egyedül

egyedül érzem magam, de nincs kedvem beszélni senkivel anyukámon kívül - nem tudok sírni sem rendesen, csak nő bennem az űr

gerincsérv és mammográfia

(Többek közt) a tegnapi temetői kertészkedésnek köszönhetően kijött a gerincsérvem, fáj és görcsöl a lábam. És amikor azt próbáltam intézni, hogy eljussak gyógytornára, mielőtt végleg lerobbanok, egy másik hívás is érkezett a telefonomra, amelyben a mammográfiát követő kontroll ultrahang vizsgálatra hívnak vissza, mert eltérést találtak. Tudom, hogy régóta van néhány ciszta a mellemben és már többször visszahívtak miattuk - de a jeges kéz a torkomat szorongatja, mindahányszor ez megtörténik. Mondanám, hogy drukkoljatok, ha lennének olvasók - de így csak magamnak mondom, hogy bízzak, higgyek, reméljek és főként mindent tegyek meg az egészségemért, amíg nem késő és amíg nem az én temetésemet kell intézni.

dzsungelharc

Anyukám, aki az utolsó hetekben már szinte semmit sem fogadott el, a gyümölcspüréket is alig, október 11-én halt meg, éjfél előtt egy kicsivel. Az intézet kiszámlázta az október 12-ét is, étkezéssel.

Ma kimentem a temetőbe, hogy megnézzem a sírt, hogy hogyan, hová legyen anyukám neve felírva. Először meg sem találtam, mert - mint utóbb kiderült - fejnél is magasabbra nőtt a bozót, főként borostyán, vadkomló, juharfák, ecetfák, satöbbi. Igazából nagymamám 2001-es halála óta csak anyukám tartotta rendben, időnként én is vele mentem - de apám temetése óta én sem voltam ott (anyukám pedig már a temetésen sem). Nyilván nem volt nálam bozótvágó - de valamit csinálni kellett. A közelben sírkövesek dolgoztak épp, őket kérdeztem meg, hogyvan-e metszőollójuk. Nagy nehezen találtak egyet és kölcsön is adták. Úgy egy óra alatt kiírtottam a bozótot a "mi térfelünkről" (ikersír, az anyai nagyapai dédszüleim vannak itt eltemetve, aztán nagyapám, és az ő nővére - és annak a családja is - de az ő leszármazottaik sem jártak kint, szerintem az elmúlt öt-hat évben sem, de lehet, hogy több, mint tíz éve sem). A vagdalkozás közben elhagytam a rugót a metszőollóból - meg sem lett. De olyan kedves volt a sírköves ember, hogy végül tőle rendeltem meg anyukám tábláját ott helyben. A kertészkedés amúgy kellemes volt, azt az érzést adta, hogy én ágyazok meg anyukámnak, szeretettel gondoskodom róla, friss ágyneműt húzok az álmához. Igazából még nem fogtam fel szerintem, hogy már vége ennek a betegséggel küzdő és soha többé nem láthatom, nem érinthetem meg. Megvan a temetés időpontja is - tesóm fiai és volt felesége még annyit sem reagáltak, hogy bikkmakk. Tesóm se sokkal többet. De nem akarom anyukám búcsúját azzal rondítani, hogy szólok nekik. Ha nekik nem fontos, mit csinálhatnék?

Hazaérve kiderült, hogy a kerti munkákban előjött a gerincsérvem - remélem, még a kikupálható verzió - lesugárzik lábujjhegyig, görcsöl a lábszáram, lábfejem, nagy lábujjam. De hol van még a munkák vége?

bátorság

azt gondoltam reméltem, hogy amikor anyukám meghal, akkor valahogy átszállnak belém azok a jó tulajdonságai, amik belőlem eddig hiányoztak, és majd  bennem élnek tovább - de még egy fikarcnyit sem vagyok bátrabb vagy eltökéltebb semmiben, sőt

a megcsavarodott időről

azt gondoltam, ha anyukám meghal, muszáj lesz magammal foglalkoznom, rendet tenni az őskáosz szobámban, egészségesen élni, lesz időm, ezért muszáj lesz mozogni, lefogyni - hogy nagy veszteség lesz, de nyerek időt magamra. anyukám meghalt, én meg csak folytatom a lomha életemet, immár minden feladat nélkül, nincs rend, nincs mozgás, nem fogytam még le, csak zokogok és eszemiszom, még sorozatokat sem nézek, mert úgy érzem, nincs időm rá, ezért puszta semmittevésbe ölöm magam

dühös vagyok

az életre, a sorsra, a kurva betegségre, ami miatt már tíz éve csak kísértem a gödör felé anyukámat, ami megakadályozta, hogy érdemben beszélgethessek vele, meg- és átbeszéljünk dolgokat, kérdezhessünk, válaszolhjassunk, megérthessünk, megbocsáthassunk (bár ez utóbbi így is megtörtént, minden bizonnyal mindkét részről)

gyűlölöm az elmúlt tíz év tehetetlenségét, amivel végig kellett élni és nézni a folyamatos romlást, a kínlódást, a keserveket - és persze, nem csak azok voltak, nem csak kín, de rémülten látom, hogy megöregedtem, nem értem el semmit - nem gondolom, hogy anyukám miatt - de a betegségéhez járuló feladatok ezer dologban hátráltattak. nem a vele való foglalkozást bánom, csak hogy így volt rá szükség

teendők

egyelőre nagyon ragaszkodom anyukám minden holmijához, ami neki kedves lehetett, amihez ragaszkodott, amihez hozzáért - az agyam ezügyben is működik, tudom, hogy nem kell, nem lehet, nem szabad mindent megtartani, nincs hová tenni, nem élhetem az ő életét tovább, nincs szükségem mindezekre - ráadásul anyukámat nem hozza vissza egyik sem, még a legutóbbi állapotába sem, nemhogy abba a vágyott időszakba, amikor minden jól működött - mégis rettentően fáj bármilyen változást eszközölni a holmikban, mert úgy érzem, ezzel végképp megölöm - igen, ez is totálisan abszurd, egy halottat nem lehet megölni, ilyesmikkel az élőket sem lehet megölni - szóval, nem borult el az agyam, de az érzelmeim totál felborultak

okafogyott

így érzem magam, okafogyottnak, mintha értelmetlenné vált volna a létezésem - holott agyból tudom, hogy nem, de az érzés megbénít