Azt hiszem, már nincs mit mondanom*.
* megértem, persze, pont ezért csinálja, hogy elakadjon a szó, bennszakadjon a lélekzet, megfagyjon a gondolat, már csak azt nem értem meg, hogy ez miért jó. De én csak szappanbuborék vagyok, mit számít, hogy a szivárványos ragyogásom melyik pontján pukkadok szét? Nincs kedvem élni. Vagyis nagyon is lenne kedvem élni, de így mégsem látom értelmét. Persze ezt nem úgy értem, hogy megölöm magam, inkább úgy, hogy addig szorongok, míg bele nem halok. Én nem ezt vártam volna attól a világtól, amit szeretek. Csalódott vagyok és a nap huszonnégy órájából huszonhármat szorongok végig. Olyan kliensek jönnek, hozzám olyan problémákkal, hogy a fal adja a másikat. Igyeszem tartani bennük a lelket és a megoldások felé taszigálni őket, de úgy érzem, engem nem tart meg senki és nem bírom már én sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése