Jaj, szegény kislány!

Olyan szép, szőke hajú, kék szemű, naptól szeplős arcú, törékeny termetű, csengő hangú! Reggel jött oda hozzánk, amikor Á.-val az iskolakapuban álltunk és én épp kétségbeesetten próbáltam összeguberálni azt a húszezer forintot a táskámból, amit máig kell befizetni a táborra (kell-e mondanom, hogy nem sikerült?), mert a reggeli káosz miatt kiment a fejemből, hogy ki kell vennem pénzt az automatából. Szóval, én épp a gyűrött ötszázasokat simítgattam Á. tenyerébe, amikor odajött a kislány és azt mondta, csókolom, meg azt, hogy szia, Á.! és megállt mellettünk. És megkérdezte, megyünk-e kirándulni, és kérdezgette Á.-t, hogy különféle iskolai dolgok hogy vannak, és csak állt ott mellettünk. És mondtam neki (vagy Á.-nak), hogy beszéljenek csak nyugodtan, ha akarnak, mert nekem még muszáj guberálnom egy kicsit, meg ráírni a borítékra, hogy kedves G., küldöm a többi pénzt is, bocs az apróért, de most csak ennyi volt nálam - és akkor a kislány azt mondta, hogy nem akar semmi különöset beszélni, csak meg akarja várni Á.-t - és kedvesen beszélgetett tovább velünk. Aztán végre elkészültem a vércikis borítékkal, lelkére kötöttem Á.-nak, hogy ne tegye le a tanáriban csak úgy egy asztalra (mint ahogy az előző, ennél nagyobb részlettel tette), hanem csak kézbe adja át, és kérjen elnézést a büdös macska nevében is, és Á. begyűrögette a táskájába azt a kurvasok  pénzt, amit sikerült összekotorgálnom, és azt mondta, szia, mami, majd hívlak, ha végeztem, és eliramodott. És a szegény kislány is köszönt, hogy csókolom, és rohant Á. után, akit eddig várt, és aki egy futó pillantásra sem méltatta őt azt követően, hogy tőlem elbúcsúzott.

De ha szólnék Á.-nak, hogy micsoda udvariatlan és bántó viselkedés volt ez így, akkor csak kerekre nyitná a szemét a csodálkozástól, hogy miért, miféle kislány volt itt egyáltalán, aztán fintorogni kezdene, hogy ugyan, mi dolga is lehetne neki holmi lányokkal, és csak azt érném el vele, hogy ezentúl tudatosan kerülné ezt a kedves és szép kislányt, nehogy véletlenül úgy tűnjön, mintha csak egy olyan lány is lenne az osztályból, akit megismer.

P.S.: csak szóltam végül Á.-nak - aki nem értett semmit. Milyen kislány? Hol? mikor? várt? kit? engem? engem biztosan nem! egy lány? miféle lány? az nem lehet (és így tovább percekig)

Szartakarítással indul a reggel

Vagy ezt így gyomorforgatóan brutálisnak találjátok? Higgyétek el, tényleg az is volt.

Az egész reggel úgy kezdődött, hogy az érettségi szünettől elkényelmesedve (mert mi csak abban voltunk érintettek, hogy későn kellett kelni miatta) képtelen voltam felébredni fél hatkor, és mindenféle trükköket eszeltem ki félálomban, hogy miért is nem muszáj még felkelnem - hogy aztán hat előtt öt perccel döbbenjek rá, hogy kár agyalni, mert mindenképp fel kell kelni. Addigra szerencsére már az ágynál toporzékolt az az édes macskánk, akit A. biztosan kizárt éjjelre és akiről nem tudtuk, hogy jutott be mégis - de akit a leleményes bejutásaiért simogatással szoktunk büntetni. Szóval, kedvesen duruzsolva megnyugtattam a türelmetlen macskát, hogy amint pisiltem, azonnal kap enni, de tényleg. Ő persze a fürdőszobaajtón is dörömbölt, az ajtó alatt bedugdosta a kis mancsait és nyivákolt is. Nagyon kedvesnek és szerethetőnek találtam megható ragaszkodását.

