cseresznye

Ma leszedtem a cseresznyét és néhány üveg befőttet is elraktam belőle. Már többször is tudtunk áprilisban szüretelni, de még sosem volt igazán sok, ami volt, azon megosztoztunk a madarakkal. Idén viszont roskadozott a fa a cseresznyétől, és ugyan nem különösebben édes vagy zamatos, de úgy gondoltam, a mostani friss mellett jól jön majd télen is egy-két üveggel, még ha semmicske íze van is. Pici, egyszemélyes Polcz-os üvegekbe tettem, eddig nyolc üveggel - de talán holnap lesz még. Tavaly szointe semmit sem főztem be, idén egy kicsit többet szeretnék.

oszthatóság

- miért nem tetted be a levest a hűtőbe, ahogy kértem?

- mert túl magas az az edény, nem fért be

- nem jutott eszedbe, hogy szétoszthatod több kisebb fazékba?

- nem

***

- megfőznéd a pörköltöt?

- megfőzhetem

- az egyik tálban főleg csontok vannak, a másikban pedig a húsos részek

-  oké

(...)

- miért csak a csontokat főzted meg?

- ezt hogy érted?

- csak a tálból főzted meg a csontokat

- nem tudtam, hogy van más is

frankfurti

hogy a zöldségeket hozzam el, az nem az én ötletem volt, annus, a szomszéd néni mondta, hogy kár értük, hogy ott fonnyadjanak. egyetértettem vele, úgyis vesz majd apám másikat, ha hazajön. nem néztem meg, mit tett annus a szatyrokba, csak felkaptam és elhoztam őket. pénteken az izgalom, szombaton a döbbenet miatt nem jutottam hozzájuk, a vasárnap egyszerűen csak békés volt, a szatyrok is békésen pihentek az asztal alatt, ahová ledobtam őket. de ma ebédnél belebotlottam az egyik szatyor fülébe és rájöttem, hogy ha ma nem csinálom meg, késő lesz. szombaton megtanultam, hogy milyen hamar késő tud lenni. elkezdtem egyenként tálcára pakolni a táskák tartalmát. úgy egy kilónyi fonnyadt, csírázott krumpli, ahhoz hasonló vörös- és lilahagymák, egy már kissé puhuló cukkini, három közepes cékla, almák, egy kővé száradt citrom és egy szintén kőszerű mandarin, egy kisebb fej kelkáposzta, meg egy karalábé, de az még apámnál is öregebbnek tűnt a göcsörtösen ráncos pofájával, meg néhány szál aszott, bütykös sárgarépa. apám hagyatéka. amiből lehetett, frankfurti levest főztem, a többit feldaraboltam és sóval, borssal, olivával, balzsamecettel a sütőbe tettem. még sül és fő, majd A. elzárja. percre pontosan megmondtam neki, mikor kell. aztán feljöttem, és gondoltam, megírom apámnak, hogy ne aggódjon a zöldségei miatt, kivétel nélkül feldolgoztam őket. ja, nem, az almákat majd megeszem holnap. a citromot is. a mandarinról hallgatnom kell, azt a karalábéval együtt a komposztdobozba tettem. majd holnap kivisszük. és ja, már nem aggódik.

Kenyérsütésről (és egyéb konyhai gépekkel való munkákról ) kishitűeknek

Amikor a covid alatt megvettük a kenyérsütő gépet, sokan mondták, hogy egy lesz a felesleges lomok közül, nekik is van, sütöttek vele kétszer-háromszor, de macerás, úgyhogy abbahagyták. Nálunk már többszörösen behozta az árát - nem tagadom, elsősorban A.-nak köszönhetően, aki megszerette ezt a kockagépet. Ha olvastok egy ideje, tudjátok, hogy A. nem a főzőférfiak közé tartozik, ő nem sürög-forog a konyhában, alkalomszerűen sem főz élvezettel pörköltet (sem), nem forgat nagy szakértelemmel nyársakat a kertben a tábortűz helyett - őt nem érdekli a sütés-főzés. Az evés mostanra igen, de volt munkám benne. Ennek ellenére előfordult már, hogy főzött a gyerekeknek vagy nekem, de mindig szükségből és sosem azért, mert csak úgy eszébe jutott, hogy jólesne neki, ha főzne.

