harmadnap

nem támadott fel. persze, ilyesmit nem is vártunk tőle, jobban csodálkozunk azon, aki igen. sőt, még azt sem hihettem, hogy csak álmodtam, mert álmomban is pontosan tudom, hogy meghalt. hiába nem sírtam tegnap, ma sírva ébredtem. aludni két napja tudok, mert két napja vagyok anélkül a rettegés nélkül, hogy akár be is következhet, hogy tényleg meghal. és akkor mi lesz. nem tudom, mi lett. iszonyatos kavargás van. már tudom, mennyire nem értettem semmit az egészből, amikor a kórházi napok alatt többeknek is azt mondtam, hogy bármikor meghalhat. akkor valami rejtélyes és döbbenetes, de amúgy a valóságban semmiképp nem bekövetkezhető eseményként beszéltem róla, amiről magamban azt gondoltam, hogy oké, de nyilván nem fog, hiszen eddig még sosem történt vele ilyesmi. mindent túlélt és megúszott. hazamegy, és akkor majd újra dühös lehetek rá egy csomó mindenért, amiket majd egyszer azért megbeszélünk, még mielőtt meghal. arra nem gondoltam, hogy többé nem tudom meglátogatni sem dühösen, sem kedvesen. hogy hiába vettem már bármit. hogy azok a sebek a karján, amiket az utolsó eleséskor szerzett,  lassan sem gyógyulnak meg. hogy van két kép bennem, amikor utojára láttam. hogy ezek a képek már az utolsó képek maradnak. hogy azokat a mondatot kell eltennem, amik voltak, mert újak már nem lesznek. hogy már nem kell rettegve várnom az utolsó karácsonyt, mert már megvolt, és nem kell azon törnöm a fejem, hogy vajon meg tudjuk-e még ünnepelni a születésnapját, mert ha igen, akkor is csak nélküle. pedig egyedül neki volt nyáron a születésnapja, amikor lehetett kerti partit rendezni. nem volt könnyű egyébként, mert a tortát iszonyú nehéz volt abban a hőségben szállítani anélkül, hogy megromoljon és szétolvadjon. aztán még az jutott eszembe, hogy soha senki nem szólítja többé anyukámat azon a becenéven, ahogy csak apám szólította közel hatvan évig. ezt a nevet leírtam magamnak, mint valószínűleg a világon többé sosem elhangzó szót.