Egészen addig, míg a nagyszobába érve a világos zöld szőnyegünkön meg nem láttam valami borzalmas szörnyűséget. Nem részletezem, eltekintek az élethű vizuális ábrázolástól is, legyen elég annyi, hogy egy hatalmasnál is hatalmasabb undorító macskahányás éktelenkedett a szőnyegen. Ha addig nem is sikerült a felébredés, most pániküzemmódba kapcsoltam, előszedtem néhány zacskót, gumikesztyűt, hipót, összeszedtem, amit össze kellett, rálocsoltam a szőnyegre egy fél palack tömény hipót (hiába gondoljátok, hogy rossz ötlet volt, mert kimarta a szőnyeget mintegy fél négyzetméteren, mert akkor épp egyáltalán nem a szőnyeg színe járt a fejemben, hanem elvakított a minél tökéletesebb fertőtlenítés igénye - és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szőnyeg korántsem volt makulátlan eddig sem, igaz, korábban kevésbé gusztustalan foltok kerültek rá: vörösbor, csokikrém, tea, kávé és egyéb, az életünkkel kapcsolatba kerülő dolgok)

Végezve az undorító munkával megkértem V.-t, hogy főzzön nekünk kávét, meg megkértem Á.-t, hogy készítsen magának limonádét, és addigra már jó háromnegyed órás késéssel a hátam mögött bevonultam a lenti fürdőszobába tisztálkodni. Először csak az tűnt fel, hogy a zuhanytálcában előző este színek szerint szétválogatott és mosáshoz előkészített ruhák hogy össze vannak dobálva. Hányva, mondtam volna, ha nem épp attól akartam volna szabadulni. Elkezdtem szétdobálni megint színek szerint őket, amikor kiderült, hogy gyakorlatilag minden darab össze van kakálva híg macskaszarral. A macska, az a büdös dög kis édes valahogy bejutott éjjel a lakásba (vagy mégsem záródott ki eléggé) - viszont kimenni már nem tudott. Elég logikusan találta meg a zuhanyzót, mint megfelelő helyszínt, és dicséretes buzgalommal be is fedte ottjárta nyomait - a szennyes ruháinkkal.

Mire kiválogattam, hogy mi az, amit mindenképp ki kell kukáznom, és mi az, ami csak az események közelébe került, így velünk élhet tovább - feltéve, ha kibírja a 95 fokos mosást, addigra a vonatunk rég elment. Kisúroltam a zuhanyozót, aztán még a biztonság kedvéért felöntöttem a tömény hipó másik felével.

Készülődés közben még rászóltam Á.-ra, hogy vegye le a koszos garbóját, akkor is, ha az a kedvence és dobja a szennyesládába. Levette. És fél perc múlva sírva hozta, hogy véletlenül a tömény hipóba hajította. Ez után már csak A.-nak kellett elmondanom, hogy miért végezte a kukában az egyik kedvenc pólója (rengeteg konferenciás pólót kap, de csak néhányat szeret meg közülük), aztán már mehettem is fürdeni, öltözni. A következő vonatot épphogy, de elértük.

És itt nem értek véget a bonyodalmak...

Titok

Ma leettem az év első két piros, ámde fűízű cseresznyéjét a cseresznyefánkról. Remélem, a gyerekek nem veszik észre, nekik ugyanis megtiltottam. Még van körülbelül harminc szem.

A fogmosás fontosságáról

én (gyanakvóan): mostál fogat is?
V.: nem
én (még gyanakvóbban):és tegnap?
V.: tegnap sem
én (zordan): és mikor mostál????
V.: hááát...
én (sürgetőn): akkor iszikiri! nagyon alaposan mosd meg... aztán gyere vissza
V.: nem tudok
én (hülyén): mit?
V.: fogat mosni
én (még hülyébben): mert?
V.: mert már elcsomagoltam a fogkefét és a fogkrémet
én (meghökkenve): elcsomagoltad?????? hová?
V.: a bőröndömbe
én (totálhülyén): ???????
V.: az utazáshoz
én (kapisgálva): az utazáshoz?
V.: tudod, pünkösdkor
én (racioálisan): az még tíz nap!
V.: de már úgy várom!
én (emocionálisan): én is várom, de addig nem akartál fogat mosni????
V.: akartam, csak nem tudtam
én (kíváncsian): de miért tetted el már most a fogcuccokat?
V.: mert nem akartam itthon felejteni, hogy nehogy ne tudjunk ott fogat mosni
én (őszintén): értem... mert a fogmosás fontos dolog