De a kenyérgéppel valahogy magára lelt, pont azt szereti benne, amit én utálok, a béna receptkönyvét, amitől ha nem tér el, akkor a megadott cselekvéssor pontos végrehajtása végén kap egy kenyeret. A kenyér többnyire kiszámíthatóan unalmasra jól sikerül, szögletes tégla, ehető, de nem különösebben ízletes (de mindenképp sokkal jobb, mint a szomszédos boltban legtöbbször kapható SanyiPék kenyere). Időnként próbálkoztam azzal, hogy meghekkeljem A. receptjét mondjuk sült hagymával vagy sajtdarabkákkal, vagy hogy mazsolás kalácsot süttessek a géppel - de mind szögletes lett, és ezzel mindent el is mondtam róluk*. Én a kemencés villanysütős vaslábosos típus vagyok, az én kenyereim girbegurbák, szabálytalanok, táncolnak és élnek. Én hosszan kelesztek, érzésre dobálok bele mindent, folyton kísérletezek - nem mindig járok sikerrel, de ha igen, az nagyot szól. A. gépes kenyerei kiszámíthatóan ott gőzölögnek a megadott időben, ahol kell. És a gép? A legjobb helyen van, a mikró mellett egy külön polcon. Sosem kell elrakni, sosem kell kerülgetni, sosincs útban - ott a helye, ott kényelmes használni. És ez egyben a titka is annak, hogy rendszeresen használjuk. Nem kell sehonnan elővenni, helyet keresni neki, előtte/utána elpakolni, csak bele kell szórni a cuccot, megnyomogatni a gombokat (megfelelő sorrendben - ez A.-nak a vérében van, nekem meg nem megy a fejembe, folyton öszevissza nyomkodok) - és hagyni, hogy brummogjon. Nem lesz semmi tésztás, lisztes, vajas, maszatos, nem kell hozzá elővenni fazekakat, hogy miben fér majd el, nem kell kisúrolni előtte a sütőt, ahová valaki kifolyatta a hurkazsírt - egyszerű használni.

És ezt figyeltem meg a többi (amúgy praktikus) konyhai kisgépnél is: azt használjuk, amit nem kell sehonnan előkotorni, hanem ott áll szolgálatkészen. Vízforraló, turmix, kenyérgép. Újabban (mióta vettem külön polcot nekik) a két melegszendvicssütő (egy hagyományos és egy kenyérlapítós) meg a kenyérpirító. Zsémbelve, de előveszem a botmixert és a habverőgépet (? vagy kézimixer a neve?) - de ritkán, csak ha tudom előre, hogy nagy mennyiséget készítek, veszem elő a zöldségszeletelő/ zöldségreszelő gépet, pedig nagyon hasznos, és sokkal egészségesebben is étkeznék, ha mindig lenne reszelt zöldség salátám. Csak olyan macerás előkotorni. Vabnmég vaslapunk és raclette-sütőnk is - sátoros ünnepekkor kerülnek csak elő (ha egyáltalán) - pedig jópofa dolgokat lehet azokkal is csinálni. Szóval, ha kétezer forint lesz egy kiló kenyér, lehet, hogy érdemes keresni az eddg valahol csak porosodó gépeknek egy fix helyet. Az is igaz, hogy az időben felszereltetett napelemeinkkel ugrálhatunk egy kicsit, nem kell folyton lesni a villanyórát.

* ez így merő előítélet és igazságtalanság, a mostani szögletes kenyerünk például nagyon jól sikerül - igaz, 24 órát kelt tálban (hidegen) és kovásszal** készült, nem (csak***) élesztővel - jó állagú, ruganyos és finom - én a ropogós héjat és a csücsköket hiányolom ezekről a kockakanyerekről

** a bolti szárított kovászt próbáltam ki, mert az én sk kovászaim rendre becsődöltek

*** én csak kovásszal akartam, de A. (kreatívan) összeeeresztette a kísérleti kovászos tésztát a maradék élesztős pizatésztával

Gondoltam, írok valamit

De mindig áttevődik a fókusz a nyavalyáimra. Ha azt hittétek, hogy már nem fáj a fogam, tévedésben vagytok (csak abban tudok reménykedni, hogy nálatok nem olyan szintű probléma ez, mint nálam, mert nem szeretném elrontani a még hétvégéteket is a fogfájással). Lassan úgy érzem, a fogfájásom én vagyok, hozzám szervesült az állandó kín (nem nagyon erős kín, pláne, hogy gyógyszerezem magam, de folyamatos, ami eléggé ingerültté tesz).

