hogy a zöldségeket hozzam el, az nem az én ötletem volt, annus, a szomszéd néni mondta, hogy kár értük, hogy ott fonnyadjanak. egyetértettem vele, úgyis vesz majd apám másikat, ha hazajön. nem néztem meg, mit tett annus a szatyrokba, csak felkaptam és elhoztam őket. pénteken az izgalom, szombaton a döbbenet miatt nem jutottam hozzájuk, a vasárnap egyszerűen csak békés volt, a szatyrok is békésen pihentek az asztal alatt, ahová ledobtam őket. de ma ebédnél belebotlottam az egyik szatyor fülébe és rájöttem, hogy ha ma nem csinálom meg, késő lesz. szombaton megtanultam, hogy milyen hamar késő tud lenni. elkezdtem egyenként tálcára pakolni a táskák tartalmát. úgy egy kilónyi fonnyadt, csírázott krumpli, ahhoz hasonló vörös- és lilahagymák, egy már kissé puhuló cukkini, három közepes cékla, almák, egy kővé száradt citrom és egy szintén kőszerű mandarin, egy kisebb fej kelkáposzta, meg egy karalábé, de az még apámnál is öregebbnek tűnt a göcsörtösen ráncos pofájával, meg néhány szál aszott, bütykös sárgarépa. apám hagyatéka. amiből lehetett, frankfurti levest főztem, a többit feldaraboltam és sóval, borssal, olivával, balzsamecettel a sütőbe tettem. még sül és fő, majd A. elzárja. percre pontosan megmondtam neki, mikor kell. aztán feljöttem, és gondoltam, megírom apámnak, hogy ne aggódjon a zöldségei miatt, kivétel nélkül feldolgoztam őket. ja, nem, az almákat majd megeszem holnap. a citromot is. a mandarinról hallgatnom kell, azt a karalábéval együtt a komposztdobozba tettem. majd holnap kivisszük. és ja, már nem aggódik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése