Lefeküdtem - ha nem is időben. Holnap dolgoznom kell, észnél lenni. 00:00 múlt egy kicsivel.
Egy szobában álltam, különböző nejlonzacskókkal és lázmérőkkel volt teli, szerettem volna lopni belőlük. Nem tudom kié volt, de nem az enyém. Jött valaki a szobába, hogy beszéljen velem, úgy tettem mintha nem vettem volna észre, hogy rápakolom a táskámat a lázmérőkre. Amint beszélgettünk ezzel a másik emberrel, vagy akár többel is, odajött egy kislány, kinézetre ötéves forma, de méretre inkább csak olyan 70 cm. Először csak bökdösött, aztán már rugdosott is. Kértem, hogy ne csinálja. Tovább csinálta, egyre erősebben. Megpróbáltam lefogni, a két karját a testéhez szorítottam - de iszonyú nagyokat rúgott belém, már kicsordult a könnyem - és nagyon gonosz volt a nézése. Ahogy fogtam a két karját nagyjából könyöknél, és szorítottam a testéhez, elkezdtem összeszorítani az egész testét, hogy menjen ki belőle a szusz teljesen. Még próbált rúgni, de már csak rángatózott a lába. Egyre erősebben szorítottam, mint ahogy a lufiból nyomja ki a levegőt az ember. Végül elernyedt, rongybabává vált a kezemben. Beszélgetőtársaim előtt úgy kellett tennem, mintha kedvesen foglalkoznék, vagy játszanék a kislánnyal. Végül is felraktam valami fregolira, felhúztam egészen a plafonig, de közben beszéltem hozzá, mintha ő akart volna oda felmenni, és én próbálnám lebeszélni róla, de nem tudnám, mert nagyon megátalkodott. Amikor már a fregolin lógott, visszafordultam e beszélgetőtársakhoz. Elvettem a hőmérőkből is titokban hármat vagy négyet - de ahogy néztem, hogy higanyos-e vagy alkoholos, látszott hogy egy műanyag flakon, halványsárga folyadékkal, amiről először úgy gondoltam, hogy víz alapú lázmérő, de aztán elolvastam rajta a feliratot, mert felirat volt rajta és nem számozás, és az idegennyelvű feliratból megtudtam, hogy hidratáló folyadék van benne kisbabáknak. Akkor egy éles vakító fényre lettem figyelmes, annyira hogy (álmomban) fel is ébredtem rá. Amikor kinyitottam a szememet, vaksötét volt a szobában, de valami iszonyatos pánik telepedett a mellkasomra. Nem tudtam eldönteni, hogy valójában ébren vagyok-e vagy még alszom.
Arra jöttem rá, hogy a szüleim semmiképpen nem fogják túlélni a vírust, és valószínűleg soha többé nem találkozom velük személyesen. Ennél is rémisztőbb volt az, amikor arra döbbentem rá, hogy fel kellene készítenem a gyerekeket arra, hogy jó esély van a mi halálunkra is, vagyis egyedül kell tovább élniük, de még semmit nem tanítottam meg nekik a pénzügyekről, a számlákról, a felnőtt életről. Megpróbáltam összeírni, hogy mi mindent kell még elmondanom. Rájöttem, hogy muszáj rendet raknom, amennyire csak lehet, hogy mindent le lehessen fertőtleníteni és mindent egészen biztosan megtaláljanak majd, ha ők egyáltalán túlélik. Sírva kértem tőlük bocsánatot azért, hogy egy ilyen világba kellett megszületniük és felnőniük. Semmi felnőtt életük nem volt még, csak az én örömömre éltek. Nyomasztó, nehéz mellkasi szorításra ébredtem - immár valóban. Nem tudom, hogy mikor ébredtem utoljára ilyen borzalmas álomra. Igazából nagyon-nagyon félek, sajnos ébren is teljesen reálisnak látszik minden álombéli félelmem. Mintha a Titanicon ülnék, mintha ez a digitális tanrend megfelelne annak, hogy a zenekar rendületlenül játszik, hogy elterelje a figyelmet és feledtesse a halálfélelmet.
Egy álom volt, a képek irracionálisak, de minden bénító érzelem nagyon is valóságos. Nem tudok visszaaludni, de nem merek ébren maradni sem.