Reggel alaposan elaludtam, egyszerűen nem ébredtem fel a telefonom ébresztőjére, ki is írta szemrehányóan, hogy elmulasztott jelzés.  Csodával határos módon beértem mégis az egyetemre. Szeretek ott lenni, minden érdekes, az emberek jófejek - de odamenni havonta kétszer két napra, pláne szombatonként már eléggé fárasztó. De még mindig jobb, mint szakdolgozatot írni - pedig hamarosan neki kell kezdenem, ha nem akarok bukott szamárként kórót legelni a mezőn. Olvasni sincs időm (sőt, sokszor türelmem, energiám sem - ilyesmit régebben elképzelni sem tudtam volna), ez rémes! Vagy tíz épphogy elkezdett könyv hánykolódik olvasatlanul az ágyam mellett.

Na, de közben eljött a vasárnap, a fogfájás az itthon tevékenykedés várva várt napja. Nem vagyok nagy háztartási guru - de épp ezért muszáj néha időt koncentrálni a mosásra, pakolásra, rendteremtésre. Végül is az is teremtés - ennek a szónak most megörültem* A sűrített időmbe persze a főzés is bgelefér egy kicsit - azt legalább nyomokban újra szeretem.

Mai futam (értelemszerűen nem csak mára, sőt, azt remélem, hogy szerda estig kihúzzuk ezekkel):

gombaleves

zellerkrém leves

császármorzsa nyáron eltett sárgabarack lekvárral

(nem császár) morzsás karfiol tejföllel

pizza (itthoni tepsis és iskola/munkahely kompatibilis mobil méretben is) - különböző rátétekkel

céklakrém és céklasaláta (mindkettő hidegen fogyasztandó kenyérre kenve vagy magában)

céklakrém: héjában megfőtt (vagy megsütött - szerintem így finomabb) céklát feldarabolunk, dinsztelt hagymával összebotmixerezzük - fűszerként só, kömény, esetleg kis cukor és ecet - jól kenhető, pirítóssal isteni

céklasaláta (egy a sokféléből, amit készíteni szoktam): héjában megfőtt (vagy megsütött - szerintem így finomabb) céklát nagylyukú reszelőn lereszelünk, teszünk hozzá összenyomott fokhagymát, sót, diódarabkákat és egy kis tejszínt

* sajnos sokkal többször örülök meg szavaknak (és kezdek fejben azokkal szórakozni), mint a háztartási teendőknek, amiket ha nem is kiűzök a fejemből, de igen gyorsan elillannak

Az erő

ami ahhoz kell, hogy elharapjunk egy szelet sült marhahúst, épp elegendő ahhoz is, hogy a nyelvünket harapjuk el. Tudok beszélni, de fáj. Ennél nagyobb bajom persze ne legyen - de mindennap van valami kevéssé kedvező. Ma eltettem 19 üveg ecetes, fűszeres szilvabefőttet, holnap meg kéne birkóznom a lecsók első nemzedékével (reggel piac, aztán konyha - esténként úgy zuhanok be az ágyba, mintha bányában dolgoznék, és nem csökken, sőt, nő a kupleráj körülöttem  - miközben a néhány hónap híján nyolcvan éves nagynéném kipakolta a konyhájukat, mert kifesti. Ő maga, létráról. A nagyszobát - mint mondta - már mégsem vállalja be, pedig tervezte. Hát, én sehol sem vagyok hozzá képest, örülök, hogy a legszükségesebbeket megcsinálom itthon. Nem, azt sem mind. Nem nagyon érdekel a házimunka, a többségük teher)

Egyébként szerintetek mennyire kell szorgalmasnak lenni?

Nyári ízek

Egy kevésbé brutális témával folytatom* - de nem fogom nagyon megerőltetni magam. Nyár van, és ismét el fogok menni az Alföldre (nem, nem felejtettem el erről írni, bár egyre kevésbé látom jelentősnek, igazából a mondatom arra vonatkozott, hogy csupa nejlonotthonkás nénit láttam - már amikor egyáltalán láttam ember, mert sok településen egyetlen egyet sem - és ezek a nénik ugyanannyi idősek, mint én, de horribile dictu ugyanúgy néznek ki, mintha nagymamám korosztálya élne időtlen időkig, és ugyanúgy néznek ki a férfiak is - igaz, ők micisapka helyett bézbólt hordanak, és ugyanúgy nincs a falvakban bolt, mint régen - igaz, már kocsma sincs, és egy helyen még telefonfülkét is láttam, szinte kedvem támadt beállni egy húszassal, hogy hallózhassak egyet A.-nak, és olyanok a házak, mint a falurombolások korában - jó, itthon csak mesterségesen és tudatosan elnéptelenítették őket -, és ott állnak a koszlott zsigulik meg wartburgok a házak udvarán, és ugyanúgy alig van tömegközlekedés, de nem újak a bringák sem) - na, végül is ennyi - aztán persze ott vannak a nem tapasztalt csak tudott dolgok - de ezekre most nem térek ki. Mert semmi mást nem akartam csinálni, mint azt követően, hogy fél perc alatt eltüntettem egy negyed dinnyét (találtunk egy jó dinnyést, akinél eddig mindig finom dinnyét vettünk, nem úgy, mint a boltban), szóval csak le akartam írni a nyár ízeit. Hogy aztán tetszés szerint kiegészíthessétek őket.

Nekem a nyár a dinnye, a barack, a lecsó, a töltött paprika, a kovászos uborka, a lucskos káposzta, a rántott ponty (és mindezt imádom hidegen) - meg a halászlé, a birkapörkölt és a pacal, utóbbi kettő petrezselymes krumplival (ezeket inkább forrón szeretem, persze sosem eszem annyiszor, mint szeretném, van, hogy évekig nem).

Mielőtt elutaznánk, elmegyünk A.-val moziba (azt hiszem, a covid óta nem voltam) - régen egyébként voltak a falvakban mozik, ha nem is mindben, de sokban. Nem volt minden nap vetítés, nem is a legfrissebb filmeket játszották, de nagyon sajátos málló boldogság hangulatuk volt)

* köszönöm, itt-ott fáj még, de azért alapvetően maradandó séreülések nélkül megúszam az ágyhúzást**

** azt remélrem, hogy erre a mondatra nem kerülhet sor száz éves korom előtt

vegyes gyümölcsíz

A mai barack nagy csalódás volt - legalább a tizede rothadásnak indult, de amúgy is kevésbé édes, különösen pedig kevésbé zamatos volt, mint a múlt heti. Azért ógva-mógva kimagoztam, megcukroztam (pedig az előző adagot alig kellett) és főzni kezdtem. Nem tetszett. Persze, egy teljesen közönséges baracklekvár lett volna belőle - de a múltkori mellé nem akartam egy vacakabbat. Úgyhogy ezt most azzal tettem különlegessé, hogy szórtam bele egy csomó málnát, ribizlit, epret, szedret, áfonyát (fagyasztottat - mert bár elvileg lenne a kertben, a locsolás ellenére is kiégett mind) - és ilyen vegyes, darabos lekvárként fogom eltenni. Majd holnap, mert ma már nincs erőm üvegeket mosogatni. Mióta két-három éve megvettem ezt a befőzőautomatát (ami igazából nem más, mint egy jókora elektromos fazék időzítővel és hőfokszabályozóval ellátva), nagyon bátran főzök be a legnagyobb nyári melegben is, ugyanis a legfőbb gondot mindig a gőzölés jelentette, amitől ezer fok lett a konyhában. Az automatát viszont kitelepítettem a teraszra, úgyhogy nem csinál idebent meleget.

Ugye, ti nem hívjátok "az ikrek"-nek a melleiteket? mostanában folyton olyanokba botlom, akik így beszélnek a mellükről (megszellőztettem az ikreket, felöltöztettem az ikreket, sétálni vittem az ikreket, hódítani viszem az ikreket, stb) - először rá sem jöttem, hogy miről beszélnek, aztán azt hittem, szemrángást kaptak - de nem, csak "kacsintgattak az ikreik felé", hogy egyértelműsítsék a szitut. Szerintem inkább furán kétértelmű lett, mint egyértelmű.  Ugye, hogy ez nagyon bizarr?

főzelék

Továbbrobog a gasztrovonat - sajnálom, nincs egyéb témám, beadandó dolgokat írok (nem olyan sebességgel, mint kéne) és főzök - amiből épp tudok. Ma épp két kis fej kelkáposztát találtam egy szatyorban, ezeklet még karácsony előtt hoztam a biopiacról. Volt mellettük hat szem krumpli is. Így annak ellenére is kelkáposztafőzeléket főztem, hogy eredetileg kelkáposztás lángost akartam sütni. De az sok munka és még több kalória - a főzelék pedig szerény, mint az ibolya. Igaz, a gyerekek nem nagyon szeretik, én viszont igen. Sokkal több főzeléket akarok enni, mint az elmúlt években! Fél órán belül készen volt:

Felcsíkoztam a kelkáposztát, a krumplikat meghámozva felkockáztam, kis olajon sóval, köménymaggal, fokhagymával, majorannával megdinszteltem (elég hamar felöntöttem az egészet épphogy ellepő vízzel), szórtam rá egy leheletnyi piros paprikát, és amíg ki-bepakoltam a mosogatógépet és megsütöttem néhány aldis grillkolbászt - már készen is lett. A krumplik egy részét összenyomkodtam, de nem törekedtem teljességre. Nagyon szép friss-zöld színű és nagyon jó ízű főzelék lett. Ha csak ennyi időt loptam volna el a tanulástól, büszke lehetnék magamra - de sajnos nem csak ennyi volt, amit elhaszontalankodtam ma.

fasírt

Én összekevertem, de A. süti a fasírtot a konyhában, én kidőltem a fáradtságtól mára, a nagyszobában fekszem a fotelban.  Megjelenik Á.

Á.: ehetek fasírtot?

én: igen, de figyelj, mert akarok vinni a nagymamának és a nagypapának is hármat-hármat, holnap mi is ezt ebédeljük, és örülnék, ha jutna belőle még hétfőre is ebédre, legalább apának, de inkább nekünk is

Á.: ebből?

én: igen, miért?

Á.: ennyi már most sincs, mint amit felsoroltál

én: mennyi van?

Á.: öt

én: öt??? jaj, az hogy lehet? az nem lehet.... mit viszek anyukámnak enni? de hová lett a többi? az nem lehet, hogy annyi húsból csak öt fasírt lett...

(aztán kiderült, hogy A. odébb tette a többit, mert megtelt a tál és nem fért rá több - a ténykleges létszám huszonnyolc volt)

kihívás

főzni egy vegánnak, aki nem szereti a zöldségeket

Tökfőzelék reggelire

Most biztosan azt hiszitek, valami vicces vagy különösen érdekes sztori következik. De semmi ilyesmi nem lesz. Viszont leírom a tökfőzelék receptjét. Nem nagy ügy. Ezen a nyáron (igen, legyünk nagylelkűek, csapjuk a nyárhoz még ezt a kis szeptemberi farkincát) egyszerűen nem jutottam el a tökfőzelékig. Ennél nagyobb galibákat is okoztam amúgy, mert a kovászos uborkáig sem jutottam el, holott elég sokszor vettem vagy uborkát, vagy kaprot - de együtt ritkán, aztán viszont azok is elfogytak külön-külön - jó esetben. Rossz esetben pedig (és szintén nem példa nélkül való, csak nagyon szégyenletes) elromlottak és kidobásra ítéltettek. Szóval, tegnap végre megfőztem a nyár első tökfőzelékét. Mai ebédnek szántam. De reggel láttam, hogy nemcsak én kívánom meg reggelire a hideg (szobahőmérsékletű) tökfőzeléket, hanem más is - feltehetően Á., vele azonos leginkább az ízlésünk. Szóval, (én is) egy púpozott tányér tökfőzeléket reggeliztem. Azért még lesz még belőle ebédre is. Nem tudok betelni a csodálatos ízével. Nem kell hozzá semmi (feltét vagy kenyér), egyszerűen magában fenséges.

A (faék egyszerű) recept (hátha egyszer majd a gyerekeim a blogból tudnak utánanézni mindannak, amit nem volt idejük velem megbeszélni):

hosszúkás szeletekre vágott hagymát megdinsztelek kis olajon (de lehet zsíron vagy vízen is) - sokat (most pld. két kiló tökhöz legalább negyed kilót)

vágok rá egy-két zöldpaprikát és paradicsomot (nem sokat)

rádobok egy (két, három) csokor kaprot (megmosva, de nem felvágva)

megsózom

amikor már összelottyadtak, akkor ráöntöm a sok gyalult tököt

lefedem, párolom - és kisebbre veszem a lángot, mert hamar odakap

nagyon hamar megpárolódik 10-20 perc (tökmennyiségtől függően - nyilván)

szórok rá pirospaprikát (most pld. két kiló tökhöz egy kávéskanálnyit)

összekeverem nem túl sok telföllel (most pld. két kiló tökhöz egy kis doboznyival)

öntök rá egy kevés ecetet (most mondjuk egy-két teáskanálnyi volt?) - ezzel is elkeverem

kész! (nincs benne liszt, sem egyéb "sűrítőanyag"), pompásan besűríti a hagyma. Víz sincs benne, az van elég a tökben.