Az igazi szerelem

talán az, amikor az ivartalanított, de így is gyönyörű, kecses és szelíd fekete cicánknak hosszú (keserves) éjjeleken át vonyítanak a környék kandúrjai, és ha a szép kis cicalány épp bent van nálunk, a ronda, nagyfejű tarka és a tömzsi, szép sötét mintázatú cirmos is fel-felugranak az ablakba és üvegen keresztül bámulják egymást a mi feketénkkel. Sőt, a múltkor a  tömzsi tigris egy egeret fogott és kutyaként követte a kacér, kertben ugrándozó macskanőt az egérrel a szájában.

Süssünk húst, mossunk hajat

1.
én: mindenki visz valamilyen sütit az osztálykirándulásra...
Á.: süti!!!!!!!!!
én: mi mit vigyünk?
Á.: sütit!!!!!!!
én: jó, de mit süssek?
Á.: sok húst!
én: sült húst vigyünk süti helyett????
Á.: nem, csak nekem


2.
én: túl hosszú már a hajad (belesimítok a hajába)... és olyan sprőd...
Á.: mert rég nincs sampon
én: rég nincs? de hát tegnap mostál hajat!
Á.: de csak vízzel
én: csak vízzel?
Á.: január óta csak vízzel mosok
én: január óta???????
Á.: azóta nincs sampon...
én: de van sampon...
Á.: én nem találtam...
én: de hát mindig legalább három különböző flakon sampon van a kád szélén...
Á.: de hajselymesítő sampon nincs

Dilemma

Vajon érdemes-e sajnálkoznunk azon, hogy nem indultunk el egy perccel hamarabb a buszmegálló felé, ha tudjuk, hogy a nap bármely tetszőleges időpontját kiválasztva indulunk is, mindig épp az orrunk előtt megy el a busz?

Addig unszolt

"Addig unszolt az amerikai barátnőm, míg ki nem próbáltam a végleges szőrtelenítést" - nyávogja egy nőci egy másik nőcinek a rádióreklámban. Számomra ebben nem az a legszomorúbb, hogy képtelenek olyan reklámot csinálni, amiből nem üvölt, hogy a szöveg tartalma szerint spontánul beszélgető barátnők olvassák a szövegüket, mert ez legyen az ő bajuk.

Ami engem igazán elszomorít, az az, hogy úgy látszik, nekem egyetlen igazi barátnőm sincs. Nem elég, hogy nem olvassák ugyanazokat a könyveket, mint én, meg nem is beszélgetnek velem az olvasmányaikról (rövid kifejtését lásd az előző poszt egyik kommentjében), mert azt eddig is kibírtam valahogy. Persze, nehezen.  De az, hogy soha, egyetlen barátnőmként definiált csaj sem unszolt még, hogy szőrteleníttetsek már véglegesen, hogy ennyire nem törődnek velem, a szőrös vagy szőrtelen mivoltommal, az a teljes, mély, kilátástalan depresszióba taszít. Marginalizálódtam és depriváltnak érzem magam.

Vegyes izék, ízek

(attól, hogy ti nem írtok, én még olvasok)
Franzen Szabadságának felfalása után a Fejvadászok következett Jo Nesbotól, most meg valami Tolsztoj nevű orosztól olvasok egy Anna Karenina című regényt (vicces elképzelni, hogy ha ezt valaha kötelező olvasmánynak adnák fel a középiskolákban, vajon mit értene belőle egy tizenéves... vagy feladták? vajon mit értettem belőle?) És a következő hálóimat Thomas Mannra fogom kivetni, feltéve, ha rá tudom elektronizálni a kindlémre néhány művét, de legfőképp A varázshegyre áhítozom - mert ha nem, akkor belefulladok a már összeharácsolt sokezer Gárdonyiba (elég szörnyűek, pedig több regényét kifejezetten szeretem)

És évente egyszer szeretném legalább azt álmodni, hogy moziban vagyok...

Csalárd dolog a tavasz

Mert egy-egy virágillattól terhes estén simán elhiteti a naiv sétálókkal, hogy a világon természetesen mindenki boldog, mindenütt béke van, hiszen nem létezik, így nem is lehet más, és egyáltalán, minden éppen úgy van rendjén világszerte, ahogyan most van, és semmiféle negatív változás az elkövetkező tízmilliárd évben nem várható. Ilyen a tavasz, hogy muszáj ezt hinni tőle.

Nehéz ám zongorát tolni a villamossíneken!

Mert nem illeszkednek jól a kerekek. Én mégis egy zongorával szerettem volna eljutni a Margit híd budai hídfőjénél lévő, frissen felújított szecessziós épületbe, a francia nagykövetségre, mert előadást kellett ott tartanom. Mivel a hatalmas zongorát egyedül nem tudtam feltenni a villamosra, a kerekeit (persze rosszul) a sínekre illesztve toltam magam előtt az ormótlan hangszert. Aztán mégiscsak felkerült (tán A. segítségével?) a zongora egy villamosra, amin A. épp Á.-t és V.-t vitte iskolába. Elbeszélgettük az időt, csodáltam a nagykörutat, mert másképp emlékeztem rá - így későn eszméltem, hogy nem szálltam le időben, már csak arra eszméltem, hogy hirtelen a Petőfi hídon találtam magam zongorástul. Elindultam hát megint gyalog a síneken a követség felé, de tudtam, hogy semmiképp nem érhetek már oda, lekéstem saját előadásomat.

Aztán A. azt mondta, hogy este fagylalttortát visz a nagymamájának, mert születésnapja van. De igazából az én névnapom volt aznap, mondtam is A.-nak, hogy a kettő semmiképp nem esik egybe. Megmutattam A.-nak, hogy a naptárban az én nevem mellé nincs beírva, hogy Jolán, és hogy a születésnap meg jóval odébb lesz még, de A. valahogy nem hitte el. Akkor eszembe jutott, hogy emlékezhet pedig, mert Á. első foga épp aznap bújt ki, amikor a nagymama temetése volt, ott csodáltuk mindannyian Á. frissen kibújt fogacskáját a temetőben. A. így már emlékezett, ugyanakkor továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a fagylalttortát elvigye, és csak miután elbúcsúztunk, jutott eszembe, hogy mekkorát fog csalódni, amikor becsenget az ajtón és idegenek nyitnak ajtót. Sajnáltam A.-t, de már sehogy sem tudtam szólni neki, hogy ne menjen oda.

(Ma 103 éve született a nagyapám, az a nagyapám, amelyiket ismertem. A másikat csak néhány fényképen láttam, így nem is jut eszembe, hogy eredetileg mindenkinek két nagypapája van, így talán nekem is. A. pedig egyáltalán nem ismerte egyik nagypapáját sem. Más az élő nagypapa, mint a könyvek sugallta, azt hiszem.

Tulajdonképpen olyan szomorú és igazságtalan dolog, hogy mire az ember megmutathatná, hogy lett belőle valaki, addigra azoknak egy része - és nagyon is fontos része-, akiknek igazán szeretné megmutatni (például mert ilyen-olyan szerepük volt benne), szóval, addigra azok már nincsenek sehol. Vagy vannak valahol máshol. Az én nagyapám nem volt egy ajándékosztogatós nagypapa, néhány alkalomra emlékszem csak, hogy adott nekem valamit: egyszer valami formátlanná olvadt majd ismét megszilárdult vajkaramella szerűséget, egyszer pedig behívott a szobájába málnaszörpöt inni és pénzt adott - ez akkor volt, amikor öt hetet végigdolgoztam egy építőtáborban kukoricát címerezve. Talán akkor gondolta először, hogy én is megtanultam dolgozni, vagy legalábbis esélyt látott arra, hogy képes vagyok rá. A munkát (a testit és a szellemit egyaránt) igen sokra becsülte, a dologtalanságot pedig mélységesen lenézte, anélkül, hogy valaha is megtapasztalta volna. Azt hiszem, onnantól kezdve lettünk volna valami felnőttes jó viszonyban, hogy akkor valami elkezdődött. De nem folytatódott túl intenzíven, mert engem akkoriban jobban foglalkoztattak holmi dologtalannak látszó, és valóban, naphosszat azzal is foglalkozó fiatalemberek, mint a nagyapámnak nevezett öregember, bárhogy szerettem is őt. Nagyon szerettem, de azt képzeltem, bőven lesz még időm arra is. De nagyapám két évre rá meghalt.)