miért jó. De én csak szappanbuborék vagyok, mit számít, hogy a szivárványos ragyogásom melyik pontján pukkadok szét? Nincs kedvem élni. Vagyis nagyon is lenne kedvem élni, de így mégsem látom értelmét. Persze ezt nem úgy értem, hogy megölöm magam, inkább úgy, hogy addig szorongok, míg bele nem halok. Én nem ezt vártam volna attól a világtól, amit szeretek. Csalódott vagyok és a nap huszonnégy órájából huszonhármat szorongok végig. Olyan kliensek jönnek, hozzám olyan problémákkal, hogy a fal adja a másikat. Igyeszem tartani bennük a lelket és a megoldások felé taszigálni őket, de úgy érzem, engem nem tart meg senki és nem bírom már én sem.
A wikipédia veszélyes üzem, nem lenne szabad mindenkinek olvasnia. Március az év harmadik, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Március nevét Marsról, a háború római istenéről kapta. Az ókori Rómában szerencsét hozónak tartották, ha a háborút ez idő tájt indítják. Csak tégy úgy, mint a rómaiak. Ennyi.
úgy pofán baszlak, ha nem ismered el magadtól, hogy jó szándékkal jöttem, nincs bennem agresszió*
* amúgy ebben nőttem fel, nem tudom, mit csodálkozom, alig volt nap, hogy ne kaptam volna pofonokat, és ha netán elkönnyesedett volna a szemem, újabb pofonokat kaptam, hogy legyen miért bőgnöm - végül is mindig én vívtam ki magamnak, én nyitottam ki a pofonosládát, én provokáltam, én nem viselkedtem megfelelően, behúztam a nyakam vagy dacosan néztem, dünnyögtem az orrom alatt vagy motyogtam, feleseltem vagy nem válaszoltam, nem szégyelltem elég jól magam, mindig én voltam az, aki minden erejével kiharcolta a napi adag nyaklevest magának, csak magamnak köszönhettem, ha a fal adta a másikat