Ha eszünk hozzá "valamit" akkor szerintem fasírttal a legfinomabb - de én esküszöm az üres tökfőzelékre. Hidegen és melegen is isteni - nem tudom, hogyan inkább. Talán hidegen.

Jóétvágyat - ha netán úgy döntenétek, ha tökfőzeléket főztök. Meg amúgy is. És persze szép napot!

Amikor a reggeli kávém előtt főzök

- történetesen épp egy kávét - akkor megesik, hogy kávé helyett kristálycukorral töltöm meg a kávéfőző töcsérét. Le már nem főztem, észrevettem, amikor elkezdtem rácsavarni a tetejét. Pedig milyen isteni lett volna égett cukros vizet takarítani a tűzhelyről.

Amúgy helyreállt a rend, tegnap úgy összevesztem A.-val* és a gyerekekkel**, mint bármely covidmentes család covidmentes napján, ugyanis szülőire kellett mennem V.-hez (atyaég, hogy én hogy gyűlölöm ennek az osztálynak a szülői értekezleteit - Á.-ét szerettem, egészen más típusúak voltak nagyon más szülői közeggel), de csak délután négy után jöttem rá, hogy ötre ott kell lennem. Brutál rohanással odaértem egy óra alatt, még csak az első szlájdnál tartottak, úgyhogy nem sok dologról maradtam le - utána még egy óráig köptem ki a tüdőmet. A tizenkettedikes szülői a szalagavatóval, a színes szalagokkal, a bankettal, éretttségi büfével (de bakker, hol vannak még ezek?) teljesen elvette a (zömében amúgy sem túl okos) szülők (maradék) kis eszét is. És nem tűnt fel neki, hogy a többségében nagykorú gyerekeik helyett vitáznak arról, fiús szülők is, hogy milyen kis fekete ruhája legyen a lányoknak, meg hogy mit táncoljanak - és az osztályfőnök adja alájuk a lovat azzal, hogy ő majd milyen színű szalagba meg osztálytáncba nem megy bele semmiképp. Szóval, ezzel a két óra hosszat kellőképpen felspanolt hangulatombban értem haza arra, hogy az a rend kupleráj szint, amit sikerült A. betegsége alatt valahogyan szinten tartanom, minimum tíz lépcsőfokott gurult lefelé egyetlen nap alatt. És mélységesen kiakadtam, hogy én a szabadidőmban ebédeket, vacsorákat gyártok, vásárolok, befőzök, kertészkedek, stb - ők meg kuplerájt csinálnak, játszanak és/vagy edzésen vannak.

* mármint A.-val nemigen lehet összeveszni, csak én dühöngtem

**  messengeren, mert V. még nem volt itthon, Á. pedig - mint kiderült - nem hallotta, hogy neki is szóltam volna

Alarm!

1.

Ma reggel arra ébredtem, hoigy ég a ház. Végül is nem égett - még. Kinyitottam a szobám ajtaját, dőlt be a maró füst, lerohantam az emeletről, és odalent pedig már sűrű füstben úszott minden. Vagy inkább sűrű füst takart mindent?  Sejtettem, hogy a melegszendvicssütő maradt bekapcsolva, mert a gyerekek többnyire azzal kísérlik meg felgyújtani a házat azt hagyják figyelmetlenül sorsára bekapcsolva. Kihúztam (még nem égett körülötte semmi, csak az alján lévő tetemes mennyiségű morzsa és olvadt sajt vált szénné, és égett tovább). A. -nak amúgy is rossz a szaglása, a két gyerek is annyira allergiás, hogy semmit sem éreznek (na, azért ezt a füstöt megérezték már, amikor lementek) - szóval, csak én ne veszítsem el a szaglásomat, mert én szerencsére az emeleten is érezni szoktam, mi történik a konyhában. Kinyitottam minden ablakot és a bejárati ajtót - mostanában amúgy is így áll napközben minden,* de éjjelre persze becsukjuk. Aztán kiderítettem, hogy Á. még alszik, V. viszont hajmosásból bújt elő a fürdőszobából, vagyis ő hagyta úgy a sütőt. Aztán megvigasztaltam a zokogó V.-t. Aztán főztem egy kávét és vittem A.-nak is - aki ugyan nem érzi a kávé ízét sem, de legalább a szokásaink tartsanak némi keretet. Nekem még mindig kaparja a torkomat a füst, pedig eleve maszkban rohantam le és már vagy másfél órája szellőztetek.

2.

A szemészeten mindig azt írják a papíromra, hogy az alarmírozó tünetekre felhívták a figyelmemet, amikor is fussak az ügyeletre, mert sürgősségi ellátásra szorulok. Amúgy nagyjából, tessék-lássék igen, bár ezt is lehetett volna alaposabban. Viszont mi az ördögért nagyzolnak azzal a leleten, hogy "alarmírozó" tünetek, ehelyett ráírhatnák tételesen, hogy melyek azok a figyelmeztető tünetek, amelyek megjelenésekor fel kell keresnem az orvost. Ne aggódjatok, én speciel még emlékszem rá - de talán van, akit megakaszt már maga az alarmírozás is és esetleg latin nevű betegségnek véli - viszont esetleg nem emlékszik, milyen jelekre figyeljen oda.

* nagyon hálás vagyok az időjárásnak azért, hogy lehetővé teszi, hogy tárva-nyitva álljon és alaposan átszellőzzön minden így, a covid időszakában

Hogyan felejtettem el főzni?

Hát, teljesen. Nincs kedvem hozzá. Sorra rontom el az egyszerűbbnél egyszerűbb ételeket.  Vagy épp el sem kezdem. Nincs kedvem. Ha elkezdem, elrontom. Mehet a kukába.

Ma például főztem rizst. Gondoltam, teszek hozzá egy kis curryt (jelentsen is bármint). Tettem. Túl sótlan lett, de túl csípős. Nem curry volt, valami kurkumás arab (vadkeleti?) fűszerkeverék. Túl sokat tettem a rizshez. Gondoltam, elveszem az erejét, vágtam hozzá (hetek óta a hűtőben fonnyasztott) zöld hagymát, ráncosra lappadt kaliforniai paprikát. Még mindig csípős. Kibontottam egy kókusztejet - romlott, ment a kukába. Kibontottam egy ananászkozervet. Harmadát megettem, kétharmadát belekockáztam a rizsbe. Megkóstoltam. Erős volt, mint a fene. Kicsit még nézegettem, aztán ment a kukába ez is. Csak úgy, mint a három napja lejárt (felbontott, megszagolt) csirkemell. Megvettem, azt hittem, megcsinálom. De nem. Nincs kedvem főzni. Azóta tart, mióta anyukám nálunk lakott. Totális kiégés a háztartási munkák mindegyikével szemben.

Paradicsom újra

Végül is - minden jobb meggyőződésem ellenére - elkezdtem idén is befőzni. Nem esik jól, de tudom, hogy mennyire szeretem télen kibontogatni, amit főztem. És tudom, hogy sajnálnám, hogy nincs semmi. Szóval, eltettem már a héten néhány üveg sárgabarackot (aranyárban vettem, nyilván árban megérni nem éri meg), és a héten vettem két láda bio paradicsomot (kábé 15 kiló összesen) és hozzá bio bazsalikomot és most azokat főzöm. Nem darálok, nem passzírozok, nem is aprítok, hanem a félbe -  negyedbe vágott paradicsomokat bazsalikommal és sóval összefőzöm, úgy teszem üvegekbe. Ha kisebb (és hibátlanabb) darabok lennének, tennék el belőlük fermentálva is, a tavalyi egy üveg nagyon finom lett, de ezek nagyok és mindegyikből kell egy kicsit kivágni. Egy ládányit már feldogoztam: öt nagy és hat kisebb üveg lett belőle.

a születés misztériuma

Így születik a (kis)kert, így pedig a káposzta - már félig kint van a káposztafeje! Még egy nyomás, anyuka, és meglesz a bébi. Hát, persze, ön ebbe hamarosan  belehal, de ezzel mind így vagyunk. Az újszülött majd biztosan jól megtalálja a hangot más bébikkel (spenót, mángold). Ez a világ rendje.

Csak kiállok a kiskertem mellé és csipegetem le a túl szorosra ültetett leveleket. Egyelek. Egyelek meg! Annyira zsenge és finom mind! És mindegyiknek más a textúrája, más az íze, nem "csak" "zöld íz". Egyenesen isteni. Tegnap reteklevélből nagyon finom főzeléket főztem - kinézetre kábé mint a spenót, de ízre más volt (másképp is csináltam meg)

Eszemiszom

A kalácsokat V. készítette végül - mint látjátok is, tökéletesre. Tojást kurkumával, és vörös- illetve lila hagymával festettünk. A majonézhez csak mustárt és citromot felejtettünk el venni, de sikerült pótolni - csak addigra megtoltam egy kis fehérborral meg balzsamecettel, úgyhogy kissé pikánsabb ízvilága lett, mint normál esetben lenni szokott. Mivel a reggelivel pukkadásig jóllaktunk, nem ebédeltünk egyáltalán, csak vacsorát készítettem: a múlt héten vettem egy hatalmas lazacdarabot, azt megkentem az egy éve sóban eltett, most összeaprított citrommal, valamint vajjal kevert feketeborssal és fokhagymával, rácsavartam még egy fél citromot és papírban megsütöttem. A legegyszerűbb krumpliüré és párolt spenót volt hozzá - ezzel sikerült megint teliennünk magunkat. A reggelihez (és a vacsorához is) a Szamoszi desszertbort ittuk, amiből végül sikerült szereznem három üveggel - ez a mennyország íze, kóstoljátok meg, ha egyszer találkoztok vele! Ha úgy tűnne, hogy ma csak ettünk, nem sokat tévedtek. Egy kicsit dolgoztunk ugyan a kertben is (A. sokat, én keveset), de a nap többi részében inkább csak fáztunk.

A húsvéti kalácsról

Órák óta mardos a lelkiismeretfurdalás,  hogy még neki sem álltam, még össze sem állítottam a húsvéti kalács tésztáját. Aztán hirtelen belém villant: én már nagykorú voltam, amikor életemben először ettem valahol házilag sütött kalácsot vagy kenyeret. Meg is hökkentem kissé, hogy jé, ilyet lehet? Lehetséges, hogy mi is meg tudnánk enni a sonkát (már megfőztem), tormát, tojást (még azt sem festettem) itthoni sütésű péksütemény vagy kalács nélkül? Beleborzongtam az eretnek gondolatba, hogy talán igen a válasz... És hogy ezzel nem nulláznám le a családot (akik amúgy... khm... vajh' kevéssé érdeklődnek)

Inkább táncoltam helyette én is egy kicsit.

Visszatérve

a kenyérsütőgéphez: bárkivel beszéltem, mióta megvettük a kis pékgépet, szinte mindenkiről kiderült, hogy van egy eldugott csontváza kenyérsütő gépe valahol, egy szekrény mélyén vagy a padláson, amit egyszer, legfeljebb kétszer használt, de rájött, hogy nem neki való.

Nos, mi szinte mindennap használjuk - és az igazán jó kenyereket A. süti, mert ő milligrammra pontosan betartja az utasításokat, precízen lemér mindent - nem úgy, mint én, aki ötletszerűen és szemre, úgy körülbelül hajigálok bele a gépbe dolgokat  - ahogy amúgy is sütni-főzni szoktam. Én mindig izgalmas, újszerű megoldásokra törekszem - és mivel van néhány évtizedes rutinom, többnyire nem sül ki ehetetlen dolog a kezeim közül, a kenyérsütővel is mindig eheteőt alkottam, de nem volt mindig szépen szeletelhető. A. viszont fantáziátlanul kiszámítható kenyereket süt - és van erre kereslet nálunk, több is, mint az én költeményeimre. A. kenyerei nem a legjobb kenyerek, amiket életemben ettem - de sokkal jobbak, mint a Józsi Pék kenyerei, amiket a közelbnen árulnak. Vagyis fogok én még finom ilyen-olyan kenyereket venni másutt, fogok én is sütni hagymásat, aszalt szilvásat vagy egyéb különlegeset, de a napi rutint A. ezerszer jobban csinálja, mint én. Körülbelül húsz perc egy kenyér összekészítése krumplifőzéssel együtt  (a krumplis fehérkenyérre állt rá) - és pontosan tudható előre, hogy három és fél óra múltán mit szedünk majd ki a sütőből. Megfizethetetlen élmény. A. mindig is a megbízhatóság non plus ultrája volt, most sem kell csalódnom benne. És nagyon szeretem, hogy ilyen